Megmaradt Alice-nek

Nem ez az első film (és valószínűleg nem is az utolsó), melynek főszereplője Oscar-díjat kap, nálunk mégsem mutatják be moziban (oké, a Titanicon vetítették, de országosan nem forgalmazták), "csak" DVD-n jelenik meg (lásd még Jeff Bridges és az Őrült szív).

A film minősége nem indokolná a mellőzést, Julianne Moore sem valami ismeretlen színésznőcske hazánkban, szóval inkább a téma lehet az, amire a nagy forgalmazók nemet mondhattak (a kicsiknek meg esetleg nem volt elég pénzük mozis kópiát gyártatni), de persze az is lehet, hogy mivel a Columbiát ért állítólagos hackertámadás során e film is kikerült a netre, a magyar forgalmazók úgy gondolhatták, hogy értelmetlen volna jegyet árulniuk egy olyan mozira, amit már úgyis mindenki látott ingyen.

A történet:

Dr. Alice Howland nyelvészprofesszor, szakterületének egyik legjobbja, kollégái és diákjai egyaránt kedvelik, szerető családja van, elégedett az életével, igaz, egyik lánya a saját feje után megy, emiatt néha előfordulnak köztük viták.
Egy teljesen átlagos napon beszéd közben Alice-nek nem jut eszébe egy szó, de néhány pillanatnyi tétovázás után ott folytatja, ahol félbehagyta. Hamarosan gyakoribbá válnak az apró "kiesések", nem jutnak eszébe nevek, elfelejt dolgokat, ezért orvoshoz fordul. Egy sor vizsgálat után kiderül, hogy kezdődő Alzheimer-kórja van, az idő múlásával pedig a tünetei erősödnek. Lassan kihunyó személyisége nem csak Alice-t, de a családtagjait is próba elé állítja.

Az elvesztés művészete

Az Alzheimer-kór lassú és alattomos betegség. A jelenleg gyógyíthatatlan leépülési folyamat során az ebben szenvedő ember előbb emlékezetzavart tapasztal, csökken a tájékozódási képessége (eltéved korábban ismerős területen, akár lakásban is), nem ismer fel tárgyakat, személyeket, de kialakulhatnak téveszmék és agresszivitás is. (Bővebben: WIKI)

Felettébb "hálás" téma tehát hollywoodi szempontból, és bár a nyálfaktor szinte garantált, tipikusan Oscar-esélyes nyersanyag, mint ahogy szinte akármilyen betegséget vagy mentális állapotot bemutató film (pl. Esőember, Philadelphia, Forest Gump stb.).

Természetesen az a tény, hogy az Álomgyár anyagi és kritikai téren is profitálni óhajt az ilyen produkciókból, nem csökkenti a figyelemfelhívás jelentőségét, hiszen így egy-egy betegségről sok olyan ember is tudomást szerezhet, akik más esetben nem tudnák, miről van szó, vagy ismereteik erősen korlátozottak volnának/maradnának.

Persze, Hollywood továbbra sem jótékonysági szervezet, és a jövőben sem az önzetlen jóakarás jegyében fognak készülni ilyen filmek. A forgatókönyvírók nem fogják tudni/akarni átugrani a saját árnyékukat, a bevált eszközöket elhagyni az újítás és eredetiség kedvéért, így a zsebkendő-gyűrögetős dramaturgia megváltozására nem érdemes nagy tétben fogadni, arra viszont számíthatunk, hogy pazar színészi alakításokat fogunk látni és olyan aktorok is végre méltó elismerésben részesülnek, akiket korábban indokolatlanul mellőztek a díjakat odaítélő zsűrik.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Tulajdonképpen átlagos filmmel van dolgunk, ami nem jobb, nem rosszabb hasonszőrű társainál, szóval tényleg furcsa, hogy pl. egy 50/50, Lány kilenc parókával, vagy Csillagainkban a hiba mellett ezt nem hozták be a hazai mozikba.

A fényképezés, a zene, a fordulatok hozzák a megszokott szintet, újdonsággal, eredetiséggel nem igazán találkozni, viszont szerencsére a gusztustalan nyálat sikerült elkerülni, de aggodalomra semmi ok, a lightosabb verzióját attól még megkapjuk.

A színészek szintén megbízhatóan, magas színvonalon teljesítenek.

Alec Baldwin ismét komolyan veszi magát, és az internet népe által cikizésre kipécézett Kristen Stewart is jó, mint ahogy azt már máskor is bizonyította (pl. Speak, Sils Maria felhői).
Az ő karaktere amúgy is kiemelkedik a mellékszereplők közül, hiszen ő az egyetlen, aki nem jópofizik anyjával a nehéz helyzetben, hanem kimondja, amit és ahogy gondol, nem játssza meg magát, mint a család többi tagja.

Julianne Moore-nak már régóta kijárt az Oscar, és bár kétségtelenül megérdemelte, nem biztos, hogy ezért a szerepért kellett volna kapnia. Félreértés ne essék, remekel Alice-ként, de olyan átütő erejű, kivételes, elementáris stb. teljesítményt szerintem nem nyújt, hogy azért feltétlenül aranyszobrocska járna. Nagyon közel jár ehhez a ponthoz, de láttam már erősebb színészi játékot, amit nem jutalmaztak Oscarral, viszont nem vitás, hogy a 2015-ös jelöltek közül joggal kapta Moore a díjat, de persze a téma miatt szinte borítékolható is volt a győzelme.


A Megmaradt Alice-nek hozza a "betegség-filmek" átlagos színvonalát, megvan a szokásos "nem adom föl, küzdök, amíg tudok"-vonulat, plusz a kötelező "szeressük egymást"-konklúzió is.
Korrekt mozi, de az a bizonyos plusz ebben sincs meg, ami pedig kellene ahhoz, hogy egy emberközeli, a nézőket mélyen érintő alkotás születhessen. Ez persze nem baj, csak nem javít azon az arányon, ami a hétköznapi és a valóban jó filmeket választja el egymástól.