Mutáns história X
Szuperhős-dömping van a mozikban. Pókember, Hellboy, Batman, a Watchmen, az F4, Hulk, Vasember és Thor után újra itt vannak az X-ek, hogy az eddigi három nagysikerű filmet követően most elmeséljék önnön eredetüket, hogy kik ők, honnan jöttek és hogyan váltak azzá a nagyszerű csapattá, aminek megismertük őket.
Közel negyven évvel ezelőtt – 1963-ban – Stan Lee, a Marvel Comics főszerkesztője a Pókember sikerén felbuzdulva újabb képregényhősöket teremtett. Az új figurák különböztek az addig megszokottaktól, hiszen ők nem szerezték szuperképességeiket, hanem már azokkal születtek. Ez a genetikai sajátosság megpecsételte az „atom gyermekei”, a mutánsok sorsát; a normális emberek szörnyként kezelték őket, és torzszülöttként néztek a saját gyermekükre is, ha az különbözni „merészelt” a Homo Sapiens-től. A gyűlölet főleg Magneto felbukkanása után csúcsosodott ki, mivel ez a nagyhatalmú mutáns és követői le akarták igázni az emberiséget, hogy rájuk kényszerítsék a békés együttélést.
A szembenálló mutáns-csoport – a Charles Xavier professzor által vezetett X-Men, amely a felvilágosítás és a meggyőzés eszközével harcol az elfogadtatásért – szorult helyzetben találta magát: miközben a világot kellett újból és újból megmenteniük gonosz „testvéreik” támadásaitól, be kellett bizonyítaniuk, hogy az emberek félelme a mutánsoktól alaptalan, és nem a genetikai mutáció teszi az egyént jóvá vagy rosszá. Ez az elszánt harc lett az X-Men legfőbb törekvése, ez minden akciójuk mozgatórugója, és teszik ezt annak ellenére, hogy tudják: semmiféle hálára nem számíthatnak, éppen ellenkezőleg.
Az eddigi három X-Men-film 2000-ben, 2003-ban és 2006-ban készült. A trilógia nagyon szépen teljesített mind a mozipénztáraknál, mind pedig a kritikusok körében, és a rajongók is elismeréssel fogadták a mutánsok szélesvásznú kalandjait. A 2009-es, igencsak közepesre sikerült X-Men Origins: Wolverine megtörte a magasan ívelő színvonalat; az alacsonyabb korhatár-besorolás és ezáltal a nagyobb nézőszám elérése érdekében gyakorlatilag kiherélték a figurákat és felpuhították a történetet, és olyan fölösleges dolgokat raktak a forgatókönyvbe, melyek köszönőviszonyban sem voltak az eredeti képregényekkel. Az eredmény: Rozsomák (csak azért sem Farkas) egy súlytalan sablonkarakterré vált, akiből tizenkettő egy tucat, a történet pedig átlagosan középszerű lett, amit már milliószor láthattunk más filmekben.
Kár érte, de szerencsére van rá remény, hogy a csorba kiköszörülésre kerül, az új Rozsomák-filmet ugyanis egy igazán eredeti rendező (Darren Aronofsky) dirigálja majd, és addig is bőven kiélvezhetjük a mutánsok izgalmas kalandjait, erre biztosíték az X-Men: First Class, amely a felemás Wolverine után helyreállította az X-ek reputációját.
A történet a hatvanas évek Amerikájában játszódik. Két különös, tehetséges fiatalember összebarátkozik. Egyikük angol arisztokrata, a másik Kelet-Európából menekült, Auschwitzot túlélt zsidó. Barátságuk alapja, hogy mindketten különös képességekkel rendelkeznek: Charles Xavier olvassa és irányítja az emberek gondolatait, Erik Lehnsherr pedig a fémek fölött uralkodik. Rájönnek, hogy adottságaikkal nincsenek egyedül, hiszen az emberfeletti képességekkel rendelkező mutánsok egyre nagyobb számban jelennek meg a világban, ami egyszer még elkerülhetetlenül konfrontálódáshoz vezet majd a normális emberekkel.
A szuperlények evolúcióját egy nagyhatalmú mutáns, Sebastian Shaw manipulációi hivatottak felgyorsítani, melyek lassan az atomháború szélére sodorják a két rivális szuperhatalmat, az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, amely az egész emberiség pusztulását jelentő nukleáris kataklizmával járhat, hogy aztán a romokon a mutánsok egy új világot építhessenek maguknak. Xavier és Lehnsherr, ifjú tanítványaikkal együtt, a Shaw elleni harc élére állnak, de a küzdelem eltávolítja őket egymástól; az ember-mutáns együttélés módját mindketten máshogy képzelik el, amely soha ki nem békíthető ellentétet szít a két férfi, és követőik között.
Kifejezetten jó film lett az X-Men: First Class, ahogy nemrég egy filmes blogon írták: „Thor ide, Kick/Ass oda, A sötét lovag óta nem láttunk ilyen jó képregény-adaptációt.” A rendező, Matthew Vaughn (Kick/Ass) nem követte el elődje (a Wolverine-t dirigáló Gavin Hood) hibáit, és maximálisan hű maradt az eredeti képregény, no meg az első három film stílusához és hangulatához. Lám, lehet csinálni jó szuperhős-filmet úgy is, hogy nem értelmeznek újra mindent az alapoktól kezdve, ill. nem kell feltétlenül aktualizálni a történetet és a figurákat ahhoz, hogy egy film nagy kritikai- és közönségsikert érjen el, és még a képregénygeek-ek is elégedettek legyenek.
Az X-Men-filmek éppen azért tudnak ilyen remekül működni, mert az alkotók meghagyják az eredeti forrást és mondanivalót, és csak a legszükségesebb mértékben változatnak néhol, hogy egy hagyománytisztelő, de mégis modern film legyen a végeredmény, ami ugyanazt a történetet meséli el, mint a képregény, legfeljebb kicsit másképp.
Az X-Men: First Class – hasonlóan az eddigi filmekhez – toleranciáról és elfogadásról, filozófiák és világszemléletek összecsapásáról, végső soron pedig a jó és a rossz egymáshoz feszüléséről szól, ill. hogy ugyanazt a problémát hányféleképp lehet megoldani, és ezek milyen következményekkel járnak. Xavier és tanítványai képviselik a nehezebb utat, akik bíznak az emberek jóindulatában és türelmében, még ha nem is kapják meg azt azonnal, hanem küzdeniük kell érte. Ezzel szemben Erik semmi mást nem tapasztalt, csak azt, hogy az emberek a legsötétebb gaztettekre is képesek egymással, nem csoda hát, ha nem akar kegyelmezni az „elnyomóknak”, akik vagy félelemből, vagy rosszindulatból a mutánsok ellen törnek.
Tegnap a zsidók, holnap a mutánsok, vagy akárki, akinek épp nem tetszik a képe… okok és bűnbakok mindig is lesznek, ha embereket, vagy népcsoportokat kell meghurcolni, vagy kiirtani egy éppen aktuális eszme nevében. Szexuális irányultság, vallás, etnikum, bőrszín… egyre megy, ha indokot kell találni. Csak az a kérdés, hogy vajon hány millió embernek kell még elpusztulnia ahhoz, hogy az emberiség végre észhez térjen… Mindez persze nem jelenik meg ennyire konkrétan a filmben, hiszen mégiscsak egy szórakoztatóipari termékről és egy franchise legújabb képviselőjéről van szó, ami nem elriasztani óhajtja a nézőket, hanem becsalogatni a mozikba.
A színészek mind kiváló alakítást nyújtanak, fő- és mellékszerepekben egyaránt, a legjobb közöttük mégis – természetesen – Kevin Bacon, akinek jellegzetes arcberendezéséhez kifejezetten jól illik a negatív főhős (Sebastian Shaw) karaktere, ráadásul mivel ő nem gyakran alakít rosszfiúkat, annál is érdekesebb ebben a szerepben látni. James McAvoy és Michael Fassbender remek Xavier és Magneto, és főleg McAvoy-t jó látni végre egy komoly szerepben a Narnia-filmek és a Wanted után. A mellékszerepekben javarészt kevésbé ismert, vagy még fiatal színészek láthatóak, de ők is megbízható, magas színvonalon teljesítenek: Rose Byrne (Moira MacTaggert), Jennifer Lawrence (Mystique), January Jones (Emma Frost), Nicholas Hoult (Bestia), Zoë Kravitz (Angyal), és persze a rosszarcú Jason Flemyng (Azazel).
A szembenálló mutáns-csoport – a Charles Xavier professzor által vezetett X-Men, amely a felvilágosítás és a meggyőzés eszközével harcol az elfogadtatásért – szorult helyzetben találta magát: miközben a világot kellett újból és újból megmenteniük gonosz „testvéreik” támadásaitól, be kellett bizonyítaniuk, hogy az emberek félelme a mutánsoktól alaptalan, és nem a genetikai mutáció teszi az egyént jóvá vagy rosszá. Ez az elszánt harc lett az X-Men legfőbb törekvése, ez minden akciójuk mozgatórugója, és teszik ezt annak ellenére, hogy tudják: semmiféle hálára nem számíthatnak, éppen ellenkezőleg.
Az eddigi három X-Men-film 2000-ben, 2003-ban és 2006-ban készült. A trilógia nagyon szépen teljesített mind a mozipénztáraknál, mind pedig a kritikusok körében, és a rajongók is elismeréssel fogadták a mutánsok szélesvásznú kalandjait. A 2009-es, igencsak közepesre sikerült X-Men Origins: Wolverine megtörte a magasan ívelő színvonalat; az alacsonyabb korhatár-besorolás és ezáltal a nagyobb nézőszám elérése érdekében gyakorlatilag kiherélték a figurákat és felpuhították a történetet, és olyan fölösleges dolgokat raktak a forgatókönyvbe, melyek köszönőviszonyban sem voltak az eredeti képregényekkel. Az eredmény: Rozsomák (csak azért sem Farkas) egy súlytalan sablonkarakterré vált, akiből tizenkettő egy tucat, a történet pedig átlagosan középszerű lett, amit már milliószor láthattunk más filmekben.
Kár érte, de szerencsére van rá remény, hogy a csorba kiköszörülésre kerül, az új Rozsomák-filmet ugyanis egy igazán eredeti rendező (Darren Aronofsky) dirigálja majd, és addig is bőven kiélvezhetjük a mutánsok izgalmas kalandjait, erre biztosíték az X-Men: First Class, amely a felemás Wolverine után helyreállította az X-ek reputációját.
A történet a hatvanas évek Amerikájában játszódik. Két különös, tehetséges fiatalember összebarátkozik. Egyikük angol arisztokrata, a másik Kelet-Európából menekült, Auschwitzot túlélt zsidó. Barátságuk alapja, hogy mindketten különös képességekkel rendelkeznek: Charles Xavier olvassa és irányítja az emberek gondolatait, Erik Lehnsherr pedig a fémek fölött uralkodik. Rájönnek, hogy adottságaikkal nincsenek egyedül, hiszen az emberfeletti képességekkel rendelkező mutánsok egyre nagyobb számban jelennek meg a világban, ami egyszer még elkerülhetetlenül konfrontálódáshoz vezet majd a normális emberekkel.
A szuperlények evolúcióját egy nagyhatalmú mutáns, Sebastian Shaw manipulációi hivatottak felgyorsítani, melyek lassan az atomháború szélére sodorják a két rivális szuperhatalmat, az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, amely az egész emberiség pusztulását jelentő nukleáris kataklizmával járhat, hogy aztán a romokon a mutánsok egy új világot építhessenek maguknak. Xavier és Lehnsherr, ifjú tanítványaikkal együtt, a Shaw elleni harc élére állnak, de a küzdelem eltávolítja őket egymástól; az ember-mutáns együttélés módját mindketten máshogy képzelik el, amely soha ki nem békíthető ellentétet szít a két férfi, és követőik között.
Kifejezetten jó film lett az X-Men: First Class, ahogy nemrég egy filmes blogon írták: „Thor ide, Kick/Ass oda, A sötét lovag óta nem láttunk ilyen jó képregény-adaptációt.” A rendező, Matthew Vaughn (Kick/Ass) nem követte el elődje (a Wolverine-t dirigáló Gavin Hood) hibáit, és maximálisan hű maradt az eredeti képregény, no meg az első három film stílusához és hangulatához. Lám, lehet csinálni jó szuperhős-filmet úgy is, hogy nem értelmeznek újra mindent az alapoktól kezdve, ill. nem kell feltétlenül aktualizálni a történetet és a figurákat ahhoz, hogy egy film nagy kritikai- és közönségsikert érjen el, és még a képregénygeek-ek is elégedettek legyenek.
Az X-Men-filmek éppen azért tudnak ilyen remekül működni, mert az alkotók meghagyják az eredeti forrást és mondanivalót, és csak a legszükségesebb mértékben változatnak néhol, hogy egy hagyománytisztelő, de mégis modern film legyen a végeredmény, ami ugyanazt a történetet meséli el, mint a képregény, legfeljebb kicsit másképp.
Az X-Men: First Class – hasonlóan az eddigi filmekhez – toleranciáról és elfogadásról, filozófiák és világszemléletek összecsapásáról, végső soron pedig a jó és a rossz egymáshoz feszüléséről szól, ill. hogy ugyanazt a problémát hányféleképp lehet megoldani, és ezek milyen következményekkel járnak. Xavier és tanítványai képviselik a nehezebb utat, akik bíznak az emberek jóindulatában és türelmében, még ha nem is kapják meg azt azonnal, hanem küzdeniük kell érte. Ezzel szemben Erik semmi mást nem tapasztalt, csak azt, hogy az emberek a legsötétebb gaztettekre is képesek egymással, nem csoda hát, ha nem akar kegyelmezni az „elnyomóknak”, akik vagy félelemből, vagy rosszindulatból a mutánsok ellen törnek.
Tegnap a zsidók, holnap a mutánsok, vagy akárki, akinek épp nem tetszik a képe… okok és bűnbakok mindig is lesznek, ha embereket, vagy népcsoportokat kell meghurcolni, vagy kiirtani egy éppen aktuális eszme nevében. Szexuális irányultság, vallás, etnikum, bőrszín… egyre megy, ha indokot kell találni. Csak az a kérdés, hogy vajon hány millió embernek kell még elpusztulnia ahhoz, hogy az emberiség végre észhez térjen… Mindez persze nem jelenik meg ennyire konkrétan a filmben, hiszen mégiscsak egy szórakoztatóipari termékről és egy franchise legújabb képviselőjéről van szó, ami nem elriasztani óhajtja a nézőket, hanem becsalogatni a mozikba.
A színészek mind kiváló alakítást nyújtanak, fő- és mellékszerepekben egyaránt, a legjobb közöttük mégis – természetesen – Kevin Bacon, akinek jellegzetes arcberendezéséhez kifejezetten jól illik a negatív főhős (Sebastian Shaw) karaktere, ráadásul mivel ő nem gyakran alakít rosszfiúkat, annál is érdekesebb ebben a szerepben látni. James McAvoy és Michael Fassbender remek Xavier és Magneto, és főleg McAvoy-t jó látni végre egy komoly szerepben a Narnia-filmek és a Wanted után. A mellékszerepekben javarészt kevésbé ismert, vagy még fiatal színészek láthatóak, de ők is megbízható, magas színvonalon teljesítenek: Rose Byrne (Moira MacTaggert), Jennifer Lawrence (Mystique), January Jones (Emma Frost), Nicholas Hoult (Bestia), Zoë Kravitz (Angyal), és persze a rosszarcú Jason Flemyng (Azazel).
Érdekesség, hogy több jópofa cameo (rövid beugró szerep) is látható a filmben, pl. egy jelenetben feltűnik a felnőtt Mystique (Rebecca Romijn), egy amerikai hadihajó kapitánya a nagy öreg Michael Ironside, a CIA-összekötő az örök mellékszereplő, Oliver Platt, de a legnagyobb poén mégis Hugh Jackman, aki Rozsomák/Logan bőrében iszogat és szivarozik egy bárban, mikor Xavier és Erik megszólítják. (A szemfüles rajongók továbbá kiszúrhatják még a gyerek Storm-ot és Jean Grey-t is Xavier cerebro-tesztjében.)
A film zenéje szépen felnő elődeihez (az egyik legjobb rész a Frankenstein szörnye című, mikor Erik végez két bujkáló nácival, de a főcímtéma is remek), a trükkök pedig eleddig a legmagasabb színvonalúak az X-filmek történetében. A csúcspont minden vitán felül a film végi hosszú akciójelenet, azon belül is Shaw tengeralattjárójának vízből való kiemelése (majd kidobása a szárazföldre), amely simán vetekszik a harmadik film Golden Gate-röptetésével.
Összességében tehát az X-Men: First Class – címéhez hűen – valóban első osztályú film, amely nagyszerű kikapcsolódás rajongóknak és „kívülállóknak” egyaránt. Remek előzménytörténet, amely túl azon, hogy minden további nélkül beleillik az eddigi X-filmek sorába, méltó helyet érdemel a jól sikerült prequel-ek nem túl népes táborában is. Hűséges a forráshoz, látványos, izgalmas, érdekes, néhol vicces, vannak benne szép nők és jó színészek. Mi más kéne még egy képregény-adaptációhoz?
A film zenéje szépen felnő elődeihez (az egyik legjobb rész a Frankenstein szörnye című, mikor Erik végez két bujkáló nácival, de a főcímtéma is remek), a trükkök pedig eleddig a legmagasabb színvonalúak az X-filmek történetében. A csúcspont minden vitán felül a film végi hosszú akciójelenet, azon belül is Shaw tengeralattjárójának vízből való kiemelése (majd kidobása a szárazföldre), amely simán vetekszik a harmadik film Golden Gate-röptetésével.
Összességében tehát az X-Men: First Class – címéhez hűen – valóban első osztályú film, amely nagyszerű kikapcsolódás rajongóknak és „kívülállóknak” egyaránt. Remek előzménytörténet, amely túl azon, hogy minden további nélkül beleillik az eddigi X-filmek sorába, méltó helyet érdemel a jól sikerült prequel-ek nem túl népes táborában is. Hűséges a forráshoz, látványos, izgalmas, érdekes, néhol vicces, vannak benne szép nők és jó színészek. Mi más kéne még egy képregény-adaptációhoz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése