Solomon Kane

Salamon, kéne eredetiség

Képregényt írni nem egyszerű dolog, jó képregényadaptációt készíteni pedig még annál is nehezebb. Mint az adaptációk többségének esetében (és nem is feltétlenül csak képregényeknél, de akár regényeknél, novelláknál, tévésorozatoknál is, stb.), rém könnyű elsikkadni a lényeg felett. Sokan megfeledkeznek a forrás esszenciájáról, aztán vagy a hozzáértés hiányából, esetleg a túlzásba vitt megfelelni vágyásból kifolyólag összecsapják az átiratot, és ezzel nem csupán az eredeti történet kedvelőinek okoznak csalódást, de még a kívülállókat is sikeresen meggyőzik arról, hogy az adaptált forrásanyag a rossz, amiből ezek után nyilvánvaló módon nem is készülhet tisztességes filmváltozat.

Robert E. Howard nevét nem kell az amerikai képregényeket kedvelőknek bemutatni. Legismertebb karaktere a barbár zúzógép, Conan, aki eddig két mozifilmben domborított. Howard hard fantasy stílusának egy másik, talán kevéssé ismert figurája, Solomon Kane szintén rettenthetetlen harcos, aki a korai 1600-as években vándorol országról országra, miközben felveszi a harcot a fekete mágiával és a mindenkori gonosszal.

Hangsúlyoznom kell, hogy noha a képregények világában tájékozottnak tartom magam és sok címet ismerek, a Solomon Kane-füzetekről nem hallottam korábban. Úgy vélem, ez alapvetően jó dolog, mivel így elfogulatlanul és objektíven vagyok képes ítéletet mondani a képregény alapján készült filmről, másrészről viszont rossz is, mert talán a filmben látottak alapján fogok ezentúl a képregényre is tekinteni, ami pedig szinte biztos, hogy sokkal jobb, mint amilyen a feldolgozás lett. Bárhogy is, 2009-ben elkészült egy film az Álomgyárban, így most erről fog szó esni.

A történet dióhéjban: 1601-ben járunk, Anglia fuldoklik a sötétségben és a boszorkányságban. Erzsébet királynő legyőzhetetlen harcosa, Solomon Kane nemrég tért haza a háborúból, ahol rádöbbent, hogy a rengeteg vérengzés és gyilkolás miatt lelke átkozott lett, a Sátán pedig már vár rá a pokol fenekén. Hogy végzetét elkerülje, elbujdosik és saját belső békéjét kereső vándorrá lesz, igyekezvén megszabadulni véres múltja béklyóitól. Végzete elől azonban mégsem képes elmenekülni: otthonát egyre jobban bekebelezi a gonosz varázsló, Malachi ármánya, a pusztítás élén egy félelmetes, maszkos lovaggal. Mikor a Crowthorn-család is a káosz áldozatául esik, lányukat pedig elrabolják, Kane a lány kiszabadítására és önnön lelkének megmentésére indul, miközben háborút hirdet a gonosz erői ellen.

Nos, ez a story egy képregényben, regényben, vagy tévésorozatban talán elmenne, sőt, ott még remekül működhet is, hiszen sok idő és hely áll rendelkezésre a szereplők és a cselekmény alapos bemutatására, a karakterek egymáshoz fűződő viszonyainak elemzésére, meg általában minden olyasmire, amitől az ember élvezni tud egy ilyen epikus történetet. Sajnos azonban egy mozifilmben mindez nagyjából lehetetlen, éppen azért, mert a cselekmény hosszabb elbeszélést kíván, alig 90-120 perc pedig egyszerűen nem alkalmas mindennek a bemutatására, következésképp a lényeg óhatatlanul háttérbe szorul a látványos külsőségek javára.

Millió ilyen film készült már; az elmúlt években hasonlóképp rontották el a Megtorlót, az X-Men Origins – Wolverine-t, A Fantasztikus négyest vagy legutóbb a Jonah Hexet… A jó (képregény)adaptáció titka az, hogyan sikerül megtartani a forrásanyag mondanivalóját, és/vagy a legfontosabb jellemzőit, és mindezekből milyen aránnyal gyúrják össze az alkotók a kész terméket. Ehhez aztán persze még rájönnek az olyan apróságok, mint a jó színészi játék, a rendezés, a zene, az operatőri munka, de a legfontosabb akkor is a forgatókönyv és az a bizonyos megfogalmazhatatlan „plusz”-tényező. És persze az sem utolsó, hogy az alkotók mennyi pénzt szánnak minderre. The Dark Knight, X-Men-trilógia, Constantine, 300… ezek a címek mind amellett szólnak, hogy a dolog nagyon is lehetséges.

Ehhez képest azonban mit kap a néző a Solomon Kane-től? Egy mérsékelt költségvetésű kalandfilmet egy újabb vívódó, marcona hőssel, aki eleinte nem akar harcolni, végül azonban mindenkit lezúz egy sablonos motivációtól vezérelve, egy rakás keresztény szimbolikát és misztikusnak gondolt/szánt fantasy-zagyvaságot, pár átlagos kardozást, néhány tök fölösleges zombit, egy bazinagy pokolbéli démont, ami ronda is, félelmetes is, viszont kb. 2 perc alatt legyőzhető, és mindezt végül megspékelik egy rendkívül kiszámítható fordulattal, amire én már valahol a film fele-kétharmada táján rájöttem.

A szereplők szinte mind ismeretlen vagy másodvonalú színészek (kivétel Pete Postlethwaite, de ő is hamar meghal, a Bergman-veterán Max von Sydow pedig már régóta csak elvétve talál normális szerepeket). A címszerepben James Purefoy látható, aki főleg tévészínész, amúgy meg kiköpött Hugh Jackman-klón, legalábbis igyekszik ugyanolyan szigorúan nézni, mint az ausztrál aktor a Van Hellsingben, csak kár, hogy ez nem elég egy jó alakításhoz. A többi színész túl rövid időre bukkan fel, semmint játékukat érdemben értékelni lehetne, de nem számít, hiszen karaktereik amúgy is kidolgozatlanok.

A rendező-író, Michael J. Bassett eddigi munkássága kimerül néhány silány angol horrorfilmben (Wilderness, Deathwatch), melyek hozzánk még DVD-n sem jutottak el (gondolom, nem ok nélkül), és hát ez a film sem az, amely majd beemeli őt a nagy rendezők panteonjába.

Összességében tehát a Solomon Kane nem lett túl jó film, de azért nézhetetlenül borzalmas sem. Másfél órányi agyrágó, de ha mégsem nézi meg az ember, akkor sem veszít vele semmit. Úgyis mindent láthatott már máshol, másképp, jobban, látványosabban, félelmetesebben, stb. Könnyen felejthető, átlagos iparosmunka, amely semmiben nem emelkedik ki a közepes színvonalú misztikus fantasyk hosszú sorából. Sok ilyen volt már, sok ilyen lesz még.