Vasember 2

Páncélba zárt kellem

2008 egyik mozimeglepetése volt a vörös-arany páncélos szuperhős, Vasember első része. Most itt a folytatás, amely nemes egyszerűséggel a Vasember 2 címre hallgat.

Két éve az első Vasember kivételesen jó film lett a maga műfajában. Látványos, izgalmas, ízlésesen és átgondoltan adagolt humorral, dögös, ámde nem eltúlzott akciókkal és egy csipetnyi – szintén nem tolakodó – szerelmi szállal, no meg persze remek színészgárdával. A második rész akár az első klónja is lehetne – néhány kis különbséggel. 

Azt kell, hogy mondjam: az első Vasember-film jobb. Arányosabb és egységesebb volt a cselekménye, kidolgozottabbak voltak a karakterek és sokkal feszesebb volt a tempója. Félreértés ne essék; ez nem azt jelenti, hogy a második rész rossz lenne, pusztán csak az első jobban sikerült. Szinte minden folytatás ezzel a problémával küzd, miért éppen a Vasember lenne a kivétel? Folytatást készíteni a világ egyik legnehezebb feladata, hiszen túl kell szárnyalni az előző filmet kábé minden szempontból, de közben hűnek is kell maradi az eredeti koncepcióhoz. Terminátor 2, Mad Max 2, Halálos fegyver 2, Aliens, A Birodalom visszavág… hogy csak pár címet említsek azon filmek közül, amelyek etalont jelentenek folytatások szempontjából. És akkor már Starship Troopers 2, Robotzsaru 2, Men In Black 2, Cápa 2, A múmia 2, hogy a gyenge folytatásokra is legyen példa… (a Macskafogó 2-t meg ne is említsük, mert rögtön elkap a harctéri idegesség…).

A Vasember 2 – minden hiányossága ellenére – teljesen vállalható film, és bár nem olyan kellemes meglepetés, mint az elődje, így is szép számmal találunk benne dicsérnivalókat. Kezdjük rögtön a cím- és főszereplővel, azaz Tony Stark-kal, aki ugyanaz a léha playboy, akinek az első filmben megismerhettük. Mindenkinek beszóló, önimádó pojáca, akinek meggyőződése, hogy az ő seggéből kel fel a Nap, de vészhelyzetben azért mégis csak helyén van a szíve. Robert Downey Jr. valósággal lubickol a szerepben, ami nem is csoda, hiszen közhelyszámba menően hasonló életet élt ő is 10-15 éve (alkohol- és drogproblémák, verekedések, börtönkalandok, stb). Downey részben tehát önmagát adja Tony Stark-ként, ugyanakkor komolyan is veszi a szerepet és nem csak úgy kirázza a kisujjából, ami sokat dob a karakter hitelességén.

Visszatér Gwyneth Paltrow is, mint Pepper Potts, Tony Stark bizalmasa és személyi asszisztense (majd – Spoiler! – a Stark Enterprises elnök-vezérigazgatója), a gond csak az, hogy néhány aggodalmaskodó nézéssel és szemrehányó szöveggel le is tudják a karakterét, hiába a filmvégi smár a főnökkel. Mickey Rourke szénné tetkózott, elektromos korbácsokkal csapkodó Ivan Vanko-ja (akinek karakterét két, a Vasember képregényekben szereplő rosszfiúból gyúrták össze) a Hollywood-i Sablonkarakterek Nagy Könyvének egyik ékes példája. Baromi csúnyán tud nézni, keveset beszél (Dörner György remek orosz akcentusával a szinkronban), motivációja pedig a főhős elpusztítására mi sem lehetne általánosabb: a Tony apja által kisemmizett Anton Vanko, az apja halála. És hiába minden „Te veszítel!”-fenyegetőzés, hiába a kakadu, amit a karakter színesítése gyanánt vetettek be, ettől még ugyanolyan sablonos rosszfiú marad.

Nagyjából hasonlókat lehet elmondani Tony Stark „hú-de-nagyon-szemét-akarok-lenni” ellenlábasáról és hadiipari riválisáról, Justin Hammerről, akit Sam Rockwell alakít. Hammer roppant mód irigy Tony-ra, ő is úgy akar csajozni, ahogy Stark, mégsem megy neki, leginkább azért, mert egy idegesítő kis mitugrász, ráadásul mindenáron el akarja csaklizni Tonytól a Vasember-páncél technológiát, hogy mint elsőszámú fegyverfejlesztő, kiüsse Starkot a nyeregből. És amilyen csibész, nem átall kétes szövetségre lépni Vankoval… Ej, de ismerős szituáció… Nagy változás az előző filmhez képest, hogy James „Rhodey” Rhodes alezredes, Tony jóbarátjának szerepére Terrence Howard helyett napjaink egyik egyik legjobb fekete színésze, Don Cheadle került.

Sajnos, Rhodey karakterére sem fektettek túl komoly hangsúlyt; nagyjából kimerült abban a dolog, hogy próbálja Tonyt a helyes úton tartani, miközben igyekszik jó katona is maradni. Cheadle azért ennél sokkal-sokkal többre is képes (lsd. pl. Hotel Ruanda), bár mindezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor Rhodey is felölti a páncélját, így lesz belőle az állig felfegyverkezett War Machine, Vasember szövetségese. Samuel L. Jacksonról (Nick Fury, a S.H.I.E.L.D. félszemű főnöke) nem érdemes sokat mondani, hiszen ő minden filmjében parádés, halálosan laza és szuperkúl… bár valódi karaktere neki sincs, mindent pótol az, ahogy Jackson felveszi a bőrkabátját.

Utoljára hagytam a legfinomabb falatot, mégpedig Scarlett Johanssont, a S.H.I.E.L.D. titkosügynökét, Natasha Romanoffot, alias a Fekete Özvegyet (érdekesség, hogy az Özvegy a képregényekben inkább a Fenegyerek körül szokott feltűnni). Nőn nem állt még olyan dögösen a sötét, testhezálló bőrcucc és a pisztolytáska, mint Scarlett-en, amikor pedig elkezdi kiosztani az ellene felvonuló hegyomlásszerű biztonsági őröket, az embernek mosolyra húzódik a szája. Elbűvölő báj és kecsesség, elementáris erő és ügyesség; ilyet utoljára Trinity-től láthattunk a Mátrixban… Kár, hogy csak rövid ideig láthatjuk akcióban, viszont az a néhány perc már önmagában mindent megér, és reméljük, hogy a Fekete Özvegy hamarosan saját filmet fog kapni, mert iszonyatosan megérdemelné.

Míg az első Vasember-mozi egyik nagy előnye az a megsüvegelendő döntés volt, hogy a karakterábrázolás és a történet nem volt alárendelve az akcióknak, addig most egy kicsit kibillent ez az egyensúly. Nem jó, ha az alkotók azt hiszik, a törés-zúzás majd behozza a nézőket a moziba, és elegendő, ha a szereplők csak papírmasé-figurák. Jon Favreau színész-rendező két éve még helyesen ráérzett arra, hogy a Vasemberben ennél jóval több lehetőség rejlik, így a végeredmény egy igazán szórakoztató, látványos és lendületes film lett, de most kicsit elmérte az arányokat. Sok poén van persze (Amerika kapitány pajzsa, mint támaszték, mindent visz), meg jók az akciók is, de összességében egy picit alulmarad az első filmhez képest.