Gru - Gru 2

Mivel a legjobb rajzfilm-forgatókönyvírók a Pixarnál és a DreamWorksnél dolgoznak, a Universalnak nem volt könnyű dolga, amikor 2010-ben belevágott legújabb animációs produkciójának készítésébe. Értem én, hogy egy stúdió sem akar lemaradni a versenyben, viszont tény, hogy az ugráló lámpácskás cég és Spielberg vállalata (no meg a Disney) mellett tényleg csak a lepotyogó morzsákból lehet falatozni.

Persze, akadnak olykor kivételek (pl. Lorax), de a kritikai és anyagi szempontból egyaránt sikeres Universal-rajzfilmeket tényleg egy kézen meg lehet számolni - esetleg kettőn, amennyiben beleszámítjuk a két Grut (és a Minyonokat, amiből nyilván szintén lesz majd folytatás).

Gru minden gonosztevő között is a legagyafúrtabb és legmegátalkodottabb, akinek az összes trükk a kisujjában (és a belső zsebében) van; hű csatlósával, Dr. Senkiházyval és kisnövésű szolgáival, a minyonokkal bármilyen aljas tettet képes végrehajtani.
Amikor feltűnik a színen egy addig ismeretlen rivális, aki nem kevesebbet tett, mint hogy ellopta az egyik Gízai piramist, Gru úgy érzi, meg kell mutatnia a világnak, ki az első számú bűnözőkirály. Elhatározza, hogy túltesz a rejtélyes Vectoron, és ő a Holdat fogja megszerezni, ehhez pedig három árva kislányt akar fel- és kihasználni.

Oké, hogy a célcsoport tagjai - vagyis a gyerekek - jó eséllyel nem fognak olyasmivel foglalkozni, mekkora közhelyekből épül fel a film, felnőttként nézve azonban ez igencsak szembeötlő.
A történet és a karakterek nem túl acélos kidolgozottságúak, úgy is mondhatnám: faék-egyszerűségűek, persze - ismétlem - azokat, akiknek ezt a filmet szánták, jó eséllyel nem fogja zavarni, még talán úgy sem, hogy lényegében minden amerikai rajzfilm hasonló, szóval ennyi erővel a Jégvarázs vagy az Így neveled a sárkányodat 2. sem akkora eresztés - de közben mégis, mert a gyakran használt dramaturgiai és formanyelvi eszközök ellenére is jobban vannak megírva, érdekesebbek a szereplők stb.

Apropó, szereplők: a Grué nem túl szépek, vagyis a felnőtt emberi alakok szerintem már annyira karikírozottak, hogy kifejezetten csúnyák. Itt jegyzem meg, hogy rövid nyakával és kopasz fejével Gru egy az egyben Fester Addams, ami karakterdizájn szempontjából minimum érdekes, de a Batman TAS-ban felbukkanó Pingvin is eszébe juthat a nézőknek.
A minyonok viszont tényleg jópofák, és hát a meglehetősen soványka történetben hozzájuk köthetők a legjobb pillanatok is; valahogy úgy, mint a pingvinekhez a Madagaszkárokban.

A technikai szempontokat nyugodtan félretehetjük, 2010-ben az átlagos számítógépes animációnak így kell(ett) kinéznie, szóval fölösleges belemenni a fizikai szimulációk, textúrák és hasonlók ajnározásába, mert azok kiválóak, legyen elég ennyi.

Az angol szinkronhangok jók, a főszereplő, Steve Carell komikusnak is épp olyan tehetséges, mint drámai színésznek, szóval a játéka első rangú, bár elsőre nem teljesen értettem, miért beszél Gru idegen akcentussal, de ez a tulajdonsága talán jobban árnyalja a kívülálló személyiségét.


A Gru modern mese, azon belül is amerikai, azon belül is mozikba szánt, ez pedig sok mindent alapból meghatároz, de leginkább a konfliktusokat és fordulatokat, melyek nagyjából mindenkinek a könyökén jönnek ki, annyira megszokottak már.
A poénok mérsékelten jók, szinte csak a minyonok részéről vannak komolyabb viháncra késztető momentumok, a gegek zömére viszont nem igazán volt szükség, és látszik is, hogy előre ki lett jelölve a sztoriban, hol és mikor kell valami viccesnek történnie, dramaturgiailag viszont nem mindenhol indokoltak, mert az adott jelenetben nem szükséges a humor.
A rendezőpáros tapodtat sem mozdult el a jól bejáratott csapásról, ennek következménye, hogy a cselekmény alakulása és a főszereplő személyiségfejlődése, na meg a végső tanulság szinte szó szerint csak egy csecsemőnek jelenthet újdonságot. Hogy ez az egy helyben toporgás jó-e vagy sem, mindenki döntse el maga, a kisebb és örök gyerekek viszont biztosan jól fognak szórakozni, és hát végső soron ez a lényeg.

 

A folytatásra három évet kellett várni. A főbb alkotók és szereplők ugyanazok maradtak, szóval várható volt, hogy sok változás nem lesz a második részben. És valóban...

Gru jó útra tért, boldogan él örökbefogadott lányaival, Margoval, Edithtel és Agnesszel, egykori bűnözői lángelméjét - na meg minyonjait - pedig zselégyártásra használja, ám múltja nem hagyja nyugodni. Egy nap megkeresi - pontosabban: elrabolja - egy csinos ügynöknő, aki egy világméretű rendfenntartó szervezetnek dolgozik. Grura azért van szükség, hogy elkapjanak egy titokzatos szuperbűnözőt, aki vakmerő akcióival egyre nagyobb fenyegetést jelent, és ki lehetne alkalmasabb segítség ellene, mint egy olyan valaki, aki képes a gonosztevők fejével gondolkodni?
Mindeközben több minyonnak is lába kél, Margo megismerkedik egy fiúval, a két másik lány pedig párt akar találni szeretett nevelőapjuknak.

A Kick-Assek és Sherlock Holmes-ok kapcsán már megírtam, hogy a két epizód közé egyenlőségjelet lehetne tenni, annyira hasonlóak. Nincs ez másképp a Gruval sem; a második rész gyakorlatilag minden szempontból klónja lehetne az első filmnek, persze azért nem 100%-ban, hiszen más a történet és néhány dolog is megváltozott, ott van például Gru pálfordulása.
Gondolkodásában persze még mindig felfedezhetőek a régi "rutinok", de ez az alapja a közte és Lucy közötti viszony alakulásának, pluszban pedig a film komikumának egyik forrása is.

Abba most ne menjünk bele mélyebben, hogy a figurák megint mennyire egydimenziósak, hiszen a gyerekeket ez ugyanúgy nem érdekli, mint három évvel korábban, ők nem azért mennek moziba, hogy a szereplőket elemezgessék, bizonyos korhatáron túl azonban észrevehető a minimális kidolgozottság és nulla újdonság.

A "szerezzünk apunak barátnőt/feleséget"-vonulat számtalan filmből lehet ismerős, csakúgy, mint az "eleinte nem kedveljük, de végül megszeretjük egymást"-féle cselekményvezetés, szóval ha nincsenek eredeti ötletek, akkor maradnak a humorbonbonok, melyeket ezúttal is a minyonok szállítják leginkább.

Érdekes jelenség, amikor egy film mellékszereplőit jobban megkedvelik az nézők, így aztán a minyonok is - minden bizonnyal nem tervezett módon - túlnőttek a fő karaktereken. Mókás a megjelenésük és a viselkedésük, és ezekkel jobban el is lehet játszani a forgatókönyvírás során, mert sokan vannak, többféle személyiséggel, jobban tudnak egymásra reagálni, ez pedig kimeríthetetlen humorforrásnak számít.

Persze minyonok ide és oda, a vizuális és verbális gegek szintén az első részt idézik, és ahogy ott, úgy itt sem lett volna mindre szükség, mert sok olyan jelenet akad, melybe egyszerűen nem kell humor (pl. amikor Gru beoson El Macho rejtekhelyére; a poén megvolt Eduardoval, ugyanaz Gruval viszont már inkább erőltetett).


Az eltérő sztorin kívül nem sok különbség van a két Gru között. A fordulatok, konfliktusok és megoldások a jól ismert sablonok mentén lettek kialakítva, így aztán eredetiségnek és újdonságnak a leghalványabb nyoma sincs.
Ez nyilván nem katasztrófa, viszont felettébb unalmas, és mivel a gyerekek sem hülyék, előbb-utóbb nekik is fel fog tűnni, hogy lényegében minden amerikai rajzfilmmel ugyanazt kapják.
Elődjével megegyezően a Gru 2 is szórakoztató, de azon kívül, hogy ledarálja a szokásos menüpontokat, nem sok egyebet nyújt. Persze, sokaknak ennyi is elég.