A közel-keleti filmek mindig különleges élménynek bizonyulnak. Korábbi bejegyzésekben már megemlékeztem arról, milyen egyedi helyzetben vannak az ottani alkotók, ez pedig sokszorosan rányomja bélyegét a kész produkciókra. Elsősorban persze a történetek miatt, melyek legtöbbször egy jellegzetes - számunka "idegen", furcsa - életérzést mutatnak be, de ugyanígy érdemes kiemelni az olyannyira más rendezési, operatőri és vágói stílust, ami a megszokott amerikaihoz (de még talán európaihoz) képest (is) igazi felüdülés, persze aki már túlságosan megszokta a hollywoodi külsőségeket, annak nehezebben mehet az átállás.
Az alaphelyzet kicsit a Godot-ra várvára hasonlít: egy teheráni tévéstáb érkezik (titokban, mert kilétüket nem árulják el) egy eldugott kis hegyi faluba, ahol egy idős asszony haldoklik, a csapat pedig rögzíteni szeretné a helyi nők egy különleges gyász-szertartását, ám a napok egyre csak telnek, és a beteg még mindig él. A stáb várakozás közben semmit nem tud kezdeni magával, így jobb híján a szállásukon heverésznek, vagy a környéken sétálnak, vezetőjük, Behzad, pedig elkezdi felfedezni magának a falut és annak lakóit.
Szép fényképezés, hosszú snittek jellemzik Abbas Kiarostami filmjét, no meg nem túl mozgalmas cselekmény, ami egy ponton tényleg legalább annyira próbára teszi a néző türelmét, mint a tévésekét a végtelen várakozás, ám van egy érdekesség, ami mindenképp kiemeli a Szelek szárnyánt a hasonlóan "művészkedő" átlagból.
Ez nem más, mint a rengeteg képen kívüli szöveg, ami azzal van még pluszban megbolondítva, hogy az egy-két fontosabb szereplőn kívül gyakorlatilag senki mást nem látunk - csak hallunk, ez pedig különleges hangulatot ad a látottaknak, pontosabban: a nem látottaknak. Nem csak atmoszférát kell ez alatt érteni, de konkrét párbeszédeket is.
Képzeljünk el pl. egy beszélgetést Behzad és az egyik falusi között; előbbi autóban ül (mivel állandóan fel kell mennie a közeli hegyre, hogy legyen a telefonjához térerő), utóbbit viszont egyáltalán nem látni, érdekes módon mégsem hiányzik különösebben a klasszikus dialóg-snittelés, az ide-oda vágás, mert a társalgás e nélkül is követhető, ráadásul így a fő-, de a mellékszereplők egymástól való különbözősége, elszigeteltsége is "jobban átjön képileg".
Érdekes és szokatlan dramaturgiai eszközről van tehát szó, amit más filmekben még egyáltalán nem láttam.
A kamera főleg a főszereplő Behzad Doranira koncentrál, őt követi mindenhová, de néhány más színész is nagyobb jelentőséget kap, pl. a "Mérnök úr" helyi vezetője, a kisfiú, vagy éppen a teázó vezetőnője.
A szereplők egytől egyig kiválóak, főleg persze az autentikus, valódi figurák, idős falusi férfiak és nők, na és persze az eredeti helyszínek, melyeknél hitelesebb, jobb kulisszát nehéz lenne elképzelni, pláne megépíteni.
A szinkron rendben van, átlagosan jó munka; személy szerint már azon is meglepődtem, hogy egyáltalán készült ehhez a filmhez magyar verzió, tekintve a szóba jöhető célközönség relatíve alacsony számát. Szimbólumokban sem szűkölködő alkotás Abbas Kiarostami rendezése, mely persze többről szól, mint amit látunk: élet és halál, modern és régi áll szembe egymással, ám nem harcol egyik a másik ellen, csak egymás mellett létezik. Egyfajta képi átirata olyan iráni költők műveinek, mint pl. Omar Khayyám és Forough Farrokhzad, és persze maga a cím is erre utal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése