Halálfutam

Benzinszag és tesztoszteron,

avagy a leghalálosabb iramban

A sok-sok amerikai filmtípus között van egy, amit nevezhetünk egyszerűen csak börtönfilmnek. Az ilyen filmekben a szereplők általában elítéltek, a helyszín pedig sok esetben valamilyen jövőbeli, megerősített, szigorított börtönkomplexum, ahol az őrök gerinctelen, szadista férgek, az elítéltek hosszuk-szélük egyenlő, szénné tetkózott izomkolosszusok, vagy pszichopata tömeggyilkosok, a börtönparancsnok pedig egy velejéig romlott, korrupt és szintén nem kevésbé elmebeteg szemétláda.

A főszereplő, ha nem is épp a tisztesség szobra, de a maga módján becsületes és igazságos figura, aki ártatlanul kerül a BV-intézetbe, vagy ha netán tényleg bűnös, akkor is többnyire valamilyen erkölcsileg igazolható, jogos tett miatt került a rácsok mögé, pl. végzett a felesége gyilkosával, vagy netán egykori katonaként behúzott a kegyetlenkedő felettesének, esetleg ennivalót lopott a kishúgának.

Az őrület fészke, Menekülés Absolomból, Menekülés New York-ból, Fortress, hogy csak néhány címet említsek, de persze nem hagyhatjuk ki az etalont, a Menekülő embert sem, annál is inkább, mert ebben a filmben jelent meg először az elítéltek modern kori gladiátorokként való halálra menő versenyeztetése, ráadásul mindezt az egyre több vért és erőszakot követelő nézők kedvéért, mintegy előrevetítve a késő ’90-es, korai 2000-es évek valóságshow-őrületét.

Nincsen ez másképp a Halálfutam című film esetében sem. Fel van sorolva az összes fent említett motívum: féreg börtönőr, felfújt izom-feka, reszelős hangú keménycsávó, rohadék börtönparancsnok (érdekes újítás, hogy most az illető nem férfi, hanem nő) és persze a kötelező popsi és cici. Megvan tehát minden, ami a témába vágó közhelygyűjteményből előrángatható, és mindennek a tetején ott trónol a Burce Willis óta legkarakteresebb kopasz akció-színész, Jason Statham. Kár, hogy a film nincs rendesen kitalálva, bár azért a teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a Halálfutam az égvilágon semmilyen komolyabb célt nem szolgál, nem óhajt megfelelni értéket hordozó elgondolásoknak, csupán a nézők adrenalinját akarja néha az egekig pumpálni, és mint ilyen, ezt a célkitűzést végeredményben jól meg is valósítja. (Ezzel együtt azonban kár, hogy minden értelmet kiollóztak a történetből, pedig nagyon jó kis társadalomkritika és korrajz, no meg parabola-lehetőségek vannak a sztoriban.)

A rendező, Paul W.S. Anderson talán nem ismeretlen a zúzós-mészárlós filmek kedvelőinek körében, hiszen az említett úriembernek „köszönheti” a világ az olyan agyzsibbasztó trancsír-mozikat, mint pl. a Resident Evil – A Kaptár vagy az AVP – Alien Vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen. Érdemes azonban azt is elárulni Anderson-ról, hogy annak idején azért készített átgondoltabb és nézhetőbb filmeket is, amelyekben minden pusztítás és rombolás fogyasztható körítéssel volt tálalva: lsd. a Mortal Kombat első részét, vagy az Event Horizon – Halálhajót. (Utóbbi kivételes alkotás a rendező filmjei között, mert rendkívül nyomasztó, sötét hangulat szövi át, és a színészek is átlagon felül teljesítenek benne.)

A lejtmenet az 1998-as A katonával kezdődött, aminek kínos emlékét egy időre feledtetni tudta az első Kaptár, de így is kijelenthető, hogy Anderson jó 10 éve a közepes vagy kisköltségvetésű akciómozik egyik emblematikus figurájává lépett elő, aki általában megbízhatóan hozza a műfaj kedvelői között eladható nem túl magas színvonalat. (Ez van… nem lehet mindenki Spielberg vagy Scorsese…)

A Death Race – Haláfutam ennél fogva szintén egy tipikusan olyan film lett, amivel nem vagyunk többen, legfeljebb sűrűbben. A néző néhány átlagos lövöldözésen és autós boruláson kívül semmi mást nem kap, a film nem mutat semmi újat, vagy kiemelkedőt, mert már mindent láttunk máshol, másképpen. Nem véletlen a címben tett utalás a másik golyófejű akciómiska, Vin Diesel Halálos iramban-filmjeire sem, hiszen ahogyan azok a mozik sem szóltak semmiről, csak a dögös verdákról és az aszfalt-szaggatásról, úgy a Halálfutam sem több egy közepesen látványos autóversenynél (hiába a kamerarángatás és a gyors, klipszerű vágástechnika). Ám amíg a Halálos iramban-filmekben a féktelen száguldozás még az újdonság erejével hatott, addig a Halálfutam esetében ez már megszokott és talán kicsit unalmas is.

Oké, oké, tuning-verdák száguldoznak föl-alá, miközben veszettül lövik egymást, na de mi van még? Ja, hogy csak ennyi? Hát ez nem valami sok… (Az egyébként vicces, ahogy az autósok videójáték-szerűen „fel tudják venni” a pajzsokat vagy fegyvereket…) Színészi játékról – természetesen – nem beszélhetünk, hiszen ez a film nem erről szól. Ilyen módon Jason Statham kisujjból rázza ki Jensen Ames „figuráját”, és a többi szereplő is megbízhatóan hozza a rá kiosztott sablon-karaktert. Talán csak a jégcsapszerű börtönigazgatót alakító Joan Allen próbálkozik valami pluszt belevinni a játékába, de nyilvánvaló, hogy ez sokkal inkább tudható be színészi rutinjának, semmint a direktori utasításoknak. (Nem is értem, mit keres a színésznő ebben a filmben… Ennyire kellett neki a pénz, vagy érvényben van valami szerződés, ami alól nem tud kibújni?...)

Érdekesség, hogy a szereplők között feltűnik néhány „fuck off” erejéig a Mortal Kombatból ismerős Robin Shou (ő a japán K14 nevű versenyző), de persze ő is hamar elhalálozik. Szóval igazából az a helyzet ezzel a filmmel, hogy tökéletesen mindegy a létezése. Akár van, akár nincs, a nézőnek egyre megy. Új élményt nem ad, a régiekből nem vesz el. Paul W.S. Anderson nem lesz ettől jobb rendező, sem rosszabb, Jason Statham húzhat egy újabb strigulát a szűkszavű, szigorú nézésű karakterei mellé, az autós kaszkadőrök pedig mehetnek a pénztárba felvenni a gázsijukat.

Ez a film jött, láttuk, és gyorsan el is felejtjük, mintha soha nem is lett volna. Nyomot nem hagyott, hát maradjon csak meg azok számára, akiknek az értelmi ingerküszöbük megrekedt a csalánozók szintjén, és nekik ez jelenti a filmek non plusz ultráját. Jól megfér majd a polcukon – közvetlenül a Crank – Felpörögve és a Rollerball – Könyörtelen játék mellett...