Taare Zameen Par

Bár a 9gag nevű viccoldal tartalmának 90%-a szemét, de az ember olykor belefuthat egy-két érdekes filmajánlóba, ezek pedig sokszor olyan produkciókat hirdetnek, melyek ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el nemzetközi, pláne magyar forgalmazásba. Így szereztem tudomást a jelen bejegyzésem tárgyául szolgáló alkotásról is.

Aamir Kahn egyike India legnagyobb filmsztárjának, bár ezzel nem mondok sokat, hiszen Bollywoodban csak úgy hemzsegnek a sztárok, akik viszont nem csupán színészek, de énekesek és táncosok, meg persze forgatókönyvírók, rendezők, producerek is, gyakran van saját tévéműsoruk, szóval elég széles skálán mozog a karrierjük.

Khan még gyerekként állt a kamera elé, és több évtizedes színészkedés után vágott bele első és eleddig egyetlen rendezésébe.

A történet:

A 8 éves Ishaan nagyon rosszul teljesít az iskolában, más másodszor járja a harmadik osztályt, de jegyei egyáltalán nem javulnak. Az olvasás és írás hindi és angol nyelven egyaránt nehezen megy neki, emellett rettenetesen unja az órákat, a házi feladatait elhanyagolja, a tanárok és szüleipedig mindezek miatt rossz gyereknek könyvelték el.
Apja egy idő után megunja az amúgy rendkívüli fantáziával és vizuális érzékkel megáldott fiú bukdácsolását, és egy bentlakásos iskolába küldi, ahol eleinte pontosan ugyanúgy teljesít, mint otthon, egy nap azonban helyettesítő tanár érkezik az intézménybe, akinek módszerei gyökeresen eltérnek a megszokottaktól. Ram Nikhumb felfigyel Ishaanra, és a jelek alapján rájön, hogy diszlexia okozza a kisfiú problémáit.

E földre szállt angyalok

Hogy a jól-rosszabbul működő közoktatás keretein belül a felgyorsult világ minden apró információját belegyömöszölni a gyerekek fejébe mennyire jó ötlet, sok vita tárgya lehet, mint ahogy az is, hogyan sulykolják a modern társadalmak már évek-évtizedek-évszázadok óta az emberekbe, hogy mindenki legyen gazdag és sikeres, aki pedig nem ilyen, "az annyit is ér".

Bár kissé demagóg módon, de a legjobban mégis Ram hívja fel a figyelmet erre a fontos társadalmi problémára, amely leginkább a gyerekeket érinti:

Ez egy kegyetlen, hajszolt világ, ahol mindenki "elsőket" és "győzteseket" akar nevelni, mindenki a legjobb pontszámot akarja. Orvosi egyetem, mérnöki, közgazdasági kar... Ennél kevesebbel senki sem éri be. 95,6 vagy 95,7 százalék. Minden más szentségtörés, ugye?
Az ég szerelmére, minden gyerek egyedi, a saját képességeivel és álmaival. De nem, mindenki azzal próbálkozik inkább, hogy minél többet préseljen ki belőlük, akkor is, ha beleroppannak. A saját elvárásainkat és álmainkat rákényszeríteni a gyerekekre rosszabb, mint a gyerekmunka! Ha versenyezni akarsz, lovakat nevelj, ne gyereket!

Mindez globális szinten létező jelenség, de a milliárdos Indiában különösen aggasztó lehet, ahol nem ritkák az 50-60 fős osztályok, a tanárok ezért erősen leterheltek és nincs idejük a problémás gyerekekkel foglalkozni, pláne kiszűrni a tanulási gondokkal küszködőket.

E mellé jön a fentebb megfogalmazott gondolat, plusz az ehhez kapcsolódó gyereknevelési módszerek, melyek nem egyszer kis zsenik létrehozását tűzik ki célul, de közben alapvető dolgokról feledkeznek meg:

Odafigyelés, az bizony nagyon fontos. Gyógyító ereje van. Csillapítja a fájdalmat. A gyerek úgy érzi, szükség van rá. Egy ölelés, puszi, csak hogy érezze, törődünk vele. "Szeretlek, fiam. Ha baj van, fordulj hozzám. Nem baj, ha megcsúsztál, elbuktál. Ne aggódj, mert itt vagyok neked." A biztonság érzése, az odafigyelés.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Ha ez a film amerikai volna, akkor nem hogy a Titanic, de egy egész hajóflotta el tudna süllyedni a nyáltengerben. Bár nyálat így is bőven kapunk, de még éppen megáll a túlcsordulás határán, nem nyomja fullba, pedig az alapanyag nem is ordít, hanem egyenesen vonyít a zsebkendő-gyűrögetős kivitelezés után.

Az indiai filmektől megszokottan ez is elég hosszú, csaknem három órás, a cselekmény viszont ahhoz képest teljesen átlagos, így tehát a Taare Zameen Par szinte ugyanolyan, mint egy akármilyen európai vagy amerikai produkció, csak éppen arányosan el van nyújtva és persze fel van dúsítva dalokkal és egy táncjelenettel.
A dalok jól illeszkednek a történetbe, nem lógnak ki, viszont van dramaturgiai funkciójuk, mert színesítik Ishaan belső világát, és persze Ram karakterét.
A zenés betétek amúgy is azt a célt szolgálják, hogy amikor valamilyen érzelmi állapotot már nem lehet prózában, dialógusokkal eléggé kifejezni, akkor fakadnak a szereplők dalra (lásd a musicaleket, amik ezen a dramaturgiai alapon nyugszanak).

A főszerepben látható Darsheel Safary helyes kissrác, valamilyen szinten önmagát is játssza, hiszen életkorából adódóan valódi színésznek még nem nevezném, de ahhoz képest nagyon jól megoldotta a rá osztott, egyáltalán nem könnyű feladatot.

Ehhez nyilván kellett egy jó érzékű színészvezetés is, amit Aamir Khan - szinte bizonyosan saját gyerekkori filmes tapasztalatai alapján - tökéletesen megoldott, és kihozta Darsheelből a lehető legtöbbet.

Az ő játéka szintén jó, persze inkább az indiai stílus keretein belül kell nézni, semmint a többség által megszokott nyugati típusú színészkedéshez viszonyítva, ami azért kicsit más.

A Taare Zameen Par korrekt, jó film; nem az a szenzációs mestermunka, de azért gond nélkül hozza az indiai átlagot, sőt még arra is rátesz egy lapáttal, hiszen olyan jelenségekkel foglalkozik, melyek nem csak a szubkontinensen élők számára jelentenek problémát - európai, de amerikai viszonylatban is simán megállja a helyét ugyanezen okokból, és persze ott van még a fényképezés, a cselekményvezetés, a zene stb.

Mindezek alapján elmondható, hogy bár a dramaturgiai szerkezet, a tanár-diák/mester-tanítvány viszony már bizony nem mai találmány, de azért lehetséges még legalább újszerűen, számunkra kissé egzotikusabb körítéssel tálalni.