Hibrid

Génes kérdések

A tudomány legújabb csodája… egy tévedés.

Két biokémikus létrehoz valamit. A teremtmény egy új faj első példánya, melyben keverednek az emberi és állati gének. Kanadai kamaradráma és biohorror egybegyúrva, aggasztó morális felvetésekkel és a mozitörténet egyik legvonzóbb női hibridjével.

Ha balul sikerült tudományos kísérletekről van szó, az amerikai filmgyártás nem ismer lehetetlent. Mutáns óriáspókok, gigantikus cápák és polipok, gyilkos méhek, vérszomjas piranhák, és magukat álcázni képes csótányok vadásznak az emberekre, vagy éppen genetikailag buherált ember-állat, ember-földönkívüli hibridek aprítják a jónépet. A hollywoodi álomgyár már jó 60 éve ontja magából az ehhez hasonló celluloid-hulladékokat, ill. az ilyen jellegű „filmekkel” tele vannak a tékák legalsó polcai, vagy a Film+ csatorna műsorkínálata…
Hébe-hóba azonban maradandó, ill. nézhető alkotások is születnek ebben a témában, melyek nem csupán riogatnak, de nagyon is létező felvetéseket boncolgatnak. Meddig mehet el a tudomány? Hol vannak a határok, ha vannak? Játszhat-e az ember istent? Sok esetben az irányítás kicsúszik az emberek kezéből, és olyankor a természet utat tör magának (Jurassic Park), a kísérleti alany megszökik a laboratóriumból és a saját ösztöneit kezdi követni (Frankenstein), vagy pedig a tudományos áttörésnek gondolt eljárás kafkai fordulatot vesz, mint ahogy az egyik legjobb genetikai kutyulós filmben, az 1986-os A légyben is történt.
Érdekes módon, ha a génekkel kell játszadozni, a kanadaiak valahogy mindig előtérbe kerülnek. A legyet a kanadai David Cronenberg rendezte, és a hozzánk jó egy éves késéssel mozikba kerülő Hibridet is a juharleveles országban élő és alkotó Vincenzo Natali írta és dirigálta. Natali neve nem ismeretlen a kanadai minimálsci-fiket kedvelők körében, ő rendezte ugyanis a nyomasztó Kockát, majd később a Nothingot is. Mindkét film tipikus kamaradráma, kevés szereplővel és helyszínnel, szűk, klausztrofóbikus beállításokkal, a történet középpontjában pedig egy irányíthatatlan tényezővel (a Kockában maga a kocka, a Nothingban pedig a mindent elnyelő semmi).

A Hibrid is ezen az ösvényen halad: Clive (Adrian Brody) és Elsa (Sarah Polley) genetikai kutatásokat végeznek annak reményében, hogy áttörést érhetnek el a ma még gyógyíthatatlan betegségek kezelésében. Vékony jégen járnak, munkaadójuk mielőbbi eredményt követel tőlük, így legújabb projektjükben egy állati tulajdonságokkal felruházott mesterséges lény genomjába emberi DNS-t is belekevernek az optimálisabb eredmény elérése érdekében. Noha morális kétségek gyötrik őket, az emberi kíváncsiság végül felőrli szakmai objektivitásukat, ezért nem állítják le a lény gyors ütemű fejlődését, amely így nemsokára meg is „születik”. A kis Drenben egyszerre vannak jelen állati és emberi jellemzők, és noha eleinte minden rendben lévőnek tűnik, nyilvánvaló, hogy nem lehet büntetlenül a teremtéssel szórakozni.

Egészen eredeti film lett a Hibrid, még akkor is, ha a műfaj adta közhelyeket szinte mind egy szálig felsorolja, és a nézőnek úton-útfélen A légy és A lény ugrik be róla, emiatt pedig nem emelkedik annyira túl a hasonló alkotásokon. Mégis, nagyon sok pozitív tényező akad, melyek gond nélkül elviszik a hátukon a történetet, anélkül, hogy percenként plágiumot kiáltanánk. Elsőnek a kifejezetten jó színészi játékot kell megemlíteni, azon belül is a hibridet alakító Delphine Chanéac nevét, akinek noha egyetlen betűnyi szövege sincs a filmben, testbeszéden, mozdulatokon és gesztusokon alapuló játéka többet mond akármilyen nagymonológnál. Adrian Brody és Sarah Polley karakterei is többek lettek egyszerű papírmasé figuráknál, ami nagy változás a hasonló zsánerű filmek szereplőihez képest. Főleg Polley játéka említésre méltó, aki remekül hozza a belső démonaival viaskodó kutatónőt.
Dicséretet érdemel még a szép operatőri munka (főleg a kékes, zöldes színvilág), a labor díszletei, és persze a különleges effektusok, a lény különböző fejlődési szakaszainak megjelenése, és Dren sajátos „nyelve”, melyek együttesen mind hihetővé teszik a látottakat, és az ember komolyan elgondolkodik azon, hogy vajon hány és hány olyan tudományos kísérlet zajlott már le a nagyvilágban, amely ismeretlen maradt a közvélemény előtt.

Mindössze egyetlen sajnálatos hiba van a filmben, ez pedig az utolsó bő negyedóra, amikor is az addig egész érdekes és elgondolkodtató történet gyökeres fordulatot vesz, és szimpla menekülő-túlélőfilmmé változik. Szintén közhelyes megoldás a lezárás (és egyúttal megint csak reflektál A légyre), amely egyfelől így szájbarágósan ki van hegyezve egy esetleges folytatásra, másrészt pedig túlontúl kiszámítható.
Adott tehát egy üdítően friss újragondolása egy már számtalanszor elmesélt történetnek, majd egy nem túl elegáns befejezés, amely így felemássá teszi az amúgy kellemes filmélményt. Kár volt így elrontani a végét, de még így is bőven érdemes megnézni a filmet.