Nell, a remetelány

Furcsa, de egyben felemelő élmény egy ilyen, több mint 20 éves amerikai filmet megnézni, mert annyi mindenben különbözik napjaink álomgyári termékeitől - ugyanakkor sokban hasonlít is ezen produkciókra, például van benne "sztárparádé", komoly érzelmi húrokat penget meg, és persze egyértelmű, könnyen befogadható üzenete is van, ami lehet, hogy kicsit naiv és nagyon amerikai, de attól még ugyanúgy megszívlelendő. Ezen kívül van egy jellegzetesen nem mai hangulata, nem akarja minden áron lenyűgözni a nézőket, és persze hülyének sem nézi az embereket. Ennyi (is) elég egy jó filmhez.

A történet:

Egy vidéki városka mellett fekvő, elhagyatott erdei kunyhóban idős asszony holttestére bukkannak. Az idegenkezűség kizárt, ezért az intézkedő seriff és orvos rutinügyként kezeli az ügyet, nem sokkal később azonban az egyik szobában felfedeznek egy fiatal nőt, aki értelmesen beszélni látszólag nem tud, és minden jel arra utal, hogy beszámíthatatlan.
Dr. Jerry Lovell hamarosan rájön, hogy a magányosan élő öregasszony lánya, Nell, bár egész életét az erdőben töltötte és nem ismeri a modern civilizációt, de képes kommunikálni, ill. elszigeteltsége ellenére is el tudja látni önmagát.
Amikor a hatóság - az ő érdekeire hivatkozva - el akarja vitetni a kunyhóból, Lovell eléri, hogy néhány hónapig megfigyelhessék Nellt a természetes környezetében, ezzel eldöntve, hogy alkalmas-e a társadalmi beilleszkedésre. Egy pszichológusnővel társulva kezdi meg az adatgyűjtést, és ahogy telik az idő, úgy tárul fel "az erdő vad leányának" megrázó, de mégis csodálatos története.

Amerikai Maugli

Elhagyatott, "vad" gyerekekről nagyon régóta lehet hallani, és nem csak az amerikai médiumokból. Meglepő módon ilyen esetek nem kizárólag távoli, erdős területeken fordulnak elő, de vannak példák nagyvárosokból is, ahol mondjuk egy kóbor kutyákból álló falka "nevel fel" egy embergyereket.
Az évszázadok során számtalan hasonló történet született, és bár kétségtelenül megdöbbentő ilyesmiről hallani, mégis kialakult egyfajta romantikus érzet ezekkel kapcsolatban.

Némi túlzással talán itt is alkalmazható a "nemes lelkű vadember" sztereotípiája egy olyan valakire, akit nem rontottak meg a modern nagyvárosi környezet, sem az emberi civilizáció fonákságai, aki mentes a "bűnöktől", erkölcsi szempontból tiszta, ezért aztán egy olyan létállapotot képvisel, amit néha kifejezetten irigyelni lehet.

A modern ember hajlamos önmagára a teremtés/evolúció csúcsaként tekinteni, csak mert elért bizonyos technikai vívmányokat, képes volt uralma alá hajtani a környezetét, ugyanakkor joggal merül fel a kérdés, hogy mindettől jobbá vált-e az élete.

Túlságosan könnyen osztogatjuk az olyan jelzőket, mint a "primitív", vagy az "elmaradott", de közben mégis örömmel mártózunk meg az egyszerűbb életben pl. egy hátizsákos-sátras túra keretében, és amikor csak lehet, kitörünk a túlzsúfolt, tömegnyomorban tobzódó városi közegünkből, ahol minden csupa beton és acél, mesterséges, alig kell valóban megküzdeni valamiért, mert szinte mindent készen kapunk, és bár erősen hajlamosak vagyunk lenézni az "egyszerűbb" életet élőket, titokban mégis hasonlóra vágyunk, mert tudat alatt érezzük, hogy az áll közelebb a természeteshez, sőt megkockáztatom: az ideálishoz.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Michael Apted korrekt filmet rendezett, melynek tempója nagyjából egységes, folyamatos, csak néhol akad egy-két apróbb lassulás, ám ezeken gond nélkül tovább döccen.

A karakterek bár kissé sablonosak, mégsem idegesítően papírmasék, ami nem kis részben annak is köszönhető, hogy ekkoriban még nem volt velőig lerágva minden csont.

Dr. Lovell és Dr. Olsen gondolkodásmódja élesen elkülönül egymástól; egyikük nyitottabb és "humanistább", míg a másik sokkal merevebb és konvencionálisabb, ám szembenállásuk mégsem vezet komoly kenyértörésre, mert képesek a fejlődésre és alkalmazkodásra, és mert tanulnak egymástól és persze Nelltől.

A forgatókönyvben mindez jórészt hitelesen és hihetően van ábrázolva, bár sok helyen nyilván idealizálták az eseményeket, mégsem olyan zavaró módon, hogy az ember a fejét csóválja. Amerikai filmről lévén szó, ezekre szükség van a cselekmény előre viteléhez, a szereplőkkel való azonosuláshoz és persze a szórakozáshoz. Gondoljunk arra, hogy lehetett volna sokkal-sokkal nyálasabbra is venni mindent, ezért öröm látni, hogy az alkotók visszafogták és komolyan vették magukat és a történetet.

Liam Neeson alakítása nagyon megfelel a róla kialakult imázsnak (másoknak segíteni akaró, szimpatikus, bár kissé kívülálló, határozott és küzdő), amit később a Schindler listájában és a Baljós árnyakban is láthattunk.

Neeson leendő felesége, Natasha Richardson játéka is teljesen rendben van, sőt ami azt illeti, az ő figurája komolyabb személyiségfejlődést jár be, így színészileg neki lehetett nagyobb kihívás a szerep.

A pálmát azonban kétségkívül Jodie Foster viszi, aki élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Nell megformálásával nem nehéz észrevenni, hogy Foster mennyire tehetséges színész, igaz, sok múlik a forgatókönyvön és a rendezőn is, ám ettől még elengedhetetlen az a bizonyos plusz, amit Foster belevitt a szerepbe. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a színésznő negyedik Oscar-jelölése.

Meg kell említeni a kiváló magyar változatot is: Fehér Annát és Szakácsi Sándort, és külön kiemelendő a szinkront viszonylag ritkán vállaló, azonban ennek ellenére brillírozó Nagy-Kálózy Eszter a címszerepben.


Nell története eredetileg színpadi darabként született 1992-ben, amit talán korábbi, hasonló esetek ihlettek.
A filmadaptáció egy többé-kevésbé átlagos filmdráma, amely viszont egy igencsak szokatlan, ezért viszont unikális alapkonfliktussal rendelkezik, emiatt mindenképp kiemelkedik a hasonló produkciók közül.
Tanmeseként elgondolkodtatja a nézőt az életről, hogy vajon mi a boldogság, mit jelent a magány, miért fontosak az emberi kapcsolatok, az önrendelkezés joga, mennyire szabad beleavatkozni más életébe akkor, ha az a számunkra nem tűnik "megfelelőnek" stb.