Madagaszkár 2

Már megint riszálnak

Mi lett volna, ha Szimba élete nem úgy alakult volna, ahogyan Az orszlánkirályban láttuk? Mi lett volna, ha apjával való játszadozás közben orvvadászok kapták volna el, majd egy faládába zárva meg sem állt volna New York-ig, ahol táncos-komikusként a Nagy Alma állat-sztárjává vált volna? A Madagaszkár mintha csak ebből a feltételezett alaphelyzetből merítené a cselekményét.

A 2005-ös év egyik mozisikere volt a Madagaszkár első része (a hűvös kritikák ellenére is), amelyben a nagyérdemű megismerhette Alexet, a táncoslábú oroszlánt, Martyt, a „tutkeráj” zebrát, Glóriát, a vízilóhölgyet, és Melmant, a hipochonder zsiráfot. A négylábú kompánia tagjai elkényeztetett mindennapjaikat tengették kényelmes new yorki állatkertjükben, míg egy véletlen folytán meg sem álltak a távoli Madagaszkár szigetéig, ahol első ízben kellett szembesülniük azzal, hogy a nagybetűs Vadon bizony nagyon is különbözik a városi betondzsungeltől.
2008-ban készült el a folytatás, amely nálunk egyszerűen csak Madagaszkár 2. címmel került a mozikba, noha a sziget csupán a film legelején tűnik fel néhány perc erejéig. Maga a cselekmény azonban teljes egészében Afrikában játszódik, ahová hőseink – az első részből megismert bajkeverő pingvinek jóvoltából – eléggé rendhagyó módon keverednek át.

A Madagaszkáron eltöltött rövid idő után a négy jóbarát vissza – haza – akar jutni New York-ba, így a pingvinek ismét magukhoz ragadják a kezdeményezést, és helyrepofoznak egy öreg repülőgéproncsot, hogy azzal szeljék át a Csendes-óceánt, meg sem állva Central Park-béli állatkertjükig. Ám alig tesznek meg néhány kilométert, amikor a csak a pingvinek szigetelőszalagjai által egybentartott repülő fémkaszniból kifogy az üzemanyag, a „gép” fejre áll, és a remélt New York helyett a fekete kontinens szavannáin landolnak.

A városi állatok ismét szembesülni kénytelenek a vadon kihívásaival, élükön Alex-szel, akiről kiderült, hogy bizony ő a helyi állatfalka királyának rég elveszett fia, Marty életében először találkozik fajtájabeliekkel, míg Melman arra jön rá, hogy gyengéd érzelmeinek tárgya végig a testes hölgy volt a szomszéd kifutóból. A pingvinek persze ezúttal sem ülnek a babérjaikon, és máris azon fáradoznak, hogy újabb szállítóeszközt fabrikáljanak, míg az állandóan bulizni akaró gyűrűsfarkú maki, Julien király egész Afrikát kinevezi birodalmának.

Nos, a legelső dolog, amit le kell szögezni, hogy a DreamWorks Animation nem egy Pixar. Szép és lenyűgöző, amit a Holdról lábát lógató fiús stúdió csinál, de a Pixart nem tudják lepipálni, sem technikában, sem történetvezetésben. A figurák – hasonlóan az előző részhez – kissé szögletes kinézetű, darabosnak tűnő alakok, ami sokakat zavarhat, amennyiben kerekdedebb, „Disneysebb” szereplőket remélnének. A háttér, a különféle környezeti elemek azonban gyönyörűen vannak elkészítve, a víz-szimulációtól kezdve egészen a fűszálakig. 

A történet nem túl bonyolult, a cselekmény is egyszerű, komoly mondanivaló nem húzódik meg a film mögött, a szereplők pedig jobbára már ismert, máshol is számtalanszor látott jellemvonásokból felépített karakterek, akik semmilyen eget rengető újdonsággal nem szolgálnak. (Mintha az alkotók két Shrek között összecsaptak volna valamit, amolyan ujjgyakorlatként…)

Igazából azonban nem is az újdonságkeresés a film célja, hanem pusztán csak a szórakoztatás, és ennek a célnak végeredményben meg is felel, noha tény: minden poént és minden geget láthattunk már máshol, más filmekben, más csomagolásban. Kirobbanó hahotázásra tehát ne készüljünk, mert ez nem az a film, aminek nézése közben lilára csapkodjuk a térdünket, de azért néhány mosolyt biztos az arcunkra fog varázsolni.

Egyik legfőbb pozitívuma a filmnek – hasonlóan az első részhez –, hogy a szereplők nem antropomorfizált, vagyis emberként viselkedő állat-figurák, hanem valódi állatok, akik történetesen tudnak beszélni, ám ettől eltekintve állatokként gondolkodnak és éreznek, és szinte minden cselekedetük és motivációjuk állati mivoltukra vezethető vissza; eltekintve 1-2 emberi viselkedésmotívumtól, de ennyi kell, hiszen emberek és nem tengerimalacok számára készült a film.

A konfliktus forrása, a kötelező amerikai konklúzió és a happy end azonban már megint az unalomig ismert fajtából való – sajnos: a legfontosabb az összetartás és a barátság, a gonosz pedig elnyeri méltó büntetését, blablabla… mindezt szintén láttuk már máshol, esetenként jobban is elmesélve. Nem volt véletlen a bevezetőben az Oroszlánkirályra tett utalás. Az Alex-re kihegyezett történetszál kísértetiesen hasonlít a Disney zseniális klasszikusára, amire a legjobb példa az állatok királya-címre pályázó rivális hímoroszlán. (Ráadásul a figura még fizikailag is hasonlít Zordonra…)

Az egész történet középpontjában amúgy is Alex áll, míg a többi szereplő csupán asszisztál neki. És akkor itt muszáj azt is megjegyezni, hogy – szintén hasonlóan az első részhez – ezúttal is a mellékszereplők adják a film jobban sikerült perceit, pedig szinte biztos, hogy nem ez volt az alkotók szándéka. A pingvinek – élükön a mély hangú és katonás Kapitánnyal –, no meg Julien király a forrása majdnem minden poénosabb jelenetnek, és ebben komoly szerepe van a remek magyar szinkronhangoknak is; köszönet értük Reviczky Gábornak és Forgács Gábornak.

Összességében tehát a Madagaszkár 2. nem egy átütő vagy formabontó, zseniális rajzfilm, csupán egy erős közepes, mindazonáltal teljesíti a maga elé kitűzött célokat, mert képes arra, hogy kellemes kikapcsolódást és szórakozást nyújtson a nézőknek, és manapság már ez is figyelemreméltó eredmény. Ráadásul egy Macskafogó 2-nél vagy Kis Vuknál minden csak jobb lehet…