Az Erő Lucas-szal van
Három évet kellett várni rá, de megérte: a film, amelyre rajongók milliói vártak, elkészült! Nem kertelek: a Csillagok Háborúja-sorozat második része, A klónok támadása szédületesen jó film. Zseniális, elsöprő, lenyűgöző, magával ragadó, lendületes, fénysebességgel száguldó, grandiózus. Egyszerűen nem lehet ezt az érzést másképp megfogalmazni; az ember csak ül a moziban, nézi a vásznon pergő képeket, és tátott szájjal szívja magába a csodát. Mert csoda ez, nem vitás. Olyan varázslat, amelyre az a Lennon-szemüveges, villámtetkós kis taknyos a büdös életbe' nem lesz képes, még akkor sem, ha egész Roxfortot békává változtatja.
Azonban a siker még egy Star Wars esetében is változó lehet, mint arra példa volt a Baljós árnyak. No, nem anyagi értelemben, hiszen a fantasztikus űreposz első epizódja világszerte több százmillió dolláros bevételt hozott, ám ennek ellenére sok hűséges rajongó mégsem volt teljes mértékben megelégedve a filmmel. Egyesek szerint túl nyálasra sikerült, nem vette eléggé komolyan önmagát, és persze mindenki utálta Jar Jart.
Nos, A klónok támadására sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy bugyuta vagy gyermeteg lenne. Elgondolkodtatóbb és komorabb, mint az Első rész; hasonlóan A Birodalom visszavághoz. A háttérben mindvégig jelen van valamiféle baljós, megfoghatatlan, fenyegető érzés, amely bizonytalanságban tartja a nézőt. George Lucas mesteri módon szövi egybe a történet különböző szálait, kezdve a vakmerő Anakin és a szépséges Amidala szenátor kibontakozó szerelmének gyengéd lírájától, egészen a legvadabb akciójelenetekig, melyek során még a Baljós árnyak trükkjeire is rátesz egy jókora lapáttal, mindeközben viszont az effektek mégsem csordulnak túl az elviselhetőség határán, ennek köszönhetően pedig nem állnak a jellemábrázolás útjába sem: elég csak megfigyelni Hayden Christensen színészi játékát, aki az ifjú Anakin Skywalker szerepében döbbeneteset alakít. Szemének egyetlen pillantása elegendő, hogy belelássunk a lelkében tomboló viharba és átérezzük a nyughatatlan Jedi-padawan őrlődését az Erő világos és sötét oldala közt.
A többi szereplő is hozza a szokásos formáját: Ewan McGregor magabiztos rutinnal játssza a fiatal Obi-Wan Kenobit, és karaktere ezúttal Liam Neeson segítsége nélkül is megáll a lábán. Natalie Portman elbűvölő, dögös és gyönyörű Padmé Amidalaként (Máshogy is). Samuel L. Jackson, alias Mace Windu a bölcsesség és az erő megtestesítője, csakúgy, mint Yoda mester, aki (végre) hátborzongató fénykardpárbajt vív egy másik emlékezetes szereplővel, Dooku gróffal, aki Christopher Lee fergeteges interpretációjában kel életre.
Mindezekkel szerves egészt alkotva a Star Wars Második része, A klónok támadása vitathatatlanul a 2002-es év filmje lesz (azaz máris az), amely újabb három esztendeig, egészen a Harmadik epizód moziba kerüléséig, lázban fogja tartani a rajongók hadát. Mindeközben pedig eladási-bevételi rekordok fognak megdőlni, díjeső hullik a Skywalker Ranchra, George Lucas pedig elégedetten dőlhet hátra kedvenc karosszékében, azzal a tudattal, hogy az Erő ismét vele volt.
Nos, A klónok támadására sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy bugyuta vagy gyermeteg lenne. Elgondolkodtatóbb és komorabb, mint az Első rész; hasonlóan A Birodalom visszavághoz. A háttérben mindvégig jelen van valamiféle baljós, megfoghatatlan, fenyegető érzés, amely bizonytalanságban tartja a nézőt. George Lucas mesteri módon szövi egybe a történet különböző szálait, kezdve a vakmerő Anakin és a szépséges Amidala szenátor kibontakozó szerelmének gyengéd lírájától, egészen a legvadabb akciójelenetekig, melyek során még a Baljós árnyak trükkjeire is rátesz egy jókora lapáttal, mindeközben viszont az effektek mégsem csordulnak túl az elviselhetőség határán, ennek köszönhetően pedig nem állnak a jellemábrázolás útjába sem: elég csak megfigyelni Hayden Christensen színészi játékát, aki az ifjú Anakin Skywalker szerepében döbbeneteset alakít. Szemének egyetlen pillantása elegendő, hogy belelássunk a lelkében tomboló viharba és átérezzük a nyughatatlan Jedi-padawan őrlődését az Erő világos és sötét oldala közt.
A többi szereplő is hozza a szokásos formáját: Ewan McGregor magabiztos rutinnal játssza a fiatal Obi-Wan Kenobit, és karaktere ezúttal Liam Neeson segítsége nélkül is megáll a lábán. Natalie Portman elbűvölő, dögös és gyönyörű Padmé Amidalaként (Máshogy is). Samuel L. Jackson, alias Mace Windu a bölcsesség és az erő megtestesítője, csakúgy, mint Yoda mester, aki (végre) hátborzongató fénykardpárbajt vív egy másik emlékezetes szereplővel, Dooku gróffal, aki Christopher Lee fergeteges interpretációjában kel életre.
Mindezekkel szerves egészt alkotva a Star Wars Második része, A klónok támadása vitathatatlanul a 2002-es év filmje lesz (azaz máris az), amely újabb három esztendeig, egészen a Harmadik epizód moziba kerüléséig, lázban fogja tartani a rajongók hadát. Mindeközben pedig eladási-bevételi rekordok fognak megdőlni, díjeső hullik a Skywalker Ranchra, George Lucas pedig elégedetten dőlhet hátra kedvenc karosszékében, azzal a tudattal, hogy az Erő ismét vele volt.
Kedves György!
VálaszTörlésA fenti sorokból úgy értelmezem, hogy 2002-ben vetetted billentyűre ezeket a gondolataid. Vagy tévedek? Csupán érdekel, mert az írásmódból úgy tűnik, akkor íródott, amikor aktuális volt.
Igen, ez egy korai zsengém. :)
Törlés