A Hangya

 

A Marvel Hangyája a kevéssé ismert szuperhősök közé tartozik, és bár alapítótagja a Bosszúállóknak, sosem szerzett olyan kultikus népszerűséget, mint pl. Amerika kapitány, Rozsomák, vagy Deadpool.

Ennek részben az lehet az oka, hogy a Hangya képessége nem túl látványos, hiszen azon kívül, hogy képes rovarméretűre zsugorodni, semmi mást nem tud. Na jó, briliáns tudós, feleségül vette a Darázst, és egy ügyes szerkezettel képes parancsolni a hangyáknak (nem a gatyájában...), de mivel az átlagember alapból utál mindent, aminek négynél több lába van és mászik, Hank Pym és Scott Lang nem tudott igazán komoly babérokra szert tenni.
Persze, azért az elmúlt 50 évben a Hangya stabilan jelen volt a képregények lapjain, így aztán két Avengers és Captain America között a Marvel Studios eddigi talán legmerészebb húzásával mozikba küldte a pöttöm szuperhőst, aki a nehéz szülés ellenére és sokak meglepetésére nem is hasalt el.

A történet:

A börtönből frissen szabadult Scott Lang megfogadja, hogy szakít mestertolvaj múltjával és kislánya érdekében jó útra tér, rács mögött töltött évei azonban komoly problémát jelentenek a munkakeresés terén, így kénytelen elvállalni egy újabb kétes megbízást. A feladat: betörni egy idős fickó házába és kipakolni az alagsorban található széfet. Az akció sikerül, csakhogy Lang a várva várt pénz és ékszerek helyett egy furcsa "motoros" öltözéket talál a páncélszekrényben.
Hamarosan kiderül, hogy a ház tulajdonosa pontosan azt akarta, hogy betörjenek hozzá, ugyanis Scottban az utódját véli felfedezni, a ruhát pedig azért bocsátotta rendelkezésére, hogy segítsen vele megszerezni egy szigorúan őrzött kísérleti fegyvert, amely rossz kezekbe kerülve a globális biztonságot fenyegeti.

Drágám, a hős összement

Furcsa lépés volt a Marvel részéről a Hangya kalandjainak megfilmesítése, bár éppen ez a rizikóvállalós hozzáállás különbözteti meg annyira a nagy riválistól, a DC-től, ami addig-addig halogatta a leghíresebb figuráinak moziba küldését, hogy végül - néhány kivételtől eltekintve - csak közepes félmunkák (pl. Az acélember) és/vagy iszonyú fércművek (pl. Zöld Lámpás) kerültek ki a kezei közül.
Ehhez képest a Marvel simán van olyan helyzetben, hogy egy vagy több bukás is beleférjen a terveibe, mert a soron következő Bosszúállók és Amerika kapitány, pláne Galaxis őrzői úgyis befoltozza majd a réseket.

A Hangya kísérletként fogható fel, ami azt kívánja kideríteni, hogy vajon a közönség mennyire vevő egy olyan szuperhősre, akit háttérbe szorítottak a híresebb karakterek, ezek alapján pedig várható, hogy a Fekete Párduc és Dr. Strange is kedvező fogadtatásban fog részesülni, és akkor talán majd a Torpedóról is készül mozifilm, így mindent összevetve, a Marvel Cinematic Universe még inkább egy rendkívül szerteágazó, dollármilliárdokat érő és termelő rendszerré válik, amely meghatározó szórakoztatóipari tényező lesz az elkövetkezendő 10-15 évben.

Nyilván ennek meglesznek a hátrányai is (sőt már most is láthatók erre utaló jelek), hiszen elkerülhetetlen a minőségbeli hanyatlás a mennyiséghez képest, de a fix középszer nagyjából garantált, ha meg olykor felbukkan egy-két színvonalasabb produkció, tényleg nem lehet okunk panaszra - A Hangya viszont inkább az előbbiek közé sorolható.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Ezt a filmet már nagyon sokszor láttuk, csak akkor máshogy hívták a szereplőket és más volt a cselekmény is, de az alapok pontosan ugyanazok.
Meg nem értett tudós, az ellene lázadó asszisztens, aki túl akarja szárnyalni a mesterét, a múltját elfelejteni vágyó, végső soron jó szándékú, kedves csibész, na és persze egy világméretű fenyegetés, melynek elhárításához fel kell nőni és áldozatot is kell hozni.

Tény, hogy az amerikai filmipar nem nagyon tud és nem is akar megváltozni, holott a döntéshozók (legalábbis egy részük) egészen biztosan tudják, hogy már évtizedek óta ugyanazt a történetet mesélik el a nézőknek, de ehhez képest a dramaturgia, a szerkezet, a konfliktusok és fordulatok az esetek 99,98%-ában a legminimálisabb módon sem különböznek, ez pedig kiszámíthatósággal, önismétléssel, végső soron pedig unalommal jár.

A Hangya ugyan nem unalmas, de csak egy azon filmek hosszú sorában, melyek rendezési stílusa, fényképezése, zenéje, vágása, tempója, ritmusa és minden más régi ismerősként köszön vissza, ráadásul több párhuzam is felfedezhető pl. az első Vasemberrel.

A különbségek szinte elhanyagolhatóak, de azért akad köztük említésre méltó, például Paul Rudd és Michael Douglas szerepeltetése. Noha egyikük sem feszül meg a fene nagy színészkedésben, de azért megbízhatóan, rutinosan teszik a dolgukat, Rudd ráadásul így újabb lépést tett a "komoly" színészi cím felé, míg Douglas számára Henry Pym maximum helyzetgyakorlat.

Egyetlen karakter sincs igazán kitalálva, úgy is mondhatnánk: mindegyik a jól ismert sablonok szerint lett megírva, beleértve az unalomig ismert motivációjú főgonoszt is.

Az egész filmen végigvonuló lazaság és komikum valószínűleg Edgar Wrightnak köszönhető, viszont ez a produkció egyik problémája is, ugyanis túl sok van poénos jelenetekből és karakterekből.
Mivel valódi feszültség csak nyomokban létezik, azt nem igazán kell feloldani, így aztán kilógnak a Luist és haverjait magába foglaló szcénák, sőt egyenesen parodisztikusak, melyek ugyan nem annyira zavaróak, halványan még mosolyogni is lehet rajtuk, de azért mégis csak stílustörést eredményeznek.

Van egy szintén nem túl acélosra sikerült szerelmi szál is, amit viszont szerencsére nem erőltettek (mondjuk, ennyi erővel akár ki is hagyhatták volna), csak hát itt is arról van szó, hogy a rendező nem akart elpasszolni egy aduászt a sármos főhős és a csinos Hope Pym között, de egyéb, valódi funkciója nincs a dolognak.

A trükkök viszont igazán látványosak, sok az animált hangya, a Thomasos vonathajigálás is vicces, és általában nagyon jók a kis mélységélességgel fényképezett képsorok, melyek hatásosan szemléltetik az apró főhős méreteit a környezetéhez képest, szóval e téren tényleg látszik az alaposság.


Mivel bárminemű újdonsággal csak elvétve szolgál, A Hangyára is azt lehet mondani, hogy átlagosan jó iparosmunka, amely nem jobb, de nem is rosszabb, mint a hasonszőrű szuperhős-filmek. Mondjuk, az tény, hogy egy Sötét lovag vagy a Daredevil-sorozat kidolgozottságától olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, de a Marvel futószalaggyárhoz, meg úgy nagy általánosságban a hollywoodi tömegtermeléshez képest korrekt produkció.