A szíriai újságírónő hónapokon át élt Aleppoban, ahol telefonjával és kamerájával folyamatosan rögzítette saját, orvos férje és az ostromlott városban lakó civilek mindennapjait - mindeközben pedig megszülte kislányát, Samát, akinek ezt a filmet ajánlotta, és aki mintegy a remény szimbólumává vált mindazok számára, akik kénytelenek voltak elmenekülni otthonukból, de bíznak abban, hogy egy nap hazatérhetnek.
A film egyrészt mélységes szomorúságot vált ki a nézőből, amiért ez az egész alig kétezer kilométerre tőlünk történik, és dühöt, amiért egyes vezetők szítják és fenntartják ezt a helyzetet politikai és gazdasági előnyökért cserébe.
Vajon mit szólna hozzá XY elnök, kancellár vagy kormányfő, ha látná a légicsapásokban és bombázásokban meghalt gyerekeket? Elintézné egy vállrándítással? Megmagyarázná? Lesütné a szemét? Mennyire kell szívtelennek, cinikusnak és hatalommániásnak lenni ehhez?
Edward Watts annyiban segíthetett Waad Al-Kateabnak, hogy az óriási mennyiségű rögzített nyersanyagot valahogy sorba rendezte és "fogyasztható" formába öntötte. Számomra az egyetlen negatívumot az jelentette, hogy ennek során néhány jelenet alá drámai zenét is kevert, ami erősíti ugyan a hatást, de közben feleslegesen és hatásvadász módon, mert a képsorok és események így is eléggé kemények.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése