A sas

Szandálos paSASok

A sas elszállt, de előtte még idecsinált.

Britannia, i.sz. 140 körül. Egy fiatal római katona elindul az ismert világon túlra, hogy visszaszerezze apja becsületét, melyet egy színarany sas-szobor jelképez.

Szerintem nem kéne ennyire erőltetni a hollywoodi szandálos filmeket, azokat, amelyek az ókori görög, vagy római időkben játszódnak. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis az ilyen filmek mind rosszak valamiért (vagy legalábbis nem jók): hatásvadász pátosszal vannak átitatva, a grandiózus külsőségek mellett elveszik a lényeg, túlságosan komolyan veszik önmagukat, és általában hiteltelenül, történelmileg megkérdőjelezhetően mutatják be a korabeli világot. Persze az amerikai közönségnek tökmindegy, csak legyen sok kardozás…
Kevin Macdonald rendező amennyire jól dirigálta Az utolsó skót királyt (pl. Oscart hozott Forest Whitakernek), annyira elbaltázta legújabb filmjét, A sast, amely a római időkbe repíti vissza a nézőt. Oké, az „elbaltázás” talán kicsit erős kifejezés, azonban ha azt vesszük alapul, hogy Macdonald eddig mit és hogyan csinált, A sas mindenképpen visszalépés. Gyaníthatóan megint a szokásos dolog történt: a film alapjául szolgáló regényt – esetünkben Rosemary Sutcliff The Eagle of the Ninth című írását – herélték ki, megfosztva azt minden pozitív tulajdonságától, így egy átlagosnál is átlagosabb, erősen középszerű film lett a végeredmény, amely csak címében azonos a forrással.

Az alapvetően egyszerű történet cselekménye nem indokolja a majd’ két órás játékidőt, igaz, a film sehol nem válik unalmassá, viszont az expozíció túl hosszú, a befejezés suta, a kettő között pedig annyira jellegtelen és súlytalan, hogy azt még egy laikus néző is észreveszi. Ha másért nem, hát azért, mert nem azt kapja, amit pl. egy Gladiátor, vagy Titánok harca alapján várna.

Kicsit szakmaiasan fogalmazva: a rendezés stílustalan, a fényképezés semmitmondó, a zene közhelyes, a közepes színvonalú harci jelenetek alig követhetőek a szükségtelenül pergő vágás miatt, a színészek teljesítménye pedig többnyire gyenge – tisztelet a kivételnek. Nagyon erősen látszik, hogy egy másod- harmadrendű alkotással van dolgunk, aminek igen alacsony volt a költségvetése, hiszen sem mainstream, A-, vagy B-listás húzónevekre, sem komoly látványtervezésre nem futotta. Az a tény, hogy a film egy részét Magyarországon forgatták, és sok hazai színész is feltűnik benne (pl. Gőz István, László Zsolt, Bicskey Lukács, Laklóth Aladár), semmit nem tesz hozzá a film „élvezeti” szintjéhez, ennyi erővel akár Aprajafalván is forgathatott volna a stáb, ráadásul a magyarok nagy része szinte felismerhetetlen a sok smink és maszk alatt…

A főszerepet az a Channing Tatum alakítja, akit eddig sem feltétlenül a kiemelkedő színészi kvalitásai miatt ismerhetett a nagyérdemű, azonban csinos pofija és kockás hasa miatt néhány elvetemült Step up- és G.I. Joe-rajongó biztosan odavan érte. Habár színészi eszköztára igencsak behatárolt, legalább nem kér magas gázsit. Kár, hogy egy filmnél ez is lehet szempont… A főszereplő karaktere iszonyú idegesítően, már-már monomániásan törekszik az apja becsületének visszaszerzésére, és bár az ilyen töménységben adagolt hazafiasság és becsülethajhászás biztosan könnyeket csal a gyönyörtől elaléló átlagamerikaiak szemébe, a jobb ízléssel, vagy magasabb rendű értékrenddel bíró nézőknek biztosan kinyílik a bicska a zsebükben.

Hozzá képest a szigorúan néző britont játszó Jamie Bell óceánból kimagasló hegycsúcs, ösztönösen, zsigerből jobb színész, mint amilyen Tatum-ból valaha is lesz. Ha nagyobb és izmosabb lenne, bármilyen komolyabb megerőltetés nélkül képes lett volna eljátszani a főszerepet, számára az csak egy helyzetgyakorlat lett volna. A szereplőgárdából érdemes még megemlíteni egy igazi hollywoodi legendát, Donald Sutherland-et, aki – bár szerepe rövid – ismét emlékezetes perceket szerez a nézőknek, pusztán csak a jelenlétével. 76 évesen még mindig benne van Sólyomszem és Csodabogár csibészsége, arcának egyetlen rezdülése pedig többet ér, mint az egész film együttvéve.

Jó film tehát A sas? Nem, de nem is rossz, viszont bosszantóan nélkülöz bármiféle stílust. Egyetlen erőssége csupán az a – szerintem nem tervezett – párhuzam, amely napjaink egyik jellemző globálpolitikai módszerére reflektál, amikor a „szabadság” nevében terjesztik a világban az amerikai típusú demokráciát, aki pedig nem kér belőle, az csúnya, és dádát kap. A film végén természetesen megkapja a néző a kötelező amerikai bölcsességet is (a vadember briton többet tud a szabadságról és becsületről, mint az előkelő római szenátor valaha is fog), a félig leeresztett, ráncos lufi azonban addigra már lezöttyent a földre, a film szépen visszasüllyed a középszer posványába, ahová való, hogy minél gyorsabban elfejthessük.