A titánok harca

Szandálos road-movie

Ha ezt Ray Harryhausen megérhette volna… az eredeti Titánok harca legendás trükkmestere alighanem minden ujját megnyalná Louis Leterrier remake-je láttán. Sam Worthington megint szigorúan néz, Gemma Arterton aranyosan mosolyog, Mads Mikkelsen pedig Maximus óta a legkúlabb szandálos harcos. És mindenhol speciális effektek, amerre csak (a) Sam ellát.

A Titánok harca eredetileg egy 1981-ben készült kalandfilm volt, aminek kapcsán a filmbarátok leginkább Harry Hamlin hülye frizurájára, Laurence Olivier Zeuszára és persze Ray Harryhausen stop motion animációira emlékezhet. Ekkorra azonban Hollywood már rég túl volt a Kleopátrán és a Ben Hur-on, trükkök terén pedig éppen Geroge Lucast ünnepelték a Star Wars-ért, ill. a mindenkori amerikai közönség amúgy is fenntartással kezeli a görög/római témát, így Desmond Davis filmje csak mérsékelt sikert ért el. Mintegy 30 évvel később a Warner mégis úgy érezte, érdemes leporolni az eredeti Titánok harcát, hogy 2010-hez méltóan látványos, trükkökben dúskáló, pergő kalandmozivá felturbózva küldjék a blockbuster-versenybe. Igaz, a nyári szezon még egy kicsit odébb van, de a film így is olyan mozik riválisa lehet majd, mint pl. a Vasember 2, a Perzsia hercege vagy a The A-Team.

A történet többé-kevésbé követi az eredeti film cselekményét, habár sok dolgot kihagytak, még többet megváltoztattak, a forrás-mítosz pedig csak nyomokban van jelen, de hát ez mégiscsak egy amerikai kalandfilm, így ezen nem érdemes nagyon csodálkozni. A történet elején megismerhetjük a fiatal Perszeuszt, Zeusz fiát, akit egy halászember talál meg és nevel fel. Az ősi istenek fénykora eddigre már a múlté; az emberek elfordultak tőlük, sőt, Argosz-i katonák odáig merészkednek, hogy ledöntik az istenek királyának, Zeusznak a szobrát. Az alvilág istene, Hádész ekkor avatkozik közbe, ami miatt Perszeusz családja is életét veszti. A magára maradt fiatalember Argoszba kerül, ahol a királyi udvarban tanúja lesz, ahogy a királyné pökhendi módon az istenekhez méri önmagát. Ismét megjelenik Hádész, végez a királynéval, majd ultimátumot intéz az emberekhez: amennyiben 10 napon belül nem áldozzák fel a király leányát, Andromédát az alvilági szörnyeteg Kráken-nek, Argosz-ra rettenetes pusztulás vár.

Perszeusz, a félisten eleinte nem akar segíteni az argosziaknak megkeresni és elpusztítani a Krákent, egy titokzatos nő, Ió azonban meggyőzi, hogy csak így állhat bosszút családja gyilkosán, Hádészen. Perszeusz és az argoszi katonák elindulnak hát, útjuk során pedig eljutnak a Sztügiai Boszorkányokhoz, harcolnak a csúf Calibosszal, óriási skorpiókkal, és a félelmetes, kígyófejű Medúszával, majd Perszeusz-ra vár a végső csata a Krákennel.

Egyszerű sztorival van tehát dolgunk, nincs különösebben túlbonyolítva, viszont az is tény, hogy sehol sem válik unalmassá, többé-kevésbé ugyanazon a szinten halad, és persze követi a kötelező amerikai történetvezetést is: konfliktus felvázolása → vonakodó hős, aki végül mégis beadja a derekát → megoldandó nehézségek → végső győzelem → smár a csajjal. Tipikus amerikai popcorn-mozi A Titánok harca, ideális pl. első randira, hiszen agymunkát nem igényel, marha látványos, vannak benne jó pasik és csajok, és persze a film végén ott a kötelező happy end, ill. egy csipetnyi figyelmeztetés, hogy (figyelem! Spoiler) Hádészt csak ideiglenes győzték le, de viszontlátják még valamikor.

A főszereplő Sam Worthingtonról a Terminátor – Megváltás előtt kábé senki nem tudta, ki fia borja, az Avatar óta azonban igencsak megnőtt az ázsiója. Noha a Titánokra még az Avatar előtt szerződött le, tagadhatatlan tény, hogy a fiatal ausztrál hatalmas mázlival választott be az utóbbi évek leglátványosabb filmjeibe, még akkor is, ha igazából egyikre sem a frenetikus történetük alapján fog a nagyérdemű emlékezni. Az igazi nagy színészi megmérettetés tehát még várat magára, de a T4, az Avatar és a Titánok után anyagi gondjai már biztosan nem lesznek a srácnak... (mint Keanu Reeves és a Speed, meg a Mátrixok…).
A rendező, Louis Leterrier eddig közepes akciómozikat (A nyakörv, A szállító 2), és egy képregényadaptációt (A hihetetlen Hulk) dirigált, így neki a Titánok az első valóban nagy dobása (oké, azért a Hulk sem volt kis eresztés), ahol végre hatalmas költségvetéssel (125 millió dollár), eszméletlen effekt-orgiával és a mellékszerepekben remek színészekkel dolgozhatott (Liam Neeson, Ralph Fiennes, Pete Postelthwaite, Mads Mikkelsen, Gemma Arterton).

A Titánok harca nem akar több lenni annál, ami: egy látványos kalandfilmnél. Ha elfogadjuk az ezzel járó tényezőket (közepes forgatókönyv, sablonkarakterek, mérsékelt színészi játék, stb), akkor kellemes kikapcsolódást nyújthat két órára.

Így a végére egy pozitív és egy negatív dolgot említenék még: tisztelgés gyanánt az eredeti film előtt, néhány másodperce látható Bubó, a bohókás, arany gépbagoly, a ’81-es film egyik mókás mellékszereplője, „akit” Perszeusz vesz elő egy ládából (még aranyosan huhog is, meg emelgeti a szárnyait). Kedves gesztus, bár az átlagnéző talán nem ismeri fel…

Amit viszont nem tudok dicsérni, az a 3D… más fórumokon is fanyalogtak a nézők emiatt, és én ezt csak megerősíteni tudom: sajnos, a 3D-sítés nem igazán sikerült. Információk szerint mintegy két hónap alatt dolgozták át térhatásúra a filmet, éppen azért, mert az Avatar akkorát durrant, és ezt a hullámot akarták a fejesek meglovagolni, de azt kell mondjam, nem éri meg 3D-ben nézni a filmet, mert az élmény bizony elég távol esik az Avatar-tól. Inkább zavaró, mintsem élményfokozó felvenni a 3D-s szemüveget. Sokat nem tesz hozzá, csalódást viszont okoz, ráadásul még a jegy is drága…