A Bélier család

Mókás történet egy kissé szokatlan, de mégis teljesen átlagos családról, ahol a fogyatékosság olykor előnyt is jelent, főleg, ha az ember fia jelelni tanít egy lányt, de azért csak óvatosan a latexszel, és különben sem azt mutattam jelnyelven, amit fordítottál, kislányom.

A történet:

Paula egy francia kisvárosban él, ahol a családi farmon tejgazdaságuk van, sajtot készítenek. Iskolába jár, pletykál a barátnőjével, tetszik neki egy fiú, egyszóval hétköznapi lány, ám egyvalamiben mégis különbözik a többiektől: apja, anyja és öccse siketek, ő az egyetlen halló, így gyakran kell tolmácsolnia vagy más módon segítenie nekik.
Amikor egy zenetanár felfedezi Paula kivételes énektehetségét, különleges lehetőség nyílik a lány számára, akinek el kell döntenie, hogy tényleg el akar-e indulni ezen az úton, mert ha igen, az alapvető változásokat fog hozni a családja életében.

Csendária

Nem véletlen az utalás Stephen Herek 1995-ös filmjére, hiszen ott is központi szerepet kap a siketség és a hangok, a zene szembenállása, szóval a párhuzam másnak is eszébe juthat - no meg azon konfliktusok, melyek egy halló és siket családtag között bukkanhatnak fel.
A Csendszimfónia persze sokkal inkább volt egy családregénybe oltott, évtizedeken átívelő történelmi dráma, míg Bélier-ék története lényegesen könnyedebb célokat lőtt be magának, de ettől még a párhuzamok másnak is eszébe juthatnak.

Szokatlan megoldás, hogy a hallás hiánya ezen filmben olykor komikumforrásként szolgál, sőt Paula apja olykor kifejezetten vissza is él azzal, hogy bármit "mondhat", úgysem fogják mások érteni (lásd pl. a véleményét a regnáló polgármesterről), ez pedig olyan szabadságot ad neki, ami "normálisként" sosem állna a rendelkezésére.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Mint oly sok esetben, a legnagyobb gond ezúttal is a forgatókönyvvel van, ami egyszerűen túl sok mindent akart magába foglalni (tiniszerelem, fogyatékkal élők elfogadása, váratlan lehetőség stb.), emiatt viszont valahol a játékidő felénél egészen más, sokkal sablonosabb irányba fordul a történet, mint amire az addig látottak alapján gondoltunk volna.
Egy idő után a sztori elkezd leülni, amiből már tényleg annyit láttunk, hogy az ember könyökén jön ki: a tehetségével eleinte nem törődő lány, aki viszont később rájön, hogy követnie kell az álmait, és ezzel végül az eleinte szintén ódzkodó családja is megbékél.
Tipikus hollywoodi giccs-alapanyagról van szó, és most tényleg hadd ne kezdjem el számolni, hogy az Álomgyár hány alkalommal sütötte már el az évek során.

Paula Bélier esete azonban ezzel együtt mégis rendkívüli valahol, hiszen a siket családtagok érdekes kontrasztot jelentenek, különösen azzal, hogy nem hallhatják a lányt énekelni, ez pedig jóféle drámához, komédiához és/vagy dramedy-hez vezethetett volna, ám a rendező mindenbe csak belekóstolt egy kicsit, de igazán egyik szálat sem dolgozta ki. Nagy baj ugyan nincsen, mert a felemásság ellenére is megvannak a film jó pillanatai humor és dráma terén is, de a hiány ettől még hiány és ki nem használt lehetőség marad, amiért kár.

A fényképezés átlagos, jók az elhangzó dalok, és a színészek teljesítményével sincs probléma, bár néhány mellékszereplő a szokásos francia stílusban játszik (élénk gesztikuláció, hadarás), és ebbe még nem számítanak bele a jelelések a nemhalló figurák részéről.

A főszerepben Louane Emera látható, akinek ugyan ez az első filmje, de ahhoz képest tűrhetően játszik, ugyanakkor mivel énekesnő (a The Voice-ban fedezték fel), minden dalt ő ad elő.

A Bélier-szülőket a francia Karin Viard és a belga François Damiens alakítja, mindketten hallók, ezért játékuk külön figyelemre méltó ebből a szempontból.


Kedves, határozottan pozitív alkotás A Bélier család, amihez hasonlóval ritkán lehet találkozni a mindent elborító amerikai plázamocsok közepette, viszont túl sokat akar markolni, és abból nem sikerül mindent megtartania. El kellett volna dönteni, hogy pontosan miről is szóljon a történet, elhagyni a kliséket, mert a kevesebb ezúttal is több lett volna.