Őfelsége, a k..k…ki…király
VI. György király, II. Erzsébet édesapja 1937 és ’52 között ült az Egyesült Királyság és Brit Domínium trónján. Ő volt India utolsó császára és Írország utolsó királya. A második világháború alatt a brit ellenállás ünnepelt vezéralakja lett, aki a legsötétebb időkben sem hagyta el Londont, bátorító beszédeivel pedig kitartásra ösztönözte országa népét. A király, azaz Albert Frederick Arthur George Windsor, vagy ahogy a családja becézte, Bertie, mintegy véletlenül került a Birodalom élére, hiszen nem ő, hanem bátyja következett a sorban, aki azonban lemondott az uralkodói címről.
Az új király egyáltalán nem érezte méltónak magát élete legfontosabb szerepére, csak vonakodva foglalta el a trónt, borzalmas dadogása miatt ugyanis képtelen volt nyilvánosan beszédet tartani, ez pedig pszichológiai gátlásokat épített ki benne. Számos specialista próbált segíteni rajta, végül azonban találkozott egy igencsak liberális szellemiségű ausztrál beszédterapeutával, Lionel Louge-gal, aki szokatlan módszereivel, kötetlen stílusával nemcsak királya hangját, hanem annak önbizalmát is segített visszaszerezni.
Angolok. Lehet sopánkodni a sok csúnya nő láttán, értetlenkedni a biliárd és darts iránti szenvedélyükön, meg élcelődni az összes többi „jellegzetességükön”, tény azonban, hogy a filmkészítéshez nagyon értenek. Erre bizonyíték az a számos kiváló angol film, melyek hollywoodi módon professzionálisak, mégis van bennünk egy jellegzetesen európai íz, ami másoknak érdekesség, nekünk viszont természetes. A király beszéde egy újabb jó angol film. Ilyen egyszerű. Szépen fényképezett, jól megrendezett, kiválóan megírt, és remekül előadott alkotás. Bár a történet a valóságon és Lionel Logue eredeti feljegyzésein alapul, néhány dolgot megváltoztattak a film kedvéért. Pl. Logue állítólag soha nem hívta a királyt a becenevén, és György dadogása sem volt annyira komoly, mint ahogy azt a drámai hatás kedvéért felnagyították, mindez azonban semmit nem von le a film értékeiből, amely visszafogottan és egyáltalán nem eltúlozva mutatja be a két férfi fokozatosan kifejlődő barátságát.
A film alapvetően György jellemfejlődéséről szól, azt az utat mutatja be, amit bejár önnön pszichéjében, hogy legyőzze a gátlásokat, melyek a gyermekkori traumák hatására a dadogását és félszegségét okozzák; pl. a szigorú apa, az őt folyton csúfoló báty, átszoktatás balról jobbkezességre, de ugyanilyen gátló tényező az a hirtelen a vállaira szakadó hatalmas feladat is, hogy egy egész nemzetközösség számára kell megfelelnie királyként. Ahogy a filmben el is hangzik: ő egy tengerésztiszt, csak ahhoz ért. A címszereplő, Colin Firth alakítása alázatos, sehol sem ripacskodó, egyszerű stílusú. Ehhez a szerephez nincs is szükség lenyűgöző, elementáris aktori módszerekre, hiszen éppen attól válik a filmbéli György hitelessé, hogy Firth visszafogottan mutatja be a karakter dadogását, gátlásosságát és merev arisztokratikusságát, viszont ugyanezek miatt lesznek kacagtatóak azok a pillanatok is, mikor az uralkodóról lehullanak a gátlások, és pl. csúnyán beszélve, énekelve, vagy éppen ugrálva próbál úrrá lenni beszédhibáján, köszönhetően Logue sajátos terápiájának.
A beszédterapeuta Lionel Logue szerepében a mindig remek Geoffrey Rush látható, aki Firth-hez hasonlóan egyszerűen, közvetlenül, az emberi oldaláról mutatja be a „doktort”, főként az arcával és hangjával játszva. Mint kiderül, Logue-nak nincsen orvosi végzettsége, viszont olyan személyiség, hogy könnyedén kapcsolatot képes teremteni bárkivel, legyen szó kisgyerekről, vagy éppen a Brit Birodalom királyáról. Lázadó, újító, szabadelvű jellem, aki Ausztráliából származik, ahol nem olyan karót nyelt, túlfegyelmezett emberek járkálnak, mint Angliában. Logue és György gyökeresen eltérő, egymásnak feszülő személyisége az, ami egyszerre dráma- és komikumforrás, ettől képes Firth és Rush színészi kettőse remekül együttműködni.
Mindenképp említésre méltó még a női főszereplő, Helena Bohnam Carter is, aki György feleségét, Erzsébet királynét alakítja, és akinek Bertie tulajdonképpen Logue színrelépését köszönheti. A kortárs angol színjátszás néhány másik nagy alakja is feltűnik a filmben, pl. Timothy Spall (Winston Churchill), vagy éppen a nagy öreg Michael Gambon, aki V. György király szerepében látható. A király beszéde összesen 12 Oscar-díj-jelölést kapott, köztük a legfontosabb kategóriák nominációival: legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi és női mellékszereplő, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, és legjobb fényképezés. A tizenkét jelölésből több díj elnyerésére is komolyan esélyes a film, és azt kell, hogy mondjam, nem ok nélkül. A díjak kérdése az átadáskor kiderül, addig is azonban érdemes két órát szánni a film megtekintésére, mert manapság talán kissé szokatlan filmélményben lehet részünk: remek színészi játékban.
Angolok. Lehet sopánkodni a sok csúnya nő láttán, értetlenkedni a biliárd és darts iránti szenvedélyükön, meg élcelődni az összes többi „jellegzetességükön”, tény azonban, hogy a filmkészítéshez nagyon értenek. Erre bizonyíték az a számos kiváló angol film, melyek hollywoodi módon professzionálisak, mégis van bennünk egy jellegzetesen európai íz, ami másoknak érdekesség, nekünk viszont természetes. A király beszéde egy újabb jó angol film. Ilyen egyszerű. Szépen fényképezett, jól megrendezett, kiválóan megírt, és remekül előadott alkotás. Bár a történet a valóságon és Lionel Logue eredeti feljegyzésein alapul, néhány dolgot megváltoztattak a film kedvéért. Pl. Logue állítólag soha nem hívta a királyt a becenevén, és György dadogása sem volt annyira komoly, mint ahogy azt a drámai hatás kedvéért felnagyították, mindez azonban semmit nem von le a film értékeiből, amely visszafogottan és egyáltalán nem eltúlozva mutatja be a két férfi fokozatosan kifejlődő barátságát.
A film alapvetően György jellemfejlődéséről szól, azt az utat mutatja be, amit bejár önnön pszichéjében, hogy legyőzze a gátlásokat, melyek a gyermekkori traumák hatására a dadogását és félszegségét okozzák; pl. a szigorú apa, az őt folyton csúfoló báty, átszoktatás balról jobbkezességre, de ugyanilyen gátló tényező az a hirtelen a vállaira szakadó hatalmas feladat is, hogy egy egész nemzetközösség számára kell megfelelnie királyként. Ahogy a filmben el is hangzik: ő egy tengerésztiszt, csak ahhoz ért. A címszereplő, Colin Firth alakítása alázatos, sehol sem ripacskodó, egyszerű stílusú. Ehhez a szerephez nincs is szükség lenyűgöző, elementáris aktori módszerekre, hiszen éppen attól válik a filmbéli György hitelessé, hogy Firth visszafogottan mutatja be a karakter dadogását, gátlásosságát és merev arisztokratikusságát, viszont ugyanezek miatt lesznek kacagtatóak azok a pillanatok is, mikor az uralkodóról lehullanak a gátlások, és pl. csúnyán beszélve, énekelve, vagy éppen ugrálva próbál úrrá lenni beszédhibáján, köszönhetően Logue sajátos terápiájának.
A beszédterapeuta Lionel Logue szerepében a mindig remek Geoffrey Rush látható, aki Firth-hez hasonlóan egyszerűen, közvetlenül, az emberi oldaláról mutatja be a „doktort”, főként az arcával és hangjával játszva. Mint kiderül, Logue-nak nincsen orvosi végzettsége, viszont olyan személyiség, hogy könnyedén kapcsolatot képes teremteni bárkivel, legyen szó kisgyerekről, vagy éppen a Brit Birodalom királyáról. Lázadó, újító, szabadelvű jellem, aki Ausztráliából származik, ahol nem olyan karót nyelt, túlfegyelmezett emberek járkálnak, mint Angliában. Logue és György gyökeresen eltérő, egymásnak feszülő személyisége az, ami egyszerre dráma- és komikumforrás, ettől képes Firth és Rush színészi kettőse remekül együttműködni.
Mindenképp említésre méltó még a női főszereplő, Helena Bohnam Carter is, aki György feleségét, Erzsébet királynét alakítja, és akinek Bertie tulajdonképpen Logue színrelépését köszönheti. A kortárs angol színjátszás néhány másik nagy alakja is feltűnik a filmben, pl. Timothy Spall (Winston Churchill), vagy éppen a nagy öreg Michael Gambon, aki V. György király szerepében látható. A király beszéde összesen 12 Oscar-díj-jelölést kapott, köztük a legfontosabb kategóriák nominációival: legjobb film, legjobb férfi főszereplő, legjobb férfi és női mellékszereplő, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, és legjobb fényképezés. A tizenkét jelölésből több díj elnyerésére is komolyan esélyes a film, és azt kell, hogy mondjam, nem ok nélkül. A díjak kérdése az átadáskor kiderül, addig is azonban érdemes két órát szánni a film megtekintésére, mert manapság talán kissé szokatlan filmélményben lehet részünk: remek színészi játékban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése