Ne engedj el!

A sziget angol módra

Kazuo Ishiguro 2005-ös regényéből készült filmadaptáció három fiatalról, akiknek egyetlen cél van az életükben: ha eljön az idejük, szervdonorok legyenek, akár többször is. A szerelem azonban mindent (?) megváltoztat.

Nem véletlen a címben tett utalás Michael Bay A sziget című popcorn-mozijára, amely egyrészt Bay egyetlen olyan filmje, amely nyomokban észt is tartalmaz, ezért kb. még nézhető is, másrészt pedig az alaptörténet szinte ugyanaz, mint a Ne engedj el című regényben, amely a japán származású brit író, Kazuo Ishiguro tollából született. Hogy plágiumról, vagy a nagy szellemek találkozásáról van-e szó, azt most ne feszegessük, a lényeg, hogy míg Bay szokás szerint a törés-zúzásra fektette a hangsúlyt, addig Mark Romanek a drámát emelte ki, és egy komótosan csordogáló, rendkívül szépen fényképezett, ízig-vérig angol filmet készített.
Mint oly sok más alkotás esetében, ez is jó egyéves késéssel érkezett hozzánk, és ami azt illeti, kissé csodálkozom, hogy nem egyből DVD-n jelenik meg, hanem ha alacsony kópiaszámmal is, de moziforgalmazásra került, hiszen nem kommersz plázafilmről van szó, amire majd ezerszámra dőlnek a nézők. Bármi is volt az oka a késlekedésnek, mindenképp jó, hogy a sok agyatlan amerikai akció- és horrorzagyvaság mellett ilyen filmek is bemutatásra kerülnek, mivel olyasmire képesek, ami csak az igényes filmek sajátja: értelmes gondolatokat ébresztenek, melyekre ugyancsak nagy szükség van a mai elbutult világban.

A történet középpontjában egy a világtól elzárt angol magániskola, Hailsham növendékei állnak. A diákok megtanulják, hogy különlegesnek számítanak, és hogy kiváló egészségük megőrzése nem csupán önmaguk érdeke, hanem egy olyan társadalomé is, amelyről szinte semmit nem tudnak. Évekkel később az egykori diák, Kathy, harmincas évei elején felidézi hailshami emlékeit. A lány már jó ideje túllépett az idilli múlton, amikor újra felbukkan az életében két régi iskolai barátja, Ruth és Tommy. Kathy többé nem áll ellen az emlékek csábításának, így hát mialatt megújul, és megszilárdul barátsága Ruth-szal, parázsló tinivonzalma Tommy iránt pedig szerelemmé kezd érni, az emlékek egymás után törnek a felszínre, s a visszatekintés felismeréseinek következtében a barátoknak újra szembe kell nézniük a gyermekkoruk hátterében rejlő igazsággal, amely egész életüket meghatározza.

Ishiguro regénye egy olyan lehetséges közeljövőbe kalauzolja el az olvasókat, ahol emberek egy csoportját kifejezetten azzal a célzattal teremtik, hogy „mintaadóik” számára átültethető szerveket biztosítsanak. Mivel egy-egy ilyen donor két-három (vagy több) „adományozáson” is túlesik, kivétel nélkül fiatalon jön el számukra a vég, hiszen egy idő után már nem marad bennük elég szerv ahhoz, hogy tovább élhessenek. Hogy ki mikor távozik el, csak szerencse és fizikai/mentális kondíció kérdése, számukra ez az élet rendje, létezésük egyetlen mozgatórugója. Mesterséges létrehozásuk ellenére azonban a donorok ugyanolyan emberek, mint akárki más, így hát érzéseik, ösztöneik és vágyaik is emberiek, melyek sokaknál vetnek fel kérdéseket életükkel kapcsolatban, azonban létezésük végső célját még ezek a felmerülő kételyek sem torzíthatják el. A vég idővel mindegyikük számára elérkezik, azt legfeljebb csak elodázni lehet, például úgy, ha valakiből önkéntes segítő lesz, aki eljár a donorügyekben, és rövid életük vége felé gondját viseli az adományozóknak.

A Ne engedj el mindössze a harmadik nagyjátékfilmje Mark Romaneknek, aki korábban olyan sztároknak rendezett videoklipet, mint Madonna, Michael Jackson, az R.E.M., vagy David Bowie. Romanek amerikai származása ellenére is képes volt kifejezetten európai stílusban, brit módra rendezni, amely szöges ellentétben áll az álomgyárban megszokottakkal. Nyoma sincs a videoklipekre jellemző látványvilágnak és pergő tempónak, vagy szájbarágásnak; a történet és a cselekmény finoman, visszafogottan épül fel, kiváló az atmoszférateremtés, melyben nem kis része van az operatőr Adam Kimmel gyönyörűen fényképezett, aranybarnásra színezett képsorainak, és Rachel Portman csodaszép aláfestő zenéjének. Színészközpontú filmről lévén szó, alapvető fontosságú a három főszereplő, akik fiatal koruk ellenére kifogástalan alakítást nyújtanak.

Különösen jó látni, hogy Keira Knightley nem felejtett el színészkedni a Karib-tengeres évei alatt, Andrew Garfield pedig akár öt új Pókember-filmet is leforgathat, aktorként akkor is letett már valamit az asztalra, csakúgy, mint Carey Mulligan. Bár nem ez lesz életük fő alakítása, mindhárom színészre szép karrier vár, amennyiben ilyen jól válogatják meg a szerepeiket, és persze ha megfelelő rendező szárnyai alá kerülnek. A regényben talán alaposabban leásnak a történet erkölcsi, etikai és társadalmi kérdéseinek mélyére, a film ezzel szemben inkább a romantikát és a drámát domborítja ki, de szerencsére nem amerikai módon aránytalanul és eltúlozva. Nem érzelmi bomba, és nem is hagyományos sci-fi, viszont szép és elgondolkodtató, ami nem kis szó napjainkban.