Nők férfiak nélkül

Szex és Teherán

Irán, az 1950-es években. A feszült politikai légkörben, négy, egymás számára tökéletesen idegen nő sorsa fonódik össze a közös szabadságvágyban. A férfiközpontú iszlám társadalomban megértő társakra és vigaszra találnak a másikban. A 2009-es Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díjas filmje szeptember 30-tól a magyar mozikban.

Irán régóta a Közel-Kelet egyik kaotikus pontja és lőporos hordója – a nyugati propaganda legalábbis mindet megtesz annak érdekében, hogy az átlagemberben ez a démonizált kép éljen a perzsa államról. Vonatkoztassunk el Mahmud Ahmadinezsád elnök Izrael-ellenes kirohanásaitól vagy a szigorú iszlám berendezkedésű társadalomtól, és az ország hatalmas olajkészleteitől.

Mi, a nyugati kultúrkörben nevelkedett, a nagyvilágról többnyire csak a tévéből informálódó, egyszerű népek soha nem fogjuk megérteni az iszlámot, sem a muszlim társadalmakat. Szörnyülködhetünk a nikábokba és burkákba „kényszerített” nőkön, idejemúlt barbárságnak bélyegezhetjük a férfiak felfogását az asszonyaikról, ilyenkor azonban érdemes belegondolnunk abba, hogy a mi „fejlett” és „felvilágosult” nyugati világunk sem bánt/bánik különb módon a nőkkel: alig 100 éves szavazójog, feleségbántalmazás, alacsonyabb fizetés ugyanabban a munkakörben, aberrált pornófilmek, vagy hogy már az elektromos szarcsimbók-szedegetőt is pucér nőkkel reklámozzák. Hosszan lehetne még sorolni a példákat…

Az emigrációban élő írónő, Shahrnush Parsipur hazájában betiltott regénye, a Nők férfiak nélkül is egy olyan világot jelenít meg, amit egy nyugati ember nem érthet meg, hiszen nem él benne. A regény alapján készült film ebben a megértésben szintén nem sokat segít, hiszen alapvetően ugyanazt meséli el a muszlim nőkről, amit egy fotelben terpeszkedő nyugati ember hallhat a témában: a  férfi uralkodik a nő felett, szabadon rendelkezhet felette, elnyomja, stb. Mindez a mi modernnek gondolt, kényes felfogásunk számára visszatetszést kelthet, azonban a nyugati értékrend alapján bírálni egy iráni, vagy akármilyen más muszlim társadalmat szerintem bőven az arrogancia körébe tartozik. Ugyan mitől lenne jobb a mi társadalmunk, mint az övék? Férfi-orientált, szexista világunkban könnyű ítéletet mondani olyasmi fölött, amit csak a tévéből ismerünk…

Induljunk ki hát ebből a kultúrák közti különbségből, és próbájuk meg ezt figyelembe véve értékelni Shirin Neshat rendezőnő filmjét. Ahogy Carrie, Miranda, Samantha és Charlotte New Yorkban, Munis, Faezeh, Zarin és Fakhri Teheránban él. Sok közös nincs bennük, az azonban igen, hogy mindegyikük életét alapvetően befolyásolják a férfiak, csak éppen nem ugyanúgy. A négy iráni nő álmaiban sem gondolhatná, hogy férfiaktól lehet úgy is „szenvedni”, ahogy négy amerikai nőtársuk teszi azt epizódról epizódra a sokak által ismert tévésorozatban. És itt véget is ér a hasonlóság a két társaság között.

Munis (Shabnam Toloui) jobb sorsra vágyódó, felvilágosult, fiatal nő, akit érdekel az őt körülvevő világ, hagyományos értékeket valló fivére, Amir Khan (Essa Zahir) azonban meg akarja házasítani, ezért Munis az öngyilkosságba (?) menekül.
Az idősödő katonafeleségnél, Fakhrinál (Arita Shahrzad) betelik a pohár és úgy dönt, elhagyja basáskodó férjét, aki a megbecsülés szikráját sem mutatja feléje. 
Zarin (Tóth Orsi), a teheráni prostituált elmenekül a bordélyházból, ahol a férfiak csak kihasználták a testét.
Munis barátnője, Faezeh (Pegah Ferydoni) is elhagyja a várost, noha titokban reméli, hogy Amir Khan egyszer feleségül veszi.

Munis csodálatos módon életben marad (?), és csatlakozik a teheráni földalatti kommunista mozgalomhoz, ezalatt Fakhri, Zarin és Faezeh egy vidéki birtok gyönyörű kertjében találkozik, amely szimbóluma a szabadságnak és a békének, ahol úgy élhetnek, ahogy nekik tetszik, ahol a férfiak nem háborgatják őket, és ahol Fakhri szabadon énekelhet, Faezeh kibonthatja hosszú, fekete haját, és Zarin-nak sem kell többé rettegnie a madám ordításától. Az 1950-es évek eleji zűrzavaros politikai légkörben, amikor egymást érik a brit-ellenes tüntetések a teheráni utcákon, amikor az iráni sah fejet hajt a katonai puccs előtt, a nők kertje már-már szürreális módon válik a béke szigetévé, ahol még a kiküldött fegyveres katonák is barátságosan esznek-isznak és beszélgetnek a meghívott vendégekkel.

Szép film a Nők férfiak nélkül, a színészi alakítások kifogástalanok, nagyon érdekes perzsa nyelven hallgatni a párbeszédeket, és bár Velencéből a legjobb rendezés díját hozta el, mégsem állíthatom, hogy minden szempontból hibátlan alkotásról van szó. Kezdjük azzal, hogy míg egyértelműen realista-dokumentarista stílusban nyit a film, amely egy objektív és hiteles korrajzot és iráni társadalomábrázolást óhajt(ana) bemutatni, némiképp stílustörő módon hatnak azok a mágikus-realista és szürrealista művészi elemek, melyek szerencsére nem túlzó mennyiségben fordulnak elő, ámde annyiban mégis, hogy a néző emiatt kényelmetlenül kezd fészkelődni a székében, nem értve, hogy ez most épp miért kellett oda… (pl. Zarin arcnélküli kuncsaftja, a kert különböző megjelenési formái, stb).

Természetesen a filmművészi eszköztárból korlátlanul felhasználható bármi, ehhez egy rendezőnek minden joga megvan, azonban túlzásba sem célszerű esni, vagy éppen kilépni a stílusból, mert az már a film kárára megy. Több olyan szimbólum is látható a filmben, melyek némelyike túlontúl szájbarágós (pl. a kertbe vezető kihalt országút, vagy Zarin fürdőházi jelenete, ahogy véresre dörzsöli a bőrét, mintegy „lemosva magáról” a bordélyház szennyét), máskor viszont ismerős képeket láthatunk (pl. a rohanó katonák a lépcsőn egy az egyben a Patyomkin páncélos híres, filmtörténeti jelenetét idézik).

Számomra nem volt egyértelmű, hogy Munis meghalt-e a történet elején, vagy pedig csak „kómába esett” (és úgy lett eltemetve fivére házának udvarán), mert amikor később „feltámad” és bemegy egy kávézóba, ami nők számára tiltott hely, senki tudomást sem vesz róla, noha odatelepszik egy asztalhoz a rádió alatt, ahhoz képest viszont a barátnőjét, Faezeht észreveszi két férfi… Ezek szerint akkor Munis valamiféle szellem? Ez azonban nem lehet, hiszen csatlakozik a kommunistákhoz, szórólapokat osztogat az utcákon és tüntetéseken vesz részt.
A film végén azonban a néző szembesül azzal, hogy Munis mégis levetette magát a tetőről és valóban meghalt (ez adja a film keretét is), viszont akkor a film tulajdonképpen egyfajta halálközeli élmény, egy vízió? Vagy ez volt az ő élete, amely lepergett a szeme előtt a halála előtt? Sajnos, itt némiképp összekuszálódik a film linearitása, és a néző nem kap elég támpontot ahhoz, hogy eldöntse, mi történt, hiszen a film cselekménye több helyen rácáfol a találgatásokra.

A legnagyobb problémám mégis az, hogy a film közhelyesen, a nyugati felfogáshoz igazodva állítja, hogy az iráni nők helyzete mennyire rossz (volt) a nagy, csúnya férfiak árnyékában, akik lényegében azt tesznek velük, amit csak akarnak. Félreértés ne essék; közel sem állítom azt, hogy a film hazudik az iráni nőkről (hiszen ezt én nem tudhatom, az író és a rendező viszont igen), azonban nem érzem maximálisan hitelesnek a történetet, mivel túlságosan is alátámasztja azt a képet, ami a nyugati emberekben él.
Minden bizonnyal nem minden iráni férfi vadállat, és a nőkkel való bánásmódot sem lehet egy kalap alá venni, márpedig a film elég sarkalatosan ezt a képet hangsúlyozza. Ez pedig szerintem közel sem ennyire fekete vagy fehér dolog.

Maximális hitelességet tehát ne várjunk a filmtől, viszont gondolatébresztést mindenképp, és ha másért nem, hát már csak ezért is érdemes végignézni, meg persze a színészi alakítások és a csodaszép zenék, és autentikus dalok miatt.