Taxi Teherán

Jafar Panahi alighanem a leghíresebb kortárs iráni rendező. Karrierjét rövid- és dokumentumfilmekkel kezdte, aztán 1995-ben elkészítette első játékfilmjét, A fehér léggömböt, amivel rögtön díjat is nyert Cannes-ban.

Bár munkássága Irán egyik legfontosabb kulturális "exportcikke", hazájában gyakran betiltják a filmjeit, noha azokat rendszeresen elismerik a világ rangos fesztiváljain.

2010-ben letartóztatták államellenes cselekmények vádjával, 6 év börtönre ítélték, és 20 évre eltiltották a filmezéstől, továbbá tilos külföldi médiumoknak nyilatkoznia, és az országot sem hagyhatja el.

Hiába retteg azonban tőle a kormány, kivégezni szerencsére nem merik, mert az óriási nemzetközi felháborodást eredményezne, a számítógépek, mobiltelefonok és az internet korában viszont gyakorlatilag kivitelezhetetlen Panahi filmes eltiltása, így hát már a harmadik alkotását csempészik ki (pl. pendrive-on) Iránból.

Szerelem

Gaspar Noé legújabb filmje a 2015-ös Cannes-i filmfesztiválon debütált, ahol egyből ki is jelentették róla, hogy pornó, és sosem készülhetett volna el az Egyesült Államokban. Ez valahol indokolt, ugyanakkor viszont, amíg egy amerikai filmben (Kick-Ass) senki számára nem okoz problémát, hogy egy 11 éves kislány tucatnyi emberrel végez különféle szúró- és lőfegyverekkel, de felháborodnak azon, hogy csúnyán beszél, addig ez a megállapítás felettébb vicces, de legalábbis álszent.

Az aggályok persze érhetőek, hiszen a Szerelemben tényleg elég sok kendőzetlen szexjelenetet látni, ám ezek nem olyan öncélúak, mint egy valódi pornófilmben, amely kizárólag az azonnali nemi izgalmat és kielégülést akarja elérni, de köze nincs a valósághoz.

Ez alapján kijelenthető, hogy egy pornófilm és Gaspar Noé alkotása között annyi a különbség, mint a baszás és a szeretkezés között.

Sicario - A bérgyilkos

Sicario, azaz hitman, azaz bérgyilkos. Noha a filmben nem szerepel "klasszikus" értelemben vett bérgyilkos (tehát olyan valaki, aki pénzért öl embereket), inkább rendőrök és kormányügynökök igyekeznek ugyancsak megkérdőjelezhető módszerekkel megnehezíteni a mexikói drogkartellek dolgát, kétség nem férhet hozzá, hogy amíg a népesség egy jelentős része mindenféle mocskot óhajt felszippantani, belőni és/vagy lenyelni, addig a hatóságok szélmalomharcot folytatnak.

Denis Villenuve főleg arról ismert, hogy képes volt kihozni a színészt Hugh Jackmanből a Fogságban című filmben, ugyanakkor kiváló atmoszféra-teremtő képességgel is rendelkezik, ami egy ehhez hasonló produkcióban alapvető fontossággal bír.

TRON: Uprising - Marvel's Jessica Jones

TRON: Uprising

A két mozifilm között játszódó animációs sorozat főszereplője egy Beck nevű fiatal program, akit Tron kiválaszt, hogy legyen a tanítványa. A Lázadó ténykedése alaposan felforgatja Argon városát, és nem kerüli el Clu figyelmét sem.

Tangerine

Sean Baker filmje leginkább arról híresült el, hogy iPhone 5s-ekkel forgatták. Noha a végeredményt számítógéppel átszínezték, beállították a kontrasztot és a szinteket (vagyis fényelték), az a tény, hogy egy filmhez egyáltalán nem szükséges már méregdrága kamerákat bérelni, hanem elég néhány mobiltelefon is, olyan lehetőséget ad a rendezők kezébe, amiről néhány évvel ezelőtt még csak álmodni sem mertek.

A hasonló készülékeket alapvetően nem ilyesmire tervezik, és a technikai, ill. méretbeli korlátok miatt a felvételek minősége sem fog tudni átlépni egy bizonyos határt, ám a maroktelefonok mára bebizonyították, hogy kameráik nem csak szelfizésre jók.

Más kérdés persze, hogy a technikai újszerűségen kívül a Tangerine a sztori terén is előrukkol-e valami szokatlannal, korábban nem látottal. Végül is, igen.

Ifjúság

Az Oscar-díjas A nagy szépséget jegyző Paulo Sorrentino legújabb műve ezúttal is olyan embereknek szól, akik számára nem (csak) az a film, ami Hollywood pöcegödreiből a világra zúdul.

Victoria

Egy lány, egy város, egy éjszaka, egy esély. Ez a különleges német film látszólag csak néhány fiatal haverkodásáról és egy félresikerült bankrablásról szól, ám ennél jóval több van benne - belemagyarázás nélkül is.

Az élet minden pillanata egy lehetőség, és rajtunk áll, mit hozunk ki belőle, egy dolog azonban biztos: a következményeket mindenképp viselnünk kell.

Korra legendája

Az eredeti Avatár-sorozat sikere arra ösztönözte az alkotókat, hogy folytatást készítsenek, így lett a 2012 és 2014 között a Nickelodeonon futó, négyszezonos sorozat főszereplője egy Korra nevű lány, az avatár következő inkarnációja.

Figyelem, a bejegyzésben spoilerek vannak!

Kémek hídja

Steven Spielberg a Schindler listája óta történelmi korszakát éli. Olykor beesik persze néhány műfajon kívüli film (pl. Kapj el, ha tudsz, Világok harca), de a világ legjobb amerikai rendezőinek egyike néhány évente akkor is készít valamilyen "historizáló" alkotást. A színvonal ugyan nem mindig egységes, de ez legyen a legnagyobb probléma.

Legújabb produkciójában Spielberg a hidegháború csúcsára, az 1950-es évek közepére/végére viszi el a nézőt - a Coen-testvérek forgatókönyve alapján.

Mustang

Recep Tayyip Erdoğan, Törökország köztársasági elnöke nemrég azt nyilatkozta, hogy a férfiak és a nők nem lehetnek egyenlőek. Ehhez képest igazán csipp-csupp dolog, hogy be akarta tiltani a közösségi médiákat, mert az emberek a Twitteren és a Facebookon teregették ki a kormánytagok korrupciós ügyeit, ill. hogy egykori miniszterelnök-helyettese szerint az ország erkölcsi romlásáról a mosolygó/nevető nők tehetnek. Ha ezt a modern, szekuláris Törökországot létrehozó Mustafa Kemal Atatürk hallaná, alighanem vincseszterként pörögne a sírjában...

Úgy tűnik, a politikusok származástól függetlenül bárhol megbolondulnak, amint megérzik a bársonyszék érintését a fenekükön, szerencsére azonban a többségi társadalom ritkán osztja az Erdoğanéhoz hasonló megnyilvánulásokat, és igyekszik legalább a nemtetszését kifejezésre juttatni.

A nők és férfiak közötti viszony számos országban okoz problémát, és nem csak a mi "fejlett" nyugati értékrendünk szerint. Hasonló témát dolgozott fel az első szaúdi rendezőnő, Haifaa Al-Mansour Wadjda című munkájában, az iráni Shirin Neshat a Nők férfiak nélkülben, és most a török Deniz Gamze Ergüven.

Szcientológia, avagy a hit börtöne

A dokumentumfilmek fő feladata a valóság dokumentálása, általában valós eseményekről, emberekről és tényekről.

Túl azon, hogy fikciós társaitól eltérő eszközökkel operál, a jó dokumentumfilm igyekszik elfogulatlan lenni, ám ez helyből megdől azzal, amikor a rendező belenéz a kamerába, hiszen bármennyire is igyekszik kívülálló maradni, valamilyen véleménye, viszonya akkor is ki fog alakulni, és ez a végeredményt is nagyban meghatározza, ami viszont hitelesség szempontjából nem mindig hasznos.
Pl. napjaink tán legismertebb mozis dokufilmese, Michael Moore is hiába dolgoz fel szociálisan érzékeny és az emberek igazságérzetét jogosan piszkáló témákat, ha a tálalása sokszor finoman szólva is demagóg. Ettől persze még jó, amit csinál, csak erősen egyoldalú.

Mindezek tudatában érdemes leülni Alex Gibney filmje elé, ami nem kevesebbet vállalt, mint hogy lerántja a leplet a híres-hírhedt szcientológiai egyházról.

Az őslakó

Vannak filmek, melyek nem kapnak túl nagy hírverést, marketingre sem igen költenek, hiszen nincs miből, összehasonlítva legalábbis egy óriási büdzsével operáló szuperprodukcióval, melynek reklámkampánya is súlyos milliókba kerül.

Ehhez képest Az őslakót szerény 200 ezer dollárból dobták össze, ami annak fényében különösen figyelemre méltó, hogy számos olyan produkció akad, amely ennek ezerszereséből készül, mégis messze elmarad a színvonala.
Richard Schenkman filmjének híre főleg szájhagyomány útján terjedt (annak idején a Star Warsé is...), bemutatták a 2007-es Comic-Conon, aztán kiadták DVD-n, fent volt az iTunes-on, de az igazi népszerűséget a torrentes letöltések hozták el. Talán az is árulkodó, hogy még nálunk is megjelent DVD-n, pedig aztán a magyar forgalmazókról sok minden elmondható, csak az nem, hogy elkényeztetnék a vásárlókat a kiadványok számával és/vagy minőségével.

Bosszúvágy II.

A Bosszúvágy első része létrehozta a városi bosszúállók (mozis) archetípusát. Paul Kersey a mindenkori emberi igazságérzetet testesíti meg, aki úgy küzd a bűnözés ellen, hogy közben átlépi a törvényesség határát, ám amiatt nem ítéljük el, hiszen morális szempontból igazolható, amit tesz, másrészt adott esetben talán mi is hasonlóan cselekednénk. A bosszúvágy amúgy is az alapvető emberi érzések közé tartozik, bármennyire is próbáljuk tagadni, hiszen a számla kiegyenlítésének igénye hasonló ahhoz, mint amikor a természet erői egyensúlyra törekednek.

Kersey egy gőzkieresztő szelep; ő az, aki megteszi azt, amit mi is szeretnénk, amennyiben képesek volnánk leküzdeni a belénk nevelt szabálykövető magatartást, viszont az, hogy neki ez nem okoz problémát, afféle megnyugvást is hoz számunkra, hogy bár a rendőrség sokszor tehetetlen, és gyakran a jognak sincs köze az igazsághoz, mégis van mód arra, hogy a rossz elnyerje a büntetését, a jó győzedelmeskedjék, a világ rendje pedig helyreálljon, még ha csak ideiglenesen és gondolatban is.

Avatar - Az utolsó léghajlító

Ha azt mondom, avatar, akkor az ember három dologra gondolhat: a szanszkrit eredetű szóra, ami főleg a hindu és buddhista vallásban fordul elő, és isteni újjászületést jelent, James Cameron grandiózus mozifilmjére a három méteres, kék macskákkal, vagy a 2005 és 2008 között a Nickelodeonon futó rajzfilmsorozatra.

Sokat elárul a széria színvonaláról, hogy az IMDb egyik, több mint félezer címet felvonultató animációs filmjeinek listáján a második helyen áll a maga 9,2 csillagával, ezt pedig annak köszönheti, hogy az alkotók igen magasra helyezték a lécet, a történet és a karakterek alaposan ki lettek dolgozva, és bár továbbra is "a jó harcol a gonosz ellen" képezi a dramaturgia alapját, képes mindezt újszerűen, érdekesen, szórakoztatóan, de ami a legfontosabb: elgondolkodtatóan bemutatni.

Hálózat

Gyakori szófordulatom, hogy "ma már nem készülnek ilyen filmek", és e megállapítás fokozottan érvényes a Hálózatra is.
Sidney Lumet nagyon alaposan odamondogatott nem csak a szenzációhajhász televízióknak, de úgy általában az embereknek, akik élvezettel lubickolnak mások tragédiájában, ez pedig igencsak szembemegy napjaink (amerikai) filmkészítési szokásaival, ahol a minél magasabb nézőszám elérése és a profitszerzés a kizárólagos cél, míg az intelligensebb mozik általában megbuknak, mert a közönség nem gondolkodni, hanem szórakozni akar a pénzéért, nagy ívben tesz az értelmes történetre és mondanivalóra, nekik mutáns dinoszauruszok és verekedő óriásrobotok kellenek.

Tekintve, hogy a mozgókép ereje mi mindenre (volna) képes, amennyiben lenne még az értelemre fogékony közönség, eléggé elszomorító a filmnézési szokások és igények ilyetén megváltozása.

Rögtönzések a filmekben

Vannak rendezők, akiknél a forgatókönyv szentírás, azon soha, semmilyen körülmények között nem változtatnak, mások viszont éppen ellenkezőleg; a szkriptben leírtak csak támpontok, melyektől nyugodtan el lehet térni.

Az improvizálás történhet tudatosan, és ad hoc módon; a rendező szabad kezet adhat a színészeinek, de arra is akad példa, amikor a totális véletlen szüli az adott jelenetet, ebből pedig már nem egy felejthetetlen képsor jött létre - ami főleg annak fényében figyelemre méltó, hogy az általában patikamérlegen kimért, a lehető legkevesebb kockázatot vállaló hollywoodi produkciókba látszólag nem fér bele a rögtönzés. Holott nagyon is.

(ihlet: WatchMojo.com)

A szerelem útján

A magyar cím kissé megtévesztő, hiszen ez alapján simán lehetne egy újabb csöpögős amcsi romkomra is gondolni, holott ilyesmiről egyáltalán nincs szó, ez a film nem erről szól, bár tény, hogy a szerelem komoly hangsúlyt kap benne, csak éppen nem úgy, ahogy az ember a cím alapján hinné.

Chris Evans első és eleddig első rendezése sokaknak a Mielőtt-trilógiát juthatja eszébe, ám ha ezen túltesszük magunkat, rájöhetünk, hogy Evans tulajdonképpen mennyi tehetséget pocsékol el a Marvel-mozikra, bár az is igaz, hogy nyilván ott keresi meg azt a pénzt, ami lehetővé teszi számára az ilyen filmek elkészítését, de ahogy azt pl. a Snowpiercerrel is bizonyította, jóval sokoldalúbb színész annál - és most már rendező is -, mint amit Amerika kapitányként mutat.

Hidden

Számtalan alkalommal hivatkoztam már A cápa vagy az Alien hatásmechanizmusának lényegére: amit az ember nem lát, attól jobban fél. Ez a pszichológiai tény egy ősrégi ösztönből táplálkozik, amikor az előember maximum kövekkel és botokkal tudott védekezni az éjszaka gyakran láthatatlan vadállatok ellen, miközben sem a barlangokban, sem a fák ágain nem volt biztonságban, hiszen a tüzet még nem uralta.

A félelem annyira a fejlett élőlények sajátja, hogy jó eséllyel mi sem lennénk itt, ha nem kísérte volna végig az evolúciónkat az elmúlt évmilliókban, hiszen nélküle nem tudtunk volna elmenekülni, nem lettünk volna képesek elkerülni veszélyes helyzeteket.

A félelem tehát a túlélés záloga, amire sok forgatókönyvet fel lehet építeni, persze, nem mindegy, hogy ezt pusztán az ijesztgetés kedvéért tesszük, vagy van valami fontosabb célunk is vele. A Duffer-fivéreknek speciel volt, emellett viszont még a zombifilmek állóvizét is sikerült némileg felkavarniuk, bár egyáltalán nem úgy, ahogy az ember elsőre gondolná.

Érdekességek és bakik 23.

A Hangya egyik jelenetében a Pingo Doce nevű üdítő reklámjait lehet látni. Ez ugyanaz az italmárka, melynek brazíliai gyárában Bruce Banner (Edward Norton) dolgozott A hihetetlen Hulkban.

Csontok és skalpok

Kurt Russell idén két westernnel is jelentkezik: az egyik ugye az Aljas nyolcas Quentin Tarantinotól, a másik pedig a Bone Tomahawk az elsőfilmes S. Craig Zahlertől, akiről a kutya se tudja, kicsoda.
Zahler valakit nagyon megdumálhatott a Caliber Mediánál, hogy adjanak neki pénzt vérgőzős látomása tető alá hozásához, és mivel Russell már úgyis benne volt a karakterben, hosszú haját és bajszát sem vágatta még le, egy füst alatt őt is leszerződtette.

A végeredmény... hmm... azt is mondhatnám, hogy Tarantino-epigon, mert alapvetően egy western, ami horrorba csap át meg akad néhány furcsa poén is, ám vélhetően magasabb célok vezérelhették az író-rendezőt, de hogy micsodák és mit akart ezzel az egésszel elmesélni és kifejezni, arra sehogy sem tudok rájönni.

Mr. Holmes

Noha napjaink átlagnézője hajlamos Sir Ian McKellenre kizárólag Gandalfként (esetleg Mangnetoként) gondolni, a brit színészlegenda filmes karrierje az 1960-as évek közepén indult. Több évtizednyi színház és tévé után kezdték el Hollywoodba is hívni, ahol például a Halált játszotta Az utolsó akcióhősben, majd jött a III. Richárd, 2000-ben pedig a nagy "áttörés", az első X-Men. Azóta McKellen lubickol a népszerűségben, de nem feledkezik meg gyökereiről sem, napjainkban is vállal tévésorozatokat, és persze odahaza is dolgozik.

Nemrég egy újabb kultikus figura, Sherlock Holmes bőrébe bújt, akit ugyan a szélesebb közönség is jól ismer, sőt Robert Downey Jr-nak (és a zseniális Jeremy Brettnek, no meg Benedict Cumberbatch-nek) köszönhetően imád is, de a Bill Condon által dirigált verzió láttán valószínűleg csalódnának, így nem is tartom valószínűnek, hogy idehaza moziba kerülne; maximum egy DVD- és/vagy Blu-Ray-kiadást tartok esélyesnek.

50 évnyi Star Trek a kulisszák mögött

Habár a fél világ el van alélva a nemsokára moziba kerülő hetedik Star Wars-film újabb előzetesétől (ahogy mondani szokás: felrobbant az internet), ám nem szabad elfeledkezni a "nagy riválisról", a Star Trekről, ami persze egyáltalán nem vetélytárs, hiszen egyik űropera sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen csak különböznek egymástól, ám ettől még ugyanúgy lehet kedvelni mindkettőt (ahogy én is teszem).

A Star Trek 1966-ban indult, bár az első tévés sugárzáskor még nem vált kultikus jelenséggé, csak egyike volt a korabeli scifi-szériáknak. Néhány évvel később, amikor a Csillagok háborúja mozikba került 1977-ben, a Paramount Pictures - mondjuk ki őszintén - meglovagolta George Lucas korábban sohasem tapasztalt sikerét, és haladéktalanul készíteni akart valami hasonlót. Éppen kéznél volt a Star Trek, így Kirk kapitány és legénysége 1979-ben térváltással bevette a mozitermeket, a többi pedig már filmtörténelem.

Lássunk egy átfogó válogatást fél évszázadnyi Star Trekből, sorozatokból és filmekből vegyesen - rengeteg érdekességgel.

Az ajándék

Az átlagos hazai filmbarát Joel Edgerton nevével legkorábban talán A klónok támadásában találkozhatott, melyben Owen Larsot alakította, igaz, ezt megelőzően sem volt teljesen ismeretlen az ausztrál színész, mert pl. a nálunk is vetített Vízizsaruk c. sorozatban is szerepelt.

Teltek-múltak az évek, majd elérkezett 2011, amikor elkészült egy remek sportfilm, a Warrior - A végső menet, melyben ugyan Tom Hardy és Nick Nolte csont nélkül elvitte a show-t, de a szélesebb nemzetközi közönség mégis jobban megismerhette Edgerton jellegzetes arcberendezését.

Most meg ott tartunk, hogy szépen csendben felküzdötte magát a hollywoodi ranglétra azon szintjére, ahol rendezői feladatokat osztogatnak, és még az sem gond, hogy nem rendelkezik nagyjátékfilmes tapasztalattal.

Mélyütés

Őszintén szólva, sosem tartottam Antoine Fuquát jó rendezőnek, maximum biztos kezű iparosnak, aki jól hozza azt a szintet, amire a tudása alapján alkalmas. Így volt ez szinte az összes filmjében, és ne tévesszen meg senkit, hogy Denzel Washington Oscart nyert a Kiképzésért, mert az nem a színészvezetői képességeken múlott.

Fuqua munkássága sokkal inkább az olyan produkciókon mérhető le, mint a Gyilkosok gyilkosa, A Nap könnyei vagy A védelmező. Nevezettek mind nézhető, de könnyen feledhető akciószösszenetek, viszont ezek alapján elmondható, hogy a rendező a tragikus sorsú, magányos férfihősök, harcosok szakértője, így nem meglepő, hogy őt kérték fel egy hasonló karakterű bokszoló történetének elmesélésére.

A végeredmény nagyjából ugyanaz, mint korábban, ám szerencsére a középszerű kliséhalmazt ezúttal is a remek színészek teszik fogyaszthatóvá.

Puszta formalitás

Kisebbfajta kult-státusznak örvend Giuseppe Tornatore ezen filmje (is), ami részben annak köszönhető, hogy könnyedén a székekbe szögezte a korabeli nézőket történetvégi csavarjával - mindezt évekkel olyan mozik előtt, mint pl. a Közönséges bűnözők vagy A tökéletes trükk, melyekre manapság hivatkozni szokás hasonló fordulatok esetében.

Az talán csak a legelszántabb filmbarátoknak jelent különlegességet, hogy Roman Polanski e filmben nyújtotta kevéske főszerepei egyikét, bár ez nyilván ugyanúgy nem lágyítja meg a bunyózó óriásrobotokon és szörnyeken ridegtartott nézők szívét, mint az a tény, hogy ehhez fogható alkotás talán ha egy készül néhány évente.

Bosszúvágy

Bár az ún. bosszúmozik nem ezzel a filmmel kezdődtek, mégis szinte összeforrt a műfajjal, amit annak is köszönhet, hogy a '70-es, '80-as években az Egyesült Államok nagyvárosaiban, pl. New Yorkban, aggasztó méreteket öltött az utcai bűnözés. Természetes volt tehát, hogy Hollywood is feldolgozza a jelenséget, ezzel pedig "kitermeli" a magányos városi (anti)hősök archetípusát, mintegy lehozva a valóság talajára az addig csak a könyvekben és képregényekben tevékenykedő igazságosztókat.

Keresztút

Vallásos témában filmet készíteni mindig kockázatos, hiszen valakit egészen biztosan meg fog bántani a produkció, teljesen mindegy, melyik felekezetről van szó. Míg az ateisták azon hőbörögnek, hogy az egész eredendően baromság, addig a turbó-vallásosak azért, hogy az nem is úgy van, ahogy a filmben látni, ezért a rendezőket előszeretettel kiáltják ki vallásgyalázónak és eretneknek, a produkciók pedig gyakran kapják meg a "botrányfilm" jelzőt. Szerencsére Dietrich Brüggemannt ez nem érdekelte.

Mentőexpedíció

"Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha.", írta Hamingway Az öreg halász és a tenger-ben. E filozófia már megszámlálhatatlan könyv és film alaptézise volt az elmúlt évszázadokban, nem csoda hát, hogy Andy Weir is ezt választotta az utóbbi évek egyik legsikeresebb scifi-regényéhez, A marsihoz. Igaz, Mark Watney-t nem akarja senki elpusztítani, legfeljebb a vörös bolygó, de ahogy azt okosan megjegyzi a sztori végén: az ember egyik problémát oldja meg a másik után, és ha már elég problémát megoldott, hazajut.

A könyv és az abból készült Ridley Scott-mozi tiszteletteljes főhajtás az emberi találékonyság és kitartás előtt.

X polgártárs

Amikor az ember sorozatgyilkosokról hall, általában valamilyen amerikai killerre gondol, "hála" a különböző regényeknek, filmeknek, tévés szériáknak és iskolai lövöldözőkről szóló híradásoknak. A helyzet azonban kissé más; sorozatgyilkosok, vagyis olyan emberek, akik háromnál több áldozatot szednek, a világ minden táján előfordulnak, és persze nem a modern kor szülöttei, hiszen évszázadokkal korábban is előfordultak ilyen esetek.

Az "embervadászok" tehát régóta köztünk élnek, és bizony akármennyire is próbálta tagadni, bagatellizálni a Szovjetunió, alaposan meggyűlt a baja az azóta "rosztovi rém"-ként emlegetett Andrej Csikatiloval, aki 1978 és 1990 között tevékenykedett, áldozatai száma pedig meghaladja az ötvenet, de talán a hatvanat is.

1995-ben az HBO Pictures gyártott filmet a Csikatilo utáni, több éves nyomozásról.

Könyörtelenek

Albert Einstein szerint a világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság. Tegyünk hozzá egy harmadikat is: gonoszság. Főleg akkor, ha ok nélkül nyilvánul meg, csak azért, mert valaki megteheti. Ennyi is elég, nem kell hozzá holmi ideológia, anyagi, vagy akármilyen egyéb előny, persze ezek alkalmas indikátorok lehetnek a gonoszság igazolására, ám a lényeg ettől még nem változik.

A gonoszság esetében alapvető tényező az öncélúság, de persze egyebek is közrejátszhatnak, és ha mindez feneketlen butasággal társul, akkor tényleg nincs határ.

Szerencsére a gonoszság szükségszerűen maga után vonja az ellenállást, magyarán szólva, mindig lesz legalább egy valaki, aki nem adja meg magát a gonoszságnak, ez pedig éppen elég ahhoz, hogy hogy az egész rendszer inogni kezdjen és végül összeomoljon.

Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

A 50/50 kapcsán már írtam, hogy szerintem hatásosabb a rákbetegségről tragikomédia formájában értekezni, mert "sokkal nehezebb, de egyben hálásabb feladat is indirekt módon beszélni egy ilyen kemény témáról".

Persze mindig kéznél van a zokogós megoldás (pl. Csillagainkban a hiba), amit az amerikai filmek az esetek zömében használnak, és bár mindkettőnek van létjogosultsága, egyiket is, másikat is el lehet készíteni jól vagy rosszul, ez már szakmai hozzáértés kérdése, meg persze egy nem mindig szerencsés produceri döntésé.

Az Én, Earl és a csaj... esetében a zsebkendő-gyűrögetős dramaturgia szinte teljesen háttérbe szorult, ahhoz képest viszont meglepően sok benne a humor, de szerencsére nem sethrogeni értelemben - és érdekes módon a film ettől nem válik vígjátékká.

A Hullám

A második világháborúnak 70 éve vége, de sokan azóta is előszeretettel verik bele Németország orrát a trágyakupacba, amit a történelem szőnyegén hagyott, bár a németek azóta belátták, hogy jól nevelt állam nem tesz ilyet, sőt hajlandóak szembenézni a náci érával és levonni a megfelelő tanulságokat. Ennek lehet része az is, hogy elkészítették ezt a filmet, amit ha valaki megnéz, zsigeri szintű betekintést nyerhet a "masírozó" csoportosulások mélyére, avagy politikai-közéleti gyorstalpaló 107 percben - megtörtént események alapján.

Suite Française

A film alapjául szolgáló regénysorozat a második világháború alatt, Franciaországban íródott a német megszállás idején, de szerzője, Irène Némirovsky, nem tudta befejezni a tervezett öt részt, mert zsidó származása miatt 1942-ben letartóztatták és Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem tért vissza.

Az elkészült két epizód kézirata közel 60 évig hányódott egy bőröndben, mielőtt megtalálták volna. 2004-ben adták ki, ami Denise Epstein-Dauple, az írónő lánya szerint "annak a jele, hogy a náciknak nem sikerült [az anyját] ténylegesen megölniük. Az, hogy a mű megjelent, nem bosszú, hanem győzelem."

Goodnight Mommy

A miskolci Jameson Cinefest filmfesztiválon mutatták be néhány napja Severin Fiala és Veronika Franz produkcióját. Hogy országos moziforgalmazás lesz-e, esetleg megjelenik majd DVD-n, egyelőre nem tudni, vagyis e sorok írásakor még nincsen hivatalos magyar cím, ezért a nemzetközi Goodnight Mommy-t használom a továbbiakban.

Ausztriáról nem feltétlenül a mozinagyhatalom jut az ember eszébe, bár ha valaki ismeri Christoph Waltz és Michael Haneke nevét, az már jó kezdet.
Az osztrák filmek értelemszerűen nem tartoznak a világ élvonalába, így aztán (egy-két kivételtől eltekintve, pl. Sissi-sorozat) felénk sem örvendenek túlzott népszerűségnek, mégis, az a néhány, ami eljutott a magyar mozikba, vagy "csak" valamilyen fesztiválra, általában megtalálta a közönségét.
Érdekes látni, hogy Ausztria képes volt kinevelni nem csak művészeket, de műfaji rendezőket is; én legalábbis ide sorolnám Severin Fialát és Veronika Franzot, akik rövidfilmek készítése után vágtak bele első egész estés produkciójuk munkálataiba. Szemmel láthatóan kevés pénz állt a rendelkezésükre, viszont nem is volt szükségük költséges díszletekre, speciális effektusokra meg hasonlókra, mindössze egy házra és egy ikerpárra, a többit pedig a forgatókönyvre bízták.

Amikor az állatok álmodnak

Ez nem hivatalos magyar cím, mivel a film nem került be a hazai forgalmazási rendszerbe (moziban nem mutatták be, nem adták ki DVD-n), de mivel az eredeti dán és a nemzetközi angol cím sem lett volna elég figyelemfelkeltő, azt a szabad fordítást használtam, ami a házibarkács magyar feliratban is szerepel.

Általában nem olvasok más filmblogokat, mert a saját benyomásaim alapján szoktam írni, és nem szeretném, ha a szerzőkollégák cikkei befolyásolnának. Olykor mégis átfutok néhány bejegyzést, mert felkelti az érdeklődésemet egy bevezető vagy tartalomleírás.
Több filmről is írtam már, melyek megnézésére valamilyen blogbejegyezés ösztönzött, és nem egy esetben sikerült valóban jó produkcióba belefutnom, pl. a The Babadook-ba.
Az Amikor az állatok álmodnak szintén egy ilyen "külsős" film, melyről nemrég olvastam, és bár nem értek egyet a cikk minden megállapításával, ettől még kifejezetten érdekes alkotásnak találtam, amit érdemes megnézni.

10.000 Km

Javában tombol a ki- és bevándorlási láz, melyet lehet illegálisnak vagy gazdaságinak nevezni, lehet ellene ágálni, lehet rugdosni, elnöki ambíciókat dédelgetni, de közömbösnek maradni iránta semmiképp. Mindegy, hogy háború elől menekül valaki, vagy külföldi munkalehetőséget kap, rengeteg embert érint a jelenség - legyen szó családról, barátokról, szűkebb-tágabb ismeretségi körről.

A kiváltó okok többnyire ismertek, ám azzal már ritkábban foglalkozik a jellemzően csak vészmadárkodni képes mainstream média, hogy a határátkelésnek - legyen szó ideiglenes, vagy végleges letelepedésről - milyen következményei lehetnek; gondolok itt elsősorban a családok szétszakadására és a kényszerű távkapcsolatokra.

Rubber

Spielberg E.T.-jében miért volt barna színű a földönkívüli? Nincs értelme. A Love Storyban a két karakter miért lesz őrülten szerelmes a másikba? Nincs értelme. Oliver Stone JFK-jében az elnököt miért gyilkolja meg egy vadidegen? Nincs értelme. És Tobe Hooper kiváló Texasi láncfűrészes mészárlásában miért nem látjuk, ahogy a karakterek kimennek a fürdőszobába kezet mosni, vagy olyat, amit az átlagos emberek szoktak csinálni? Egyáltalán nincs értelme. Sőt, Polanski A zongoristájában az a pali hogy nézhet ki úgy, mint egy csöves, amikor olyan jól tud zongorázni? A válasz megint: nincs értelme.

Akár még órákig lehetne sorolni a példákat. A lista végtelen. Minden nagy film kivétel nélkül tartalmaz egy nagyon fontos összetevőt: az értelemnélküliséget. Hogy miért? Mert maga az élet is tele van értelemnélküliségekkel.

Danny Collins

Siker, pénz, csillogás, ez sokak álma, persze napjaink 15 perces sztárocskái ritkán érnek el erre a szintre, bármit is állítson róluk a bulvármédia. Ma már nincsenek olyan előadóművészek, akikre több évtizedes töretlen karrier várna, igaz, a hírnévhez valódi teljesítményre sincs már szükség.

Azért persze akad még néhány dinoszaurusz, akik nem ritkán fél évszázaddal ezelőtt kezdték a pályájukat, ám az ő eltűnésükkel valami mindenképp véget fog érni, hiszen trónörökösöket nem nagyon látni a nyomukban, legfeljebb -követelőket és/vagy -bitorlókat.

Vajon mikor kell abbahagyni, ha egyáltalán abba kell? Tényleg elég a boldogsághoz egy tömött stadion, a nagy pénz és a sikítozó rajongók? Megadják ezek mindazt, amire egy embernek szüksége van, vagy annyira hozzászokik a könnyű élethez, hogy mire észreveszi az elrohanó éveket, már túl késő? Van még lehetőség újrakezdésre ennyi idő után? Al Pacino legújabb filmje ezekre a kérdésekre is keresi a választ.

Agymanók

A Pixar megint megcsinálta. Az Agymanókkal már a sokadik kassza- és közönségsikerét pipálja ki, és ezúttal sem ok nélkül. Jó, a spanyolviaszt továbbra sem találta föl (mint ahogy pl. a Wall-E-val, vagy a Fel!-lel sem tette), mégis elmondható, hogy napjaink legjobb hollywoodi animációs filmjeit az ugráló lámpácskás stúdiónak köszönhetjük, és bizony, az anyavállalat Disney csak utána következik.

Habár a fél világ imádja a Pixar-műveket, attól még amerikai szórakoztatóipari termékekről van szó, melyek legyenek akármennyire kreatívak, mégis meghatározott keretek között készülnek, vagyis a cselekményvezetés, a figurák, a fordulatok, a konfliktusok és persze a hepiend is nagyon hasonlóak. Szerencsére azért vannak olyan apróságok, melyek képesek enyhíteni, feledtetni a futószalag-hatást, az Agymanók esetében ez pedig a zseniális alapötletben rejlik.

Beépített hiba

Paul Thomas Anderson egyike Hollywood kevésbé iparos szakembereinek; filmjei jellegzetes stílusúak, a nem ritka sztárparádé ellenére sem válnak üres kirakatprodukcióvá, olykor még mondanivalóval is rendelkeznek, szóval sok mindent el lehet róluk mondani, de hogy hétköznapi tucattermékek volnának, azt semmiképp.

A Beépített hibát viszont mégsem mutatták be nálunk moziban, ami annak fényében furcsa, hogy pl. a Föld után: Apokalipszis című Asylum-"alkotással" nem voltak fenntartásai a hazai forgalmazónak, ugyanakkor valahol érthető is, hogy inkább csak DVD-n jelent meg, mert ahhoz képest, hogy milyen hosszú, meglehetősen zavaros a cselekménye, ráadásul még sokat füveznek is benne, az ilyesmitől meg ugye meg kell kímélni a derék magyar mozilátogatókat.

A Hangya

 

A Marvel Hangyája a kevéssé ismert szuperhősök közé tartozik, és bár alapítótagja a Bosszúállóknak, sosem szerzett olyan kultikus népszerűséget, mint pl. Amerika kapitány, Rozsomák, vagy Deadpool.

Ennek részben az lehet az oka, hogy a Hangya képessége nem túl látványos, hiszen azon kívül, hogy képes rovarméretűre zsugorodni, semmi mást nem tud. Na jó, briliáns tudós, feleségül vette a Darázst, és egy ügyes szerkezettel képes parancsolni a hangyáknak (nem a gatyájában...), de mivel az átlagember alapból utál mindent, aminek négynél több lába van és mászik, Hank Pym és Scott Lang nem tudott igazán komoly babérokra szert tenni.
Persze, azért az elmúlt 50 évben a Hangya stabilan jelen volt a képregények lapjain, így aztán két Avengers és Captain America között a Marvel Studios eddigi talán legmerészebb húzásával mozikba küldte a pöttöm szuperhőst, aki a nehéz szülés ellenére és sokak meglepetésére nem is hasalt el.

Ex Machina

Nemrég olvastam egy cikket, melyben arról volt szó, hogy ha mondjuk, a Facebook vagy a Google bejelentené, hogy sikeresen létrehozott egy valódi, működő mesterséges intelligenciát, akkor a világ ugyan meglepődne, de annyira azért mégsem.

Ennek részben talán az az oka, hogy a mesterséges értelem kérdése már évtizedek óta benne él a köztudatban, és most nem csak az olyan filmekre kell gondolni, mint a Terminátor meg általában a "robotos mozik", bár kétségtelen, hogy a(z amerikai) popkultúra sokat tett a téma népszerűsítéséért.

Az első fiktív "A.I.-lény" talán a hírhedt prágai Gólem volt, igaz, ez a teremtény még nem bírt teljes értékű öntudattal, Pinokkió viszont már garantáltan megfelel ennek a kitételnek.

Az önálló gondolkodásra képes (pláne humanoid) gépek tehát már hosszú ideje izgatják az emberi fantáziát, nem is beszélve arról, hogy az ilyen történetek micsoda kiváló lehetőséget biztosítanak alapvető etikai és erkölcsi kérdések boncolgatására is.

Cartoon Chicks - Firka-csajok - VIDEÓ

E cikkben nem célom a nemek (animált) alá- és fölérendelt viszonyainak taglalása vagy minősítése, viszont szeretnék bemutatni egy csokornyit a legismertebb rajzolt lányokból és nőkből, akikbe generációk kis- és nagyfiúi le(he)ttek szerelmesek, valamint kisebb és nagyobb lányok tekint(h)ették őket követendő példának - akár megjelenésük, akár viselkedésük alapján.

Engedd el!

Egy közeli hozzátartozó halálát követő időszak sohasem könnyű. Meg kell szokni az illető hiányát, és persze nem csak fizikai értelemben. A lakásban minden rá emlékeztet; a ruhái és használati tárgyai mind azt sugallják, hogy bármelyik pillanatban hazatérhet, és persze nem múlik el nap, hogy az ember ne gondoljon az együtt töltött időre, így aztán hónapok, de akár évek múltán is ugyanolyan "furcsa" érzés, hogy a rokon nincs többé.
Az emberek zöme ismeri mindezt, mert legalább egyszer átélte, így aztán John Cameron Mitchell filmje nem sok magyarázatra szorul.

Taare Zameen Par

Bár a 9gag nevű viccoldal tartalmának 90%-a szemét, de az ember olykor belefuthat egy-két érdekes filmajánlóba, ezek pedig sokszor olyan produkciókat hirdetnek, melyek ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el nemzetközi, pláne magyar forgalmazásba. Így szereztem tudomást a jelen bejegyzésem tárgyául szolgáló alkotásról is.

Aamir Kahn egyike India legnagyobb filmsztárjának, bár ezzel nem mondok sokat, hiszen Bollywoodban csak úgy hemzsegnek a sztárok, akik viszont nem csupán színészek, de énekesek és táncosok, meg persze forgatókönyvírók, rendezők, producerek is, gyakran van saját tévéműsoruk, szóval elég széles skálán mozog a karrierjük.

Khan még gyerekként állt a kamera elé, és több évtizedes színészkedés után vágott bele első és eleddig egyetlen rendezésébe.