The Expendables

Újra szól a soklövetű

A mai fiatalok már nem tudják, mi fán terem egy igazi, tökös akciófilm. Akik Mátrixon és hasonló digitális csodákon nőttek fel, sosem érthetik meg, miből lesz valakiből valódi akciósztár. Az olyan színészek, akik csak 1-2 filmjük kedvéért gyúrják fel magukat ideiglenesen, hogy aztán évekkel később látványosan pocakot eresszenek, sohasem válhatnak legendákká. Természetesen napjainkban is vannak akcióhősök, kezdve az angyalarcú Jason Bourne-tól egészen a Kaptáros Alice-ig, tény azonban, hogy tesztoszterontól és izzadt bicepszektől duzzadó akciófilmek csakis a ’80-as években készültek.

  

A ma már harmincas éveiket taposók még tudhatják, mire gondolok, ha azt mondom: Stallone és a Rambo, Schwarzenegger és a Kommandó, Willis és a Die hard. A filmek legendásak, a színészek pedig ikonikus figurák voltak, egy olyan kor meghatározói, amikor még nem volt torrent, volt viszont százszor másolt, vibráló kalóz-VHS, és sistergő, rossz minőségű hangalámondás. Így házimoziztunk annak idején, és így váltunk rajongóivá Rambónak, Rocky-nak, Matrix ezredesnek, a Terminátornak és John McLane-nek.
A ’90-es évek közepétől a valódi akciójeleneteket, lövöldözéseket és robbantásokat felváltották a túláradó számítógépes trükkök, a vad kamerarángatás és a pergő vágástechnika már egy új közönséget próbált a mozikba csábítani, a hajdani nagy akciószínészek pedig lassacskán kiöregedetek és/vagy nyugdíjba vonultak, átadván helyüket a következő generációnak. Arnoldból politikus lett, Sly és Bruce karrierje megfeneklett. Míg utóbbi a sok közepes film, vagy kisebb mellékszerepek után a Die hard-szériából próbálja kihozni a még kihozhatót (hamarosan készül az ötödik rész), Stallone gondolt egyet, és a saját kezébe vette a sorsát: előbb karrierje két meghatározó figurájának készített el egy-egy tiszteletteljes búcsúmozit (Rocky Balboa, John Rambo), majd a közönség- és anyagi sikeren felbuzdulva elérkezettnek látta az időt, hogy belevágjon egy igazi retro-akciófilmbe.

A nosztalgiázó filmkedvelőknek méltán csillanhatott fel a szeme, mikor az első újságcikkek napvilágot láttak, miszerint Sly a régmúlt nagy akciószínészeiből óhajt csapatot verbuválni, hogy együtt idézzék meg a ’80-as és korai ’90-es évek zúzásait. Hosszú – valójában tök fölösleges – várakozást (pl. egy focivébét) követően, több hónappal az amerikai premier után végre hazánkban is bemutatásra került a The Expendables – A feláldozhatók című mozi, amelyben Stallone mellett olyan akciósztárok szerepelnek, mint Dolph „a svéd kalapács” Lundgren, Jason „a szállító” Statham, valamint Jet Li, Eric Roberts, és Mickey Rourke, ill. egy-egy nyúlfarknyi szerep erejéig tiszteletét teszi Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger is.

Régi vágású, igazi oldschool akciófilm lett az Expendables (nem vagyok hajlandó a buta magyar címet még egyszer a számra venni…), amely stílusában, cselekményében és tempójában is szépen idézi meg a ’80-as évek hasonló alkotásait, ugyanakkor használja a modern kor technikai vívmányait is, ahol kell, de teszi ezt anélkül, hogy szem elől tévesztené a célját: hogy megmaradjon egy szórakoztató, a műfaj adta keretek között maximálisan működő filmnek. Van itt minden, ami kell: macsó egysorosok, (még az ötödik vagy hatodik X-en túl is) dagadozó izmok, hatalmas tűzerő, pusztakezes harc, robbanások, áruló CIA-ügynökök, az ellenséggel lepaktáló (majd megbocsátást nyerő) csapattárs, kétméteres kopasz állat, és persze csinos nők.
Habár az ilyen filmeket továbbra sem a lebilincselő történetük miatt szeretjük, sikerük egyik titka az, hogy egyensúly van az akciók és a karakterek között. Utóbbiak persze nem túl árnyalt jelleműek, viszont mégis ki vannak találva, ill. rendelkeznek valamilyen olyan egyedi jellemzővel, ami felemeli őket az átlagos sablonszereplők népes táborából és ezért szerethetőek. Egy jellegzetes fegyver, vicces beszólás, vagy testi adottság, stb. A film működéséhez persze az is elengedhetetlen, hogy az akciójelenetek jók és arányosak legyenek a cselekménnyel, és nem, ehhez nem feltétlenül szükséges lassított repülés vagy mátrixos bullet time-effekt. Stallone több évtizedes karrierjéből is szemezgetve magas fordulatszámon pörgő akciószcénákat hozott össze, és ott aztán van minden, mi szem-szájnak ingere: maratoni lövöldözések, késdobálás, verekedés, autós üldözés, és olyan robbanások, hogy az ember maga alá csinál a gyönyörűségtől (hogy ezek Bluray-en, TrueHD-hanggal hogy fognak szólni, abba bele sem merek gondolni…:P:P:P ).

Igazi retrófíling tehát a film, magas adrenalinszinttel és vég nélküli akciókkal, remek bunyókkal (Jet Lit és Jason Stathamot mindig élvezet akció közben látni), apró poénokkal, és – bármily meglepő, de – néhol egész jó színészi alakításokkal (Mickey Rourke monológja a boszniai nőről díjat érdemelne).
Ha nagyon szőrszálhasogató akarok lenni, akkor mindössze két apró „hibát” emelnék ki: néhol eléggé feltűnőek a digitális trükkök (pl. a film elején Gunner kettérobbant egy rosszfiút), ill. Schwarzenegger pár perces cameoja is totálisan felesleges, mert a film egészéhez gyakorlatilag semmit nem tesz hozzá, de szükség volt rá, hogy Stallone és Schwarzi végre együtt szerepeljenek, miután éveken keresztül húzták egymást a saját filmjeikben.
Ugyan ez nem olyan „egy filmben szereplés”, mint amilyen Al Pacino és Robert DeNiro kettőséé volt a Heat-ben, vagy A törvény gyilkosában, és el is marad a „nagy találkozás” katarzisa, mégis valahol filmtörténeti jelentőségű, még akkor is, ha kicsit sutára sikeredett, és igazából már évekkel ezelőtt meg kellett volna történnie. Összességében tehát kifejezetten jó és szórakoztató akciófilm lett a The Expendables, ami simán kenterbe ver egy A-Team-remake-et és félkézzel lenyom egy akármilyen Kaptárt.

Izgatottan várjuk a beígért folytatást, amelynek szereplőgárdájába máris tudnék ajánlani néhány kultikus nevet: a belga spárgakirály, Jean-Claude Van Damme és Steven „arcom-sem-rezzen” Seagal (ők amúgy eredetileg benne lettek volna az első filmben is), no és persze Chuck „pörgőforgó-rúgó” Norris, Fred Williamson, Don „The Dragon” Wilson, Lorenzo Lamas, női vonalról pedig Cynthia Rothrock.