Machete

Ne szórakozz Trejoval!

Machete nem ír SMS-t, viszont rommá lövi fél Texast.
Úgy néz ki, mint bármelyik munkás az utcán, a tökéletes balek, akiből tizenkettő egy tucat. Csakhogy ő Machete, a legenda, gyilkos ösztönnel és páratlan képességekkel. Elárulták és majdnem megölték, ő azonban nem adja olcsón a bőrét. Útját golyózápor, véreső és széttört szívek övezik, ellenségei pedig egy életre megbánják, hogy a rossz mexikóival húztak ujjat.

Robert Rodriguez ismét berúgta a mozik ajtaját, hogy megmutassa, hogyan lehet alacsony költségvetés mellett is jó filmet készíteni. A Machete eleinte csak egy kamutrailer volt a Grindhouse-filmek előtt, de az évek során überbrutál akcióorgiává nőtte ki magát, melyet egyenesen a baltával faragott képű Danny Trejo számára írtak, ugyanakkor tisztelgés is a véres-kaszabólos (exploitation) stílus előtt. Újra. Ugyanis Rodriguez és országos haverja, Quentin Tarantino pár éve már kalapot emeltek a műfaj előtt, akkor azonban valami hiba csúszott a számításukba, mert egyikük filmje (Halálbiztos, Terrorbolygó) sem lett túl sikeres. Rodrigueznek nem szegte kedvét a bukfenc, ehelyett búfelejtés gyanánt megcsinálta a Csodakavics című gyerekfilmet, de csak hogy felszívja magát egy újabb vérgőzös agymenéshez, melyben visszatér oda, ahonnan az El Mariachival 1992-ben elindult.

Machete valaha a törvény embere volt, ám mint az a hozzá hasonlókkal történni szokott, legfőbb ellensége tőrbe csalja, végez a családjával és őt magát is kis híján megöli. A férfi – bár súlyosan megsebesül – életben marad és sikerül elmenekülnie. Évekkel később, közel az amerikai-mexikói határhoz, a vidéki Texas poros utcáin lófrál céltalanul. Egy titokzatos alak felbéreli egy gyilkosságra, amit kénytelen elvállalni. A célpont egy görény politikus, aki választási kampányát az illegális mexikói bevándorlók elleni tisztességtelen harcra alapozza. Mikor rájön, hogy tőrbe akarják csalni, Machete bosszút esküszik. Elindul, hogy felkutassa és kinyírja a megbízóját, közben pedig nem méri szűken az ólmot, sem a pengét, így hát hektószámra fröcsköl a vér, hullanak a testrészek, és még Antal Nimród is jól megkapja a magáét.

Szinte már közhelyszámba megy, hogy Danny Trejo ifjúkora kemény drogozással telt, a 60-as évek nagyobbik részét pedig különböző büntetés-végrehajtó intézetek lakójaként töltötte, talán ezért sem igazán színészkedik, amikor filmekbe hívják szerepelni; ő valóban az a szénné tetovált, rosszarcú alak, akinek látszik. Jellegzetes fizimiskájából adódóan eleve negatív szerepekre van predesztinálva, és az is biztos, hogy aki egyszer látta félelmetes vicsorát, az többé nem felejti el.

Ennek köszönhetően a 80-as évek derekától kezdve már legalább kétszáz filmben feltűnt kisebb mellékszerepekben, olyan színészek mellett, mint pl. Charles Bronson, Jon Voight, Sylvester Stallone, Antonio Banderas, Ben Affleck, vagy éppen Jean Reno. Érdekesség, hogy karakterei gyakran valamilyen vágó- vagy szúróeszköz nevét viselik (pl. Navajas, Cuchillo, Machete, Razor Charlie), azt viszont talán kevesebben tudják, hogy kedvenc rendezőjéhez, Robert Rodriguezhez rokoni szálak is fűzik, nem csoda hát, hogy a „stáb nélküli lázadó” csaknem minden filmjében feltűnt kisebb-nagyobb szerepekben.

A sokéves munkakapcsolat megkoronázására 2010-ig kellett várni, a Machete azonban nem csupán a Rodriguezzel közös filmek betetőzése, de nyugodtan kijelenthető, hogy Danny Trejo filmiparban eltöltött évei előtti főhajtás is. Gyakorlatilag nincs még egy olyan karakterszínész, aki ennyi filmben szerepelt volna, és a közönség így megjegyezze az arcát. Lényegében, aki nem ismeri a nevét, az is felismeri, ha látja. Trejo persze a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető jó színésznek, de esetében ez nem is túl fontos. Ő egy intézmény, egyszeri és megismételhetetlen, akire akkor is emlékszik a néző, ha csak egy percre tűnik fel. Sok rosszfiú-színész van, de Danny Trejoból csak egy. Ennélfogva kb. most is ugyanazt a szerepet játssza, amit már 25 éve folyamatosan, csak ezúttal másfél órányi hosszúságban, ezért a Macheteben a valódi színészi játékot más aktorok biztosítják, ráadásul nem is akármilyenek.

A legtöbbjük már dolgozott együtt Rodriguezzel – pl. Jessica Alba –, mások pedig szinte állandó társai – pl. Cheech Marin –, de az is sokat mondó, hogy egy akkora színészlegenda, mint Robert De Niro szinte ingyen vállalta a szereplést. Mellettük olyan tehetséges fiatalok tűnnek még fel, mint Michelle Rodriguez és Daryl „kémkölyök” Sabara, sőt, két elvonó között még Lindsay Lohannek is akadt ideje beugrani a forgatásra. A valódi meglepetések azonban nem ők, hanem két, egykor jobb napokat is látott színész: Don Johnson és Steven Seagal. Johnsonnak talán a Machete segít visszamászni az élvonalbeli filmek világába, Seagal pedig végre nem csupán ócska tékás akciófilmekre pazarolja a képességeit.

Oscar-díjat érdemlő alakításokat persze egyetlen színésztől se várjunk, de hát ez nem is az a film, ami erre hajtana. Ez egy műfaj előtti tisztelgés (akárcsak Stallone Expendablese), groteszk önparódia, ugyanakkor pajkos kikacsintás is az önmagukat néha túlságosan komolyan vevő agyatlan akciózagyvaságokra. (És nem utolsósorban egy létező problémára – illegális bevándorlás –, és annak fonákságaira is felhívja a figyelmet.)
A filmet olyan nevetséges összegből dobták össze (20, de egyes infók szerint mindössze 10 millió dollárból), ami egy A-kategóriás sztár (pl. De Niro) átlagos gázsija egy szuperprodukcióban, de ahogy azt Rodrigueztől már megszokhattuk, az alacsony költségvetés sehol sem látható a filmen, éppen ellenkezőleg. Ez részben annak is köszönhető, hogy Rodriguez nem csak rendez és producerkedik, de filmjeinek többnyire ő (és/vagy valamelyik rokona) az írója, operatőre, vágója és zeneszerzője is, így pedig valóban nem nehéz alacsonyan tartani a költségeket.

Már csak az a kérdés, hogy egy olyan rendező, aki ilyen kaliberű filmeket tud készíteni, milyen torz késztetéstől vezérelve követ el olyan esztétikai környezetszennyezéseket, mint pl. a Cápasrác és Lávalány kalandjai, vagy a Csodakavics. Úgy tűnik, élvezi meghökkenteni a publikumot, és imádja az érzést, ahogy néhány évente újra és újra elveszíti a rajongóit, hogy aztán látványosan visszaszerezze őket.
Bárhogy is, nem a Machete lesz Rodriguez legjobb filmje, akármennyire is szórakoztató, hiszen a film sok apró darabja, momentuma önmagában valóban élvezetes perceket nyújt, de valahogy mégsem állnak össze egységes és arányos egésszé. Lényegében nincs fejlődés a filmben, a tempó és az akciók végig ugyanazon a szinten pörögnek, emiatt pedig nem növekszik a feszültség, így viszont elvész az a várakozás is, amit pl. a végső nagy leszámolásig kéne éreznünk.

Az akciók látványosak, ám mind túl rövidek, én legalábbis sokkal tovább akartam volna még nézni a rosszfiúk gyepálását, főleg Jessica Alba, de még inkább Michelle Rodriguez részéről, akinél szexisebb, dögösebb és keményebb női harcost már régóta nem láttam. Az apró hibák ellenére a Machete azonban még így is bőven az elfogadható és nézhető kategóriában van. Reméljük, hogy a folytatások (Machete kills, Machete kills again) elhagyják az első rész döccenőit, ugyanakkor megtartják annak minden pozitívumát.

Lezárásként még annyit, hogy Michelle Rodriguez forradalmár-karaktere, Shé, iszonyúan megérdemelne egy önálló filmet, ami éppen olyan lehetne, mint a Machete: kaszabolós, lövöldözős, véres és kegyetlen, de mégis szórakoztató. Egy ilyet pedig ki tudna jobban összehozni, mint Robert Rodriguez, vagy Quentin Tarantino, a vicces mészárlások két apostola?