Hipersablon
Ugorjunk rögtön a közepébe: a Hipervándor lehetett volna jó film. De sajnos nem lett az, hanem megmaradt közepesnek. A filmet nézve állandó hiányérzet uralkodik el az emberen. Valami nincs jelen, aminek pedig ott kéne lennie. Valamit kispóroltak a készítők, amit pedig nem kellett volna. Másfelől viszont a nézőnek sokszor van deja vue-érzése. Néhány dolgot mintha már látott volna máskor, másik filmben is. Vagy legalábbis olvasott valami hasonlót. Ismerős karakterek ismerős mondatai, ismerős szituációkban…
Pedig Steven Gould eredeti regénye egész jó lehet, legalábbis a történet és a cselekmény ismeretében megelőlegezhető a bizalom az amerikai sci-fi író művével szemben. Mindazonáltal a film valahogy mégsem működik úgy, ahogy azt a készítői elképzelték, vagy ahogyan szerették volna.
Nézzük hát legelőször a sztorit: David Rice átlagos amerikai kamasz srác, hétköznapi élettel: anyja kiskorában elhagyta, apjával nem éppen felhőtlen a kapcsolata, és az iskolában sem áll az általános népszerűség középpontjában. Az ábrándos tekintetű „okos fiút” leginkább talán csak szemrevaló iskolatársnője, Millie érti meg. Egy téli napon David ajándékot adna a lánynak, de a suli ügyeletes idiótája, Mark, elcseni a hóesős üveggömböt, és behajítja a közeli befagyott tó jegére. David – a figyelmeztetések ellenére – kimegy a jégre a gömbért, és ekkor bekövetkezik élete legmeghatározóbb eseménye: a vékony jégpáncél beszakad a súlya alatt, és ő beleesik a dermesztően hideg vízbe. Néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig vergődik a víz alatt, majd érthetetlen módon a helyi könyvtár polcai között találja magát.
Mi történt? Mi történt??!!! David hamarosan felfedezi, hogy különleges, természetfeletti képessége van: ha erősen koncentrál, képes teleportálni magát bármilyen helyre, pontosabban bárhová, ahol előzőleg már járt, vagy látott. A fiú elszökik otthonról, és nekikezd megalapozni új életét: pénzt „szerez” egy bankból, és átadja magát a mindennapok gondtalanságának. Nyolc év telik el így. David (Hayden Christensen – Star Wars, II-III. rész, A hazugsággyáros) immáron tökéletesen uralva teleportációs képességét fényűző luxuséletet él, miközben akár egy nap alatt bejárja az egész világot, Egyiptomban a gízai szfinx feje búbján ebédel, este pedig már egy angol cicababát izzít a londoni éjszakában.
Azonban egyszer minden jónak vége szakad. Egy nap kénytelen rádöbbenni, hogy: A – képességével nincsen egyedül, és B – egy rejtélyes szervezet, a Paladinok, élükön egy fehér hajú fekete fickóval (Samuel L. Jackson – Ponyvaregény, Shaft, Kígyók a fedélzeten) vadászik az Ugrókra, merthogy „csak Istennek lehet ilyen képessége”. David hamarosan egy olyan háború közepén találja magát, ahol nem csak a saját, de a szerelmének, Millie-nek (Rachel Bilson – A Narancsvidék-tévésorozat) az élete is a tét.
Visszatérve az elemzés kezdetéhez, ilyen történettel könnyű lett volna jó és maradandó filmet készíteni. Az alapanyag elvileg adott volt. Doug Liman rendező (A Bourne-rejtély, Mr. és Mrs. Smith) azonban valahogy nem találta meg a helyes utat. Oké, a film rendesen el van készítve, dolgoznak a kaszkadőrök és az effektesek, ahogyan kell, a színészek is elmondják a szövegeiket, ám sajnos ezúttal is a már jól ismert hollywoodi hiba ütötte fel a fejét: tudniillik elfelejtették a forgatókönyvet tisztességesen megírni (noha három név is szerepel íróként a főcímben…).
Az ember egyre csak csóválja a fejét, és nem érti, miért kellett már megint egy ígéretesnek tűnő, jó kis sci-fit így kiherélni és elkótyavetyélni. A film több sebből vérzik, bár én megkockáztatnám, hogy talán már az adaptáció forrásaként használt novella esetén is felmerül némi eredetiségi probléma. Hiszen vegyük csak a főszereplő különleges képességét, a teleportációt, és ahogyan ez a filmben megjelenik. Nekem egyből az amerikai X-Men képregényekből (és a második mozifilmből) jól ismert Kurt Wagner, vagyis az Árnyék (Nightcrawler) néven ismert mutáns ugrott be, ugyanis ő hajszálpontosan ugyanilyen képességekkel rendelkezik: ő is képes teleportációra (igaz, nem globális, hanem csak rövidebb távolságban), és szintén képes személyeket vagy kisebb-nagyobb tárgyakat (pl. embereket, autókat) „magával vinni”.
És ahogyan a Hipervándorban a Paladinok az Ugrókra vadásznak, úgy az X-Men képregényben (és filmekben) a mutánsokra a különféle állami- és katonai szervek vadásznak. (Egyébként a filmben hivatkoznak is a Marvel-es szuperhősökre, ill. egy X-Men képregény-füzet fel is tűnik egy pillanatra.) Ha mindezeken a párhuzamokon túllendülünk, a Jumper-történetben akkor is ott van a hirtelen különleges adottság birtokába jutó fiatalember drámájának lehetősége, hogy miként birkózik meg a rászakadó felelősséggel. Ismét csak egy ismerős dilemma, lásd a Pókember képregényeket és filmeket; nagy hatalom = nagy felelősség, amiket azonban a filmből annak rendje és módja szerint kinyirbáltak.
Megértem én, hogy a moziba járó – főleg fiatal – közönség nem éppen gondolkodni, hanem szórakozni óhajt, mégis, ha azt vesszük, hogy a film mindössze cca. 90 perces, úgy vélem, bőven lett volna lehetőség némi értelem belegyömöszölésébe, és akkor is maximum 120 percre jött volna ki a végleges hossz. Mert mit kap ÍGY a néző? Nagyjából csak néhány szép külföldi (értsd: Amerikán kívüli) képet (bár ezeknek egy része is green- vagy bluebox-os trükk), egy csinos, ám mégiscsak egy újabb szép-kislányt Rachel Bilson személyében, némi közepesen látványos trükköt, és általában egy sablon történetet, sablon konfliktusokkal és sablon karakterekkel.
Mivel az értelmes történet és cselekmény gyakorlatilag hiányzik, ebből következően a színészek sem tudnak mit kezdeni papírmasé szerepeikkel, hiszen azok éppúgy nincsenek kidolgozva. Sem Hayden Christensen, sem Rachel Bilson nem elég tapasztalt aktorok még ahhoz, hogy belecsempésszenek valamit a szerepeikbe, a rosszfiút játszó Samuel L. Jackson meg már régóta azt csinál, amit akar; az ő filmes hátterével, emlékezetes alakításaival édesmindegy, mit vállal el, ő akkor is marad Jules a Ponyvaregényből vagy Mace Windu mester a Star Warsból, és még sorolhatnám. (Egyébként, jaj, de érdekes: az Ugró-vadász Roland, és a bérgyilkos Jules Winnfield is emberölés előtt elmondanak egy-egy allegorikus monológot: „Csak Istennek lehet ilyen hatalma…”, ill. a híres Ezékiel 25, 17.-idézet. Újabb párhuzam…)
Szóval, Doug Liman rendező – vagy a stúdió? – inkább biztosra mentek, nem kockáztattak, és megmaradtak a középszerűség biztos talaján. Az a kevés pozitívum, ami a filmben megjelenik, jobbára technikai jellegű: a Bourne-rejtélyből már ismert kézikamerázás, a repülő londoni emeletes busz a sivatagban (bár ehhez hasonlót már a Speed-ben is láthattunk), a római látképek és a Colosseum, az egyiptomi Gíza, és nagyjából ennyi is… 2008-at írunk; már sok speciális effektet és még több fantasztikus történetet láthattunk a mozikban eddig is, de csak elvétve akadt valami eredeti alkotás. Nem éppen bölcs dolog azt gondolni, hogy egy csinos lány-pofi, némi sci-fi-bla-bla, és pár CGI-trükk pótolja a forgatókönyv hiányosságait. Mert hiába termeli is vissza a film a gyártási költségeit, ennél azért többre lesz szükség, ha valami maradandót kívánunk létrehozni. Amire érdemes emlékezni.
És ahogyan a Hipervándorban a Paladinok az Ugrókra vadásznak, úgy az X-Men képregényben (és filmekben) a mutánsokra a különféle állami- és katonai szervek vadásznak. (Egyébként a filmben hivatkoznak is a Marvel-es szuperhősökre, ill. egy X-Men képregény-füzet fel is tűnik egy pillanatra.) Ha mindezeken a párhuzamokon túllendülünk, a Jumper-történetben akkor is ott van a hirtelen különleges adottság birtokába jutó fiatalember drámájának lehetősége, hogy miként birkózik meg a rászakadó felelősséggel. Ismét csak egy ismerős dilemma, lásd a Pókember képregényeket és filmeket; nagy hatalom = nagy felelősség, amiket azonban a filmből annak rendje és módja szerint kinyirbáltak.
Megértem én, hogy a moziba járó – főleg fiatal – közönség nem éppen gondolkodni, hanem szórakozni óhajt, mégis, ha azt vesszük, hogy a film mindössze cca. 90 perces, úgy vélem, bőven lett volna lehetőség némi értelem belegyömöszölésébe, és akkor is maximum 120 percre jött volna ki a végleges hossz. Mert mit kap ÍGY a néző? Nagyjából csak néhány szép külföldi (értsd: Amerikán kívüli) képet (bár ezeknek egy része is green- vagy bluebox-os trükk), egy csinos, ám mégiscsak egy újabb szép-kislányt Rachel Bilson személyében, némi közepesen látványos trükköt, és általában egy sablon történetet, sablon konfliktusokkal és sablon karakterekkel.
Mivel az értelmes történet és cselekmény gyakorlatilag hiányzik, ebből következően a színészek sem tudnak mit kezdeni papírmasé szerepeikkel, hiszen azok éppúgy nincsenek kidolgozva. Sem Hayden Christensen, sem Rachel Bilson nem elég tapasztalt aktorok még ahhoz, hogy belecsempésszenek valamit a szerepeikbe, a rosszfiút játszó Samuel L. Jackson meg már régóta azt csinál, amit akar; az ő filmes hátterével, emlékezetes alakításaival édesmindegy, mit vállal el, ő akkor is marad Jules a Ponyvaregényből vagy Mace Windu mester a Star Warsból, és még sorolhatnám. (Egyébként, jaj, de érdekes: az Ugró-vadász Roland, és a bérgyilkos Jules Winnfield is emberölés előtt elmondanak egy-egy allegorikus monológot: „Csak Istennek lehet ilyen hatalma…”, ill. a híres Ezékiel 25, 17.-idézet. Újabb párhuzam…)
Szóval, Doug Liman rendező – vagy a stúdió? – inkább biztosra mentek, nem kockáztattak, és megmaradtak a középszerűség biztos talaján. Az a kevés pozitívum, ami a filmben megjelenik, jobbára technikai jellegű: a Bourne-rejtélyből már ismert kézikamerázás, a repülő londoni emeletes busz a sivatagban (bár ehhez hasonlót már a Speed-ben is láthattunk), a római látképek és a Colosseum, az egyiptomi Gíza, és nagyjából ennyi is… 2008-at írunk; már sok speciális effektet és még több fantasztikus történetet láthattunk a mozikban eddig is, de csak elvétve akadt valami eredeti alkotás. Nem éppen bölcs dolog azt gondolni, hogy egy csinos lány-pofi, némi sci-fi-bla-bla, és pár CGI-trükk pótolja a forgatókönyv hiányosságait. Mert hiába termeli is vissza a film a gyártási költségeit, ennél azért többre lesz szükség, ha valami maradandót kívánunk létrehozni. Amire érdemes emlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése