Paul

Ki a fene az az Adam Shadowchild?

Extra-terresztriális road-movie.

Simon Pegg és Nick Frost új vígjátékában a két lókötő egy kisnövésű, mocskosszájú földönkívülivel menekül a hatóságok elől, és közben a feje tetejére állítják az ufós-filmeket.

Az UFÓ- és földönkívüli-élmények modern világunk legújabb kori mítosza, amely mintegy 100 éve tartja lázban az emberiséget. H. G. Wells 1898-as A világok harca című regénye (majd az abból készült hírhedt 1930-as rádiójáték Orson Welles rendezésében) az egyik első irodalmi mű volt, amelyben földönkívüli idegenek jelentek meg, de Georges Meliés 1902-es Utazás a Holdba című sci-fi-jében is láthatóak voltak „holdlakók”, akik ugyan látványosan szétpukkadtak egy esernyő érintésére, de ettől még nem kevésbé mozgatták meg a korabeli nézők fantáziáját. Az igazi őrület 1947-ben kezdődött, amikor is egy álmos új-mexikói kis porfészekben, Roswell-ben lezuhant egy állítólagos űrhajó, az amerikai hatóságok pedig azóta sem győzik tagadni az összeesküvés-elméletek híveinek döbbenetes teóriáit.
Beszéltek már meteorológiai ballonról, Sztálin Amerika-ellenes trükkjéről, de a legvadabb UFÓ-hívőket lehetetlen meggyőzni. Ha most egy pillanatra félretesszük a nyilvánvalóan skizofrén eseteket és a feltűnési viszketegségben szenvedő hülyéket, akik csak 15 perc hírnevet akarnak a médiában, és józan ésszel gondolunk bele a témába, alighanem egyetérthetünk abban, hogy az emberiség egyetemes történetének eddigi legeslegnagyobb hatású eseménye lenne, ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodna, hogy rajtunk kívül más bolygó(ko)n is létezik élet (pláne értelmes).
Nem hogy a tudomány változna meg alapjaiban, de a vallástól és filozófiától kezdve minden; tulajdonképpen az egész emberi gondolkodás egy új szintre emelkedne, a legutolsó kis gondolatmorzsáig bezárólag. Amióta tehát az idegenek betették a csápjukat (vagy amijük van) az életünkbe, elbeszélések, képregények, dalok, filmek százai, ezrei dolgozták már fel a földönkívüli-témát, és a kis, zöld emberkék lassan az emberi kultúra részévé váltak. A Paul is ebből a kulturális örökségből építkezik.

A film két (emberi) főszereplője Graeme és Clive (Simon Pegg és Nick Frost), a két angol sci-fi-geek, akik egy sikeres Comic-Con után elhatározzák, hogy elzarándokolnak Amerika leghíresebb UFÓ-s helyszíneire, köztük az 51-es körzetbe is. Egy véletlen folytán összefutnak egy űrlénnyel és ezzel eszeveszett kalandtúrára veszi kezdetét, amitől örökre megváltozik számukra a világegyetemről alkotott kép. Paul az elmúlt 60 évben egy titkos katonai bázison múlatta az időt, egy nap azonban úgy dönt, a jóból is megárt a sok, elhagyja a létesítményt és hazatér a bolygójára. Ezt persze nem nézik jó szemmel a hatóságok, így szövetségi ügynökök veszik üldözőbe, akik Men In Black-ügynököket megszégyenítő módon vetik magukat a lény és a két megszeppent kocka nyomába.
Az egyik legismertebb filmes idegen minden bizonnyal Steven Spielberg E. T. –je, aki véletlenül rekedt a Földön, és minden vágya, hogy hazajuthasson, ebben pedig jószándékú emberek segítik. Szinte pontosan ugyanezen az analógián halad a Pegg és Frost által írt agymenés, annyi különbséggel, hogy E. T.-hez képest az ő földönkívülijük nem hogy folyékonyan beszél angolul, de csak friss madarat hajlandó enni, vakarja a golyóit, füvet szív, és olyan mocskos a szája, hogy azt még Quentin Tarantino is megirigyelné. Igazi antihős és karakterparódia tehát mindazokhoz az idegen-figurákhoz képest, akiket eddig filmekben láthattunk.

A srácokhoz véletlenül csatlakozik egy lány is, Ruth (Kristen Wiig), akinek groteszk módon eltúlzott turbókeresztény hite, majd látványos felvilágosodása azt a fajta mentalitásbeli továbblépést hivatott bemutatni, amire az emberiségnek nagy szüksége volna. A lány szemeinek szimbolikus felnyílása azt jelenti, hogy egyrészt semmit ne higgyünk el pusztán csak azért, mert valamit olvasunk, vagy mondanak nekünk, ill. – ahogy Hamlet mondta – több dolgok vannak a földön és égen, mintsem bölcselmünk álmodni képes. Azért, mert valamit nem értünk meg, vagy még nem találkoztunk vele, az nem feltétlenül jelent rosszat, amitől félni kell, vagy el kell pusztítani (lsd. az emberek reakcióit Paulra: elájulnak, le akarják lőni stb).
Minden rejtett üzenetével együtt persze a film komédia, ami a legismertebb földönkívülis mozikba is finoman bele-belecsíp, kezdve a Harmadik típusú találkozásoktól (a wyomingi Ördögtorony), az X-aktákon át (Mulder figuráját Paul találta ki), egészen az Alienig (Sigourney Weaver lepofozása), de láthatunk még csinos Leia- és ewokjelmezes Star Wars-, valamint Star Trek-rajongókat is (sőt, Pegg játszotta a fiatal Scottyt a legutóbbi Star Trek-filmben…). A Vaskabátok és a Haláli hullák hajnala óta harmadszor is együtt marháskodó Simon Pegg és Nick Frost ezúttal is bebizonyítják, hogy remek párost alkotnak a mozivásznon, sőt, kis túlzással (főleg testalkatukból adódóan) egyfajta 21. sz.-i Stan és Pan-inkarnációk (vagy ha már sci-fi, akkor Threepio és Artu), akik ugyan sokszor mennek egymás idegeire, de ettől még a legjobb haverok maradnak.

A rendező, Greg Mottola (Superbad, Adventureland) egész jól levezényelte a filmet, jó arányban adagolta a gegeket és a váratlan, poénos fordulatokat, viszont mégsem egy Edgar Wright, akinek a legtöbbet köszönheti Pegg és Frost (Vaskabátok, Haláli hullák). Wright rendezői és főleg vizuális stílusa igen sokat dobott volna a Paul-on, ami ennek hiányában sajnos nem lett olyan, amilyen lehetett volna. A Pegg-Frost-Wright-trió már bevált és remekül működik, kár nem kihasználni. Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a Paul így ne lenne jó film, éppen csak ennél is jobb lehetett volna. Ami a földönkívüli megjelenését illeti, a kifinomult számítógépes animációra egy rossz szavunk sem lehet, bár az is igaz, hogy a digitális szereplők szájmozgása általában még mindig túlontúl mesterkélt, természetellenes hatást kelt, szóval ezen a téren van még mit fejlődnie a komputeranimációnak.

Összefoglalva tehát, a Paul kacagtató sci-fi-komédia, aranyos blődli, paródia és road-movie egyben, ami ugyan örökbecsű klasszikussá nem fog nemesedni, de mindenképpen kellemes kikapcsolódást nyújt a nézők számára.