Élve eltemetve

RIP Mark White

Klausztrofób pánikmozi két méterrel a föld alatt, avagy Fülke a föld alatt spanyol módra, avagy Ryan Reynolds monodrámája, amelyben a Mátrix óta legnagyobb szerepe jut a mobiltelefonnak.

Ha visszatérő rémálmokról van szó, a „kínálatban” garantáltan benne vannak olyan finomságok, mint a zuhanás, a mozgásképtelenség, vagy éppen az élve eltemetés. A szűk mozgástér, a bezártság, a sötétség, a bizonytalanság és tehetetlenség első osztályú pánikrohamokat és szorongásokat képesek kiváltani az arra érzékenyekből, filmen való megjelenítésük viszont igencsak érdekes technikai és művészi kihívás. A rögzített helyszín és erősen behatárolt cselekmény eleve kizárja a transformersi effektorgiák lehetőségét, operatőri, rendezői, no meg dramaturgiai és színészi szempontból azonban valódi csemege, roppant kevés pénzből ki lehet hozni, és garantált a díjeső a különféle fesztiválokon.
A film eredendően vizuális műfaj, azaz nem arra találták ki, hogy végig csak beszélő fejeket mutasson, némely esetben azonban éppen ez szükségeltetik a maximális hatás elérése érdekében. Minden idők egyik legjobb ilyen filmalkotása a nemrég elhunyt Sidney Lumet 1957-ben készült 12 dühös ember című zseniális filmje, amely egyetlen szobában játszódik, gyakorlatilag végig csak beszélő fejeket látni, mégis a forgatókönyvírás, rendezés és dramaturgia egyik csúcsa. Ami napjaink hasonló stílusú filmjeit illeti, magyar fronton Fliegauf Benedek Rengetegje lehet egy jó példa, külföldi alkotások közül pedig legutóbb Danny Boyle 127 óra című filmében láthattunk hasonlót, amelyben megtörtént események alapján James Franco brillírozott. Ezek alapján (is) úgy tűnik, hogy új divat kezd (ismét) előtérbe kerülni, ami nem más, mint a néhány- vagy egyszereplős kamara- és monodráma.

A spanyol Rodrigo Cortés első egész estés filmje, az Élve eltemetve rendhagyó módon kezdődik: a stáblista lefutása után percekig csak sötétséget látunk. Lassú lélegzés, mocorgás és kaparászás töri meg a csendet, majd egyre hevesebb mozgást hallunk, fokozódó pánikot és a felismerés rettenetét. Majd láng villan és meglátunk egy fiatal férfit, aki öngyújtója remegő fényénél konstatálja, hogy egy szűk fakoporsóban fekszik, egyetlen kapcsolata a külvilággal pedig egy lemerülőben lévő mobiltelefon. A „cselekmény” előrehaladtával lassan kiderülnek a részletek is: Paul Conroy szerződéses teherautó-sofőr a háborús Irakban, nem katona, nem harcol, mégis megtámadták a konvoját, társait megölték, őt pedig váltságdíj reményében élve eltemették valahol a sivatagban. Paul szorult helyzetében telefonálgatni kezd barátainak, családjának, az amerikai külügyminisztériumba, meg a többi hatósághoz, hogy kiszabadítsák, de kétségbeesetten kell konstatálnia, hogy történetét az elrablásáról vagy nem veszik elég komolyan, vagy fel sem veszik a telefont, esetleg átkapcsolják üzenetrögzítőre.
Világos, hogy egy ember élete gyakorlatilag semmit nem számít, minden további nélkül elveszhet a bürokrácia útvesztőiben. Csupán egyvalaki, Dan Brenner, az amerikai külügy túszmentési specialistája próbálja tartani a lelket a fiatal férfiban, kiszabadítását ígéri, azonban távolságtartó és kimért beszéde alapján az is lehetséges: csupán csak arra vár, hogy Conroy önerőből szabaduljon ki, esetleg meghaljon. És mintha ennyi feszültség nem volna elég, egy Jabir nevű terrorista is telefonál időnként váltságdíjat követelve.

Óriási színészi kihívás egy ilyen szerep, és sokak bizonyosan meglepődnek, amikor Ryan Reynolds nevét olvassák a főszerepben. Reynolds eddigi munkássága enyhén szólva sem ilyen jellegű filmekről szólt (pl. Kalandférgek, Penge 3., X-Men origins: Wolverine, Nász-ajánlat), így jogos a kétkedés, ha egy hozzá hasonló vigyori, kockáshasú pasit kérnek fel ilyen szerepre, ahol bizony igencsak fontosak a színészi kvalitások. És lám, Reynolds bebizonyította, hogy nem csupán a csinos pofiját képes eladni, de még játszani is tud. Fiatal aktorként persze még nem ér fel egy Jack Nicholsonnal, vagy Al Pacinoval, de sok más színész nyugodtan elbújhat kiváló alakítása láttán. Ha kell, csupán a szemével vagy a hangjának finom rezdüléseivel játszik, de sehol sem esik ripacskodó túlzásokba, így ha játéka nem is forradalmian kimagasló, de mindenképp átlagon felüli teljesítményt nyújt.

Mivel más színész gyakorlatilag nem is látható a filmben (legfeljebb a hangjukat hallani), Reynoldson kívül az operatőri munkát lehet még erősen dicsérni. Eduard Grau kamerája gyakorlatilag bebújt Reynolds mellé a fakoporsóba, csupán a mélységélességgel és az apró fényekkel való játék lehetőségét meghagyva az operatőri eszköztárból, gyakorlatilag nulla valódi világítással és gépmozgással. Ezzel együtt remek képi világot sikerült kialakítania, amely sehol nem válik unalmassá, vagy egysíkúvá, viszont kellőképpen klausztrofób érzést nyújt a nézők számára. És persze fontos megemlíteni a cselekményen keresztül bemutatott mondanivalót is, amely ítéletet mond Amerika háborúiról, és a gépezetről, amely a színfalak mögött mozgásban tartja az egész rendszert. Ha egy fogaskerék kiesik, a gép attól még forog tovább.
Mark White meg nyugodjon békében.