A 3D és ami mögötte van

S mondá Cameron: legyen térhatás.
És lőn térhatás.

Egy dolgot feltétlenül le kell szögezni: valódi háromdimenziós filmek jelenleg nem léteznek. A mozikban látott 3D-s csodák nem valódi térhatásúak, csak annak az illúzióját keltik, de ha alaposabban megfigyeljük, csupán virtuális térben mozgó sík, kétdimenziós alakokat és tárgyakat látunk, melyeknek nincs valódi mélységük. Mindez persze nem sokan von le egy-egy jól elkészített térhatású film élvezeti értékéből, habár az is igaz, hogy egy rossz alapanyagból elkészített alkotást még a legdurvább 3D sem fogja jobbá tenni. A jó filmek titka mindig is a jó forgatókönyv lesz, és ezen az sem fog tudni változtatni, ha történetesen holografikus szimulációkról lesz szó, vagy akármilyen – ma még scifi-nek tartott – technológia. Ahhoz, hogy megértsük a háromdimenziós filmek „működési elvét”, előbb magának a térlátásnak a mibenlétével kell tisztában lenni.

A térlátás a két szemünknek köszönhető, melyek egymás mellett, kis távolságra helyezkednek el a fejünkön, így a különböző pontokból nézve kicsit másmilyen a látott kép. A térlátás alapja tehát az eredendően kétdimenziós, ún. retinális képek finom különbsége, azonban szükséges hozzá még a mélység érzékelése is.

A mélységinformáció forrásául szolgáló retinális képek nem rendelkeznek mélységgel, a mélységészlelés viszont – annak ellenére, hogy a retina kétdimenziós képén alapul – automatikusan és erőfeszítés nélkül történik, amiért az evolúciónak jár köszönet. Egyrészt úgy alakította ki az ősi élőlények szemeinek elhelyezkedését, hogy sokkal alaposabban és tökéletesebben észlelhessék a környezetüket, másrészt olyan irányba fejlesztette az agyi látóközpontjukat, hogy a két szem által küldött képi információt „át tudta konvertálni” háromdimenzióssá a két külön „távolságinformáció” egyesítésével. A térlátáshoz az agynak tehát „tudnia kell”, hogy egy tárgy hol helyezkedik el a háromdimenziós térben, és hogy az milyen messze van tőle.

A tér és mélység érzékelése egyetlen szem meglétével is lehetséges, azonban valódi sztereoszkópikus együttlátásra csak két egészséges szemmel lehet. A normális térérzetet az sem befolyásolja, ha rövid- vagy távollátó emberről van szó, hiszen ott csak fókuszálási problémák vannak a szemben, melyek speciális csiszolású lencsékkel kompenzálhatóak, de maga a látás (tehát az agy látóközpontja) normális.
A jelenleg használatos, mindenki által ismert 3D-filmek alapvetően a szemnek és agynak ezeket a tulajdonságait és képességeit másolják le. A 3D-s filmkamerában nem egy, hanem két objektív helyezkedik el, melyek eltérő szögben, két külön perspektívából rögzítik a jeleneteket. Térhatást a forgatás követően, utómunkában is létre lehet hozni, ehhez kifinomult számítógépes programokat használnak, melyek létrehozzák a kétféle perspektívát, mindazonáltal A titánok harca óta nyilvánvaló, hogy néha még ez sem elég a tökéletes hatás eléréséhez (persze az a film nem csak emiatt nem jó).

Attól, hogy egy filmet 3D-ben rögzítenek, vagy utólag tesznek azzá, még nem lesz valóban térhatású. A maximális élmény elérése érdekében speciális képvisszaadó berendezések szükségesek (vetítőgép, tévé), no meg persze különlegesen kialakított szín- és fényszűrős szemüvegek, melyek mintegy „lefordítják” az agyunk számára a látottakat, így hozva létre a három dimenzió látszatát. A háromdimenziós mozizás jól ismert eszköze a speciális szemüveg, amiről az átlagos felhasználó maximum az eltérő színű lencséket veszi észre.

Alapvetően kétféle 3D-s szemüveg-technológia létezik: passzív és aktív. Az aktív 3D szemüveg főként abban különbözik a passzívtól, hogy míg utóbbit egyszerűen csak fel kell venni, addig az aktív működéséhez energiaforrás is szükséges. A passzív 3D szemüvegeken belül a két különféle színű lencsével rendelkező, ún. anaglif szemüvegek a legismertebbek. Az anaglif 3D szemüvegek közötti különbséget a lencséik színe adja; a vörös-cián színű lencsék az emberi szem által látható színek csak 70%-át engedik át, ezért használatuk közben színveszteség lép fel, vagyis ilyen szemüvegen át nézve megváltozik a színe a látottaknak. A magenta-zöld lencsés szemüvegeknél a fenti arány 90%. Ezzel a szemüveggel jobban érzékelhető a 3D-s hatás és a színek is világosabbak.

A színes lencsés, passzív szemüvegeken át nézett képek két, egymáshoz képest eltolt színezetű részből állnak. A vörös-cián szemüveg egyik lencséje elnyeli a piros fényt, és átengedi a kéket, a másik éppen fordítva, vagyis a két szem két ugyanolyan, de egymástól eltolt képet érzékel. Az agy feldolgozza és értelmezi a látottakat, végül arra a következtetésre jut, hogy egy térbeli tárgyat „lát”. Fontos tudni, hogy magenta-zöld lencsés szemüvegek nem használhatóak azoknál a 3D-s filmeknél, melyeket vörös-cián-lencsés szemüvegekhez készítettek (nincs tehát még egységes szabvány).
Ha valaki anaglif 3D-s filmet akar nézni, a legkönnyebben úgy állapíthatja meg, milyen szemüvegre van hozzá szükség, hogy megvizsgálja az adott háromdimenziós film kontúrjának színeit, hiszen minden 3D-s tartalomnak vannak színes körvonalai, amelyek a képek eltolásával, egymás mellé helyezésével keletkeznek. Vörös-cián lencsés szemüveg kell, ha a kontúroknak pirosas-rózsaszínes-kékes a színe, magenta-zöld, ha a kontúrok rózsaszínes-világoszöldesek, és kék-borostyán, ha borostyánsárgás-sötétkékesek.

Az aktív 3D szemüvegek főként 3D-s tévékhez használatosak. Piros és kék lencse helyett egy-egy LCD-panel van beépítve, melyek feszültség hatására átlátszóak lesznek, vagy elsötétülnek. Ebben az esetben szintén egymáshoz képest eltolt képek látványáról van szó, de nem egyszerre, hanem gyorsan egymás után, a tévé képfrekvenciájának megfelelően (pl. 24 fps). Amikor megjelenik az egyik kép, a szemüveg egyik lencséje elsötétedik, így a képet csak az egyik szemünkkel érzékeljük. A következő képkockánál – amin az eltolt kép található – a szemüveg másik lencséje sötétedik el, ami eddig sötét volt, az pedig átlátszóvá válik. Az eltolt képet érzékeljük a másik szemünkkel, az agyunk pedig háromdimenziós képpé állítja össze a két képet.

A valóság élethű leképezése, a múló pillanatok minél tökéletesebb megörökítése már a fényképezés hajnala óta foglalkoztatja az embereket, így az első fotográfusok viszonylag rövid idő alatt rájöttek arra, hogy három dimenzióban is képesek képrögzítésre, amennyiben két fényképezőgépet használnak.

A korai filmesek szintén tisztában voltak az eljárás mibenlétével, így az első 3D-s film már az 1890-es években elkészült, igaz, akkor még igen ormótlan eszközök szükségeltettek a térhatású látvány élvezetéhez. A legelső 3D-s mozielőadást 1922-ben tartották Los Angeles-ben, a film címe A szerelem ereje volt, és a közönség már ekkor speciális vörös-cián szemüveget viselt. A 3D-s technika Európát is érdekelte; 1936-ban két náci propagandafilm is háromdimenziósan készült, melyeket nemrég találtak meg egy németországi archívumban, az aranykor azonban csak a második világháború után, az 1950-es években kezdődött.

1953-ban mutatták be a Man in the dark és a Viaszbabák háza című filmeket (utóbbi alapján készült pár éve a Viasztestek). Ezek után már tucatszámra készültek a térhatású filmek, de a használt technika igen bonyolult és drága volt, hiszen lényegében két, egymásra vetített filmről volt szó, aminek pontosan szinkronban kellett lenniük egymással, különben a film élvezhetetlenné vált, a nézőknek pedig erősen megfájdult a fejük. Ezért is a kezdeti lelkesedés lassan alábbhagyott, lecsillapodott, és Hollywood inkább más irányokba próbálkozott, hogy elkápráztassa és megnyerje a közönséget.

Egészen az 1980-as évek közepéig kellett várni a 3D újjászületéséig, egyrészt megjelent ugyanis az IMAX-technológia (Image Maximum), másrészt a filmstúdiók (pl. Disney, Universal) élményparkjaiban egyebek mellett háromdimenziós vetítéseket is kezdtek tartani, melyekre azonnal lecsaptak az új kor technikai újdonságaira vevő fiataljai. Nem sokkal később az IMAX és a 3D egyesítette erőit, így született meg 1995-ben az első IMAX 3D-s film, A nagy mélység titkai, amely a 3D-s filmek világában akkora presztízst képvisel, mint A jazzénekes a hangosfilmeknél.

A technológiákban mindig elöljáró James Cameron prezentálta az első egészestés 3D-s IMAX-filmet (Ghosts of the Abyss), majd jött a Kémkölykök 3D Robert Rodrigueztől, a Polár Expressz Robert Zemeckistől, a Tron – Örökség és a többi, de eleddig a legnagyobb durranás minden bizonnyal az Avatar volt, amelyet lehet ugyan szidni a faék-egyszerűségű cselekménye miatt, de hogy filmtörténeti mérföldkőről van szó, ahhoz kétség sem fér. A na’vi-k kalandjai óta a filmstúdiók csak úgy ontják magukból a „szemüveges filmeket”, igaz, a térhatású technika és/vagy az IMAX-minőség nem minden esetben vetekszik a filmek általános színvonalával.

A nézők egyre inkább rájönnek, hogy a 3D önmagában még nem elegendő egy jó filmhez (meg persze a 3D-s mozijegy is drágább a hagyományosnál), így Hollywoodnak előbb-utóbb elő kell állnia valami radikálisan újszerű dologgal.