Miért rosszak a magyar filmek?

A félreértések elkerülése végett mindenkit megnyugtatok, hogy nem az 1964-ben készült Fejér Tamás által rendezett filmről lesz szó, hanem arra a kérdésre próbálok választ keresni, ami nyilván nem csak engem, de valószínűleg több ezer, hozzám hasonló filmkedvelőt is foglalkoztat néha: vajon miért rosszak a magyar filmek?

Azért azt már az elején szögezzük le, hogy nem minden magyar film rossz, és nem is mindig voltak azok. Voltak és vannak nézhetőek, egész jók, és elvétve akad egy-két olyan alkotás, amelyek előtt minden feltétel nélkül kalapot kell emelni. Sajnos, ez utóbbiakból azonban hihetetlenül kevés van, pláne manapság – bármit is állítsanak az önmagukat hozzáértőnek nevező filmes guruk.

A filmkészítés immáron több mint 100 éves múltra tekint vissza, és ez idő alatt kialakult két, különböző, de azért egymással átfedésben lévő világ: a könnyedebb, szórakoztatóipari filmgyártás és a komolyabb, artisztikus értékeket kereső filmművészet. Noha utóbbi bölcsőjeként az európai hagyományokra és gyökerekre „szokás” hivatkozni, érdemes tudni, hogy már a világ legelső mozivetítése is (1895. december 28-án, a párizsi Grand Café-ban) üzleti jelleggel született, és nyoma sem volt bármiféle művészi célnak. Igaz persze, ekkoriban a film, pontosabban a mozgókép, még csak amolyan vásári mutatványosságnak számított – a filmformanyelv, a dramaturgia, vagyis a filmes eszközök kialakulására pedig még évtizedeket kellett várni.
A XX. század elejére Amerikában megszületett a filmipar, míg Európa – az évszázados, évezredes kulturális hagyományokból és örökségből táplálkozva – a művészet felé fordult. (Persze azért nem teljes mértékben, mert születtek kommersz filmek is szép számmal: polgári komédiák, népszínművek, zenés-táncos alkotások, stb.) Mítoszokat és legendákat, történelmi eseményeket, irodalmi műveket kezdtek megfilmesíteni, majd az oroszországi forradalmat követően egy bolsevik vezetőnek ragyogó ötlete támadt. Az óriási – javarészt műveletlen, analfabéta – szovjet néptömegek szocialista neveléséhez és irányításához a film tűnt a legalkalmasabb eszköznek.

Megjelentek hát a traktoristák, akik mosolyogva dolgozták magukat félholtra, valamint a hős bolsevik ifjak, akik tigrisként harcoltak a szocialista eszmékért, és a szebb jövőért. Ennek a korszaknak az egyik, ha nem a legkiemelkedőbb alkotása Szergej Ejzenstejn Patyomkin páncélos című filmje, amely filmes eszköztárával és képi megoldásaival évtizedekkel előzte meg a korát, és még ma is elképesztő hatással bír. Sokak szerint ez minden idők legeslegjobb filmalkotása.
A második világháborút követően új világrend köszöntött, majd betonozódott be: nyugati és keleti befolyási övezetek néztek egymással farkasszemet, és mi, magyarok ezúttal is a nehezebb utat jártuk. A szocialista blokk „aktív tagjaként” – sok máshoz hasonlóan – a filmgyártásunkra is alaposan rányomta a bélyegét az ország „hovatartozása”. „Vitán felüli értékek, melyek kifejezik az újjászülető magyar kultúra szándékait, és amelyek szakítanak a semmitmondó, felszínes szórakoztatás hagyományával.” – szólt a vezérmondat.
A kezdetekben, a vasfüggönyön innen elképzelhetetlen volt a rendszer burkolt vagy nyílt kritizálása; aki mégis így tett – már ha egyáltalán átengedték a döntéshozók a forgatókönyvet a cenzúrán –, nagyon hamar Szibériában találhatta magát, vagy egyszerűen ellehetetlenítették a munkáját, és az egész életét. Később, főként az ’56-os forradalom után, kissé enyhített a vezetés a gyeplőn, egyrészt azért, nehogy ismét lázongani kezdjenek a magyarok, másrészt pedig azért, nehogy ötletet adjunk a többi országnak.

A magyar film története során ez az időszak volt tekinthető az aranykornak: olyan felejthetetlen mesterművek és klasszikusok készültek, mint például a Körhinta és az Édes Anna Fábry Zoltántól, Várkonyi Zoltán csodálatos Jókai-adaptációi, vagy Huszárik Zsoltán Szindbádja, stb. Ez a korszak számos nagy filmest „termelt ki” magából: Jancsó Miklóst, Makk Károlyt, Szabó Istvánt, Illés „Papi” bácsit stb. A későbbi évtizedek során a fokozatos lazulás volt tapasztalható. A már megszokott irodalmi adaptációk mellett megjelentek az olyan realista korrajz-filmek is, amelyek egy adott időszak életérzését, társadalmát, mindennapjait mutatták be – társadalomkritikával, jobban vagy kevésbé burkolt rendszerbírálattal, szatirikus, parabolisztikus stíluselemekkel. (Magyarán szólva, nem nyíltan hangoztatták a bírálatokat, hanem burkoltan, rejtve, de mégis mindenki számára egyértelműen.)

Mivel ekkoriban már nyilvánvaló volt, hogy a kitűzött politikai-társadalmi célok egyáltalán nem, vagy csak részben érhetőek el, a központi vezetés sokszor volt elnéző a filmesekkel szemben, de legalábbis türelmesebb, ameddig a kritika nem ért el egy bizonyos „olyan” szintet. (Persze sok film még így is évekre dobozban maradt… pl. Bacsó Péter, A tanúja.)

1989 és a „módszerváltás” után egy csapásra miden megváltozott. A sokáig állami kézben lévő filmgyárak ismét magánkézbe kerültek, megszűnt az addig megszokott támogatási-pénzügyi rendszer, és immáron minden korlátozás nélkül áramlottak be hozzánk az európai és amerikai filmek, alapvető változásokat hozva a filmnézési kultúrában. Hamar kiderült, hogy a hazai filmes világ nemigen tudja felvenni a versenyt a fejlett, nyugati típusú filmkészítéssel, ahol akadályok és korlátozások nélkül teltek el a közbülső évtizedek, és bőven volt idő és lehetőség arra, hogy kialakuljon egy teljességgel profi, jórészt üzleti alapokon nyugvó finanszírozási és gyártási háttér, korszerű technikával, és tapasztalt, képzett szakember-gárdával.
A frissen megszülető új magyar piac, az évtizedes nélkülözések és korlátozások után kész volt befogadni mindazt, amelyet a tőlünk nyugatabbra élők természetesnek vettek. Az új generáció lelkesen vetette bele magát az akciófilmek, drámák, thrillerek és sci-fik világába, a hazai filmkészítők viszont elborzadva figyelték, milyen rohamosan csökken az életterük. Amíg korábban természetes volt, hogy van pénz filmgyártásra, addig az újonnan kialakult rendszerben a finanszírozás már ugyancsak döcögve működött.

Ha valaki nem tudná, egy átlag magyar film költségvetése a néhány száz millió forinttól egészen a milliárdos nagyságrendig terjed. Ebben benne van a felvételi gyártás (kamera- és más eszközbérlés, nyersanyag, étkeztetés, helyszínbérlés, díszletépítés, jelmezek, kellékek, stb.), az utómunka (vágás, trükkök, promóció, kópiakészítés, forgalmazás, stb.), de ebből fedezik a stáb költségeit, a rendező, az operatőr, és a színészek gázsiját is, stb. Mivel hazánkban alapból nem ilyen filmes világ alakult ki, törvényszerűen következik, hogy nem lehet egy varázsütésre átvenni egy nyugaton már stabilan bejáratott és működő rendszert. Mégis ezt próbáljuk tenni, és ennek eredménye az a sok nézhetetlen borzalom, amelyek vagy a külföldi filmeket majmolják, vagy még mindig a korábban megszokott, ám mára már elavult filmkészítési stílust alkalmazzák – makacsul nem véve tudomást a megváltozott állapotokról.

Mivel egy-egy film esetében több százmillió forintról van szó, ez túl nagy csábítás ahhoz, semmint hogy sokan közömbösek maradjanak iránta. A pénz nagy úr, és ezért számosan döntöttek úgy, hogy inkább tehetősek lesznek, mint hogy nyomorgó művészek maradjanak. Emiatt készül olyan sok silány fércmű, amelyeket az emberek messze elkerülnek, de a rendezőt ez nem izgatja, mert őneki a szerződése biztosítja a honoráriumát, vagyis akkor is megkapja a millióit, ha sokan elmennek a moziba, és abban az esetben is, ha a családján kívül senki nem kíváncsi a legújabb „opuszra”. Pláne, ha még a forgatókönyvet is ő írja, mert akkor a forgatókönyvírói gázsi is az övé… Magyarországon amúgy is az a jellemző „hagyomány”, hogy a forgatókönyvet a rendező írja, emiatt valódi forgatókönyvírói szakma ki sem alakult, és ma sem létezik, noha sok szakirányú képzés akad a lelkes fiatal titánok számára. A bökkenő éppen csak az, hogy mivel hazánkban nem igazán létezik ez a mesterség, nincsenek is olyanok, akik méltóképp továbbadhatnák a tudásukat. Ördögi kör…

Manapság egy film gyártása a „pénztarhálással”, pályázatokkal kezdődik, merthogy a finanszírozás nagy része még mindig közpénzekből történik. Tudni kell, hogy a magyar piaci viszonyok jellegzetességei miatt nincs az a film, amely visszatermelné a belé fektetett százmilliókat. Ez megváltoztathatatlan tény. A mozis forgalmazásból, tévés bemutatóból, esetleges DVD-kiadásból sem termelődik vissza annyi, hogy egy film nyereséggel zárjon. Esetleg évek múlva… Mivel a film, mint üzleti termék, egyáltalán nem csábít haszonnal, magántőke csak kisebb arányban található a finanszírozási rendszerben. Nyilvánvaló: ugyan ki invesztálná a pénzét vagonszámra egy olyan vállalkozásba, amely szinte borítékolhatóan nem fogja azt visszatermelni, pláne még profitot is hozni?! Éppen ezért javarészt ma is állami pénzből folyik a filmgyártás. Adóforintokból, amelyekből évről évre kiosztanak néhány milliárdot a filmesek között, száraz kenyérként odavetve a szakmának, mintegy kegyet gyakorolva. És természetesen mindig az nyer a pályázatokon, aki ismeri XY-t – egykori elvtársat, ma is pozícióban lévő döntéshozót –, így akinek vannak kapcsolatai, az készíthet filmet, akinek nincsenek, annak meg coki…

A helyzet a kereskedelmi tévék megjelenésével rosszabbá vált. Az igénytelen szórakoztatás, a mesterségesen gerjesztett és fenntartott „sztárkultusz” a filmekben is felütötte a fejét. A reklámfelületekkel és reklámidővel mesterien operáló tévék kegyeiért egymást tapossák a különféle hirdetők, így a tévéknek megéri esetenként súlyos tízmilliókkal beszállni valamilyen filmbe, hiszen ha a film „sztárja” X autóban ül, és Y mobilszolgáltatót használ, máris dől a pénz. A hirdetőnek úgyis tökmindegy, milyen filmben látja viszont a termékét, hisz’ neki csak a megvásárolt reklámidő számít… És ha már a tévécsatorna osztja a pénzt, akkor miért ne lenne annak a joga is az övé, hogy eldöntse, miről szóljon a film és kik szerepeljenek benne? A kereskedelmi tévék alapszabálya a következő: minél több a reklám, annál több a bevétel. És mikor több a bevétel? Ha minél többen látják a reklámot, és hagyják magukat meggyőzni. És milyen esetben látják a legtöbben a reklámot? Akkor, ha az adott műsor vagy film minél alacsonyabb színvonalú, ergo: minél több nézőt vonz.
Az elmúlt 10 évben ez remekül működött, ennek „köszönhetjük” olyan régi klasszikusok iszonyú remake-jeit, mint pl. a Meseautó, az Egy bolond százat csinál, az Egy szoknya, egy nadrág, a legpimaszabb Guy Ritchie és Tarantino-plágiumot, az Argót, de a Le a fejjel! sem születhetett volna meg az RTL Klub áldásos tevékenysége nélkül, és a TV2 is ott lihegett például a Casting minden mögött. Filmként ezek teljességgel értékelhetetlenek, de mindez kit érdekel, amíg tele van „sztárokkal”, és a cégek kamionszámra hordják a pénzt a reklámidőért?!...

Mi tehát a helyzet a mai magyar filmgyártásban? Egy evolúció zajlik. Hullik a sok forgács, és néha-néha, nagyritkán felbukkan egy kivételes alkotás. Tucatszámra készülnek a dilettáns, álművészkedő félmunkák, külföldi stílusú, nevetséges koppintások, mialatt középszerű, mérsékelten tehetséges nevek kapaszkodnak húsz körömmel a kitaposott pozíciójukba, kívülállót oda nem engednek a szakma közelébe, tisztességes utánpótlásképzés pedig már régóta nincsen. A szakma az egykori dicsőségén kotlik évek óta, önmagát ünnepli a különböző filmszemléken és mustrákon, egymásnak gratulálnak egy-egy unalmas film kapcsán, és őszintén nem értik, miért konganak a mozitermek az ürességtől. Úgy tűnik, jó ez így nekik…
Az eszközpark elavult, mondanivaló és művészi érték nincs, hiányoznak az igazán nagy tehetségek (vagy külföldre mentek, ahol megbecsülik őket, pl. Szabó István), a fiatal, új generációt pedig épp csak megtűrik maguk között (bár nagy részük azoknak is rokon, vagy barát…). Külföldön még a gagyi is profin van megcsinálva, míg nálunk… >fejcsóva< Hagyjuk… Talán majd néhány évtized múlva…