Engedd el!

Egy közeli hozzátartozó halálát követő időszak sohasem könnyű. Meg kell szokni az illető hiányát, és persze nem csak fizikai értelemben. A lakásban minden rá emlékeztet; a ruhái és használati tárgyai mind azt sugallják, hogy bármelyik pillanatban hazatérhet, és persze nem múlik el nap, hogy az ember ne gondoljon az együtt töltött időre, így aztán hónapok, de akár évek múltán is ugyanolyan "furcsa" érzés, hogy a rokon nincs többé.
Az emberek zöme ismeri mindezt, mert legalább egyszer átélte, így aztán John Cameron Mitchell filmje nem sok magyarázatra szorul.

A történet:

Rebecca és Howie néhány hónapja elveszítették fiukat, amikor az a kutyája után rohanva kifutott egy autó elé.
Az addig boldogan élő pár próbálja feldolgozni a tragédiát, de nem egyformán; a fiatalasszony például képtelen megmaradni egy terápiás csoportban és inkább igyekszik felejteni, míg férje továbbra is látogatja a közösséget, a fiáról szóló családi videót néz a mobilján stb.
Amikor Rebecca húga bejelenti, hogy gyereket vár, a nőben újult erővel kavarodnak fel az emlékek, ez pedig konfliktusokhoz vezet családjával, de idegenekkel is, és mindezek tetejébe egy napon véletlenül meglátja az utcán azt a tinédzsert, aki a fiát elütő autót vezette.

A túlélő lelkiismerete

Az ember elkerülhetetlenül veszteségekre van ítélve. Előbb-utóbb valakije mindenképp meghal; először általában a nagyszülei, szülei, aztán esetleg a testvére, házastársa, egyéb rokonai, barátai, ismerősei.
Szerencsés esetben talán csak néhányszor kell ezt átélnie, máskor viszont többször. Hozzászokni nem lehet, szóval inkább csak el kell fogadni, és együtt élni vele, mert ez az élet rendje, tenni ellene pedig úgysem lehet.
Más dolog azonban, ha egy szülő a gyermekét veszíti el. Az nem "természetes", és talán minden haláleset közül ez mar bele legmélyebben az emberbe. Egészen más dolog egy már leélt teljes élet után az idős hozzátartozó halála, mint egy alig pár éves kisgyereké, aki előtt még ott voltak a lehetőségek, a jövő, de ugyanilyen lehet egy már felnőtt fiú/lány esetében is.

- Vége lesz ennek valaha?
- Nem. Nem hiszem. Nekem nem múlt el. És ez van már tizenegy éve. Bár változik.
- Hogyan?
- Nem tudom. A súlya, gondolom. Egyszer elkezd elviselhető lenni. Olyanná válik, ami alól már ki tudsz mászni, és viszed magaddal, mint egy téglát a zsebedben. És még el is felejted egy időre. De aztán előjön, bármilyen okból. Ami borzasztó tud lenni. De nem mindig. Néha olyan... Nem mintha szeretnéd, de ez van a fiad helyett. Úgyhogy el tudod viselni. És nem tűnik el. Ami...
- Ami milyen?
- Jó, igazából.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A rendező hollywoodi mércéhez képest visszafogott(abb)an adagolta az szélsőséges érzelmeket, így elkerülte a zokogós dramaturgia csapdáit. Persze, néhány sírás azért így is akad, de a cselekmény általában megmarad a hihetőség és hitelesség határain belül, ráadásul csak fokozatosan derül ki, mi történt - és nagyon helyesen egyszer sem látni magát a balesetet, így a néző csak közvetett módon értesülhet arról.

A fényképezés és a zene átlagos, nincs gond a tempóval sem, a mintegy másfél órás játékidő pedig éppen megfelelőnek bizonyul a főszereplők személyiségfejlődésének bemutatására, hiszen a történet arról szól, hogyan próbálnak tovább élni a szülők a gyermekük nélkül.

A színészek kivétel nélkül jól teljesítenek. Nicole Kidmant Golden Globe-ra, sőt Oscarra is jelölték Rebecca szerepéért, és bár a játéka kifogástalan, a díjhoz azért ennél több kell (és nyilván nem sok esélye lehetett Natalie Portman és a Fekete hattyú ellen, meg különben is erős volt a 2011-es mezőny).

Aaron Eckhart alakításáról nekem valamiért Clive Owen jutott eszembe a Trustból, noha a két figura sokban különbözik egymástól, mégis vannak párhuzamok is kettejük között. A Sandra Oh-val közös jeleneteik külön figyelmet érdemelnek, főleg, amikor betépve jelennek meg az egyik gyűlésen.

 

Dianne Wiest remek választás volt a felnőtt fiát gyászoló anya szerepére, de hasonlóan lehet nyilatkozni Miles Tellerről is, aki a nem szándékosan, de mégis halálos balesetet okozó tinit játssza. Számára egyértelműen ez a film jelentette az ugródeszkát az olyan produkciók felé, mint pl. Az élet habzsolva jó vagy a Whiplash.


Mint a legtöbb filmre, erre is a korrekt jelző illik a leginkább. A dráma kellőképp ki van dolgozva, a színészek átlagosan jók, és a történet is elég komolyan veszi önmagát ahhoz, hogy ne essen át a ló túlsó oldalára, viszont igazán kiemelkedő, emlékezetes momentum nincsen benne. Persze, sok esetben ennyi is bőven elegendő.