Taxi Teherán

Jafar Panahi alighanem a leghíresebb kortárs iráni rendező. Karrierjét rövid- és dokumentumfilmekkel kezdte, aztán 1995-ben elkészítette első játékfilmjét, A fehér léggömböt, amivel rögtön díjat is nyert Cannes-ban.

Bár munkássága Irán egyik legfontosabb kulturális "exportcikke", hazájában gyakran betiltják a filmjeit, noha azokat rendszeresen elismerik a világ rangos fesztiváljain.

2010-ben letartóztatták államellenes cselekmények vádjával, 6 év börtönre ítélték, és 20 évre eltiltották a filmezéstől, továbbá tilos külföldi médiumoknak nyilatkoznia, és az országot sem hagyhatja el.

Hiába retteg azonban tőle a kormány, kivégezni szerencsére nem merik, mert az óriási nemzetközi felháborodást eredményezne, a számítógépek, mobiltelefonok és az internet korában viszont gyakorlatilag kivitelezhetetlen Panahi filmes eltiltása, így hát már a harmadik alkotását csempészik ki (pl. pendrive-on) Iránból.

A történet:

Mivel hivatalosan nem írhat forgatókönyvet és nem rendezhet, Jafar Panahi jobb híján taxiba ül, hogy Teherán útjait járva keressen némi pénzt, és gyűjtsön ötleteket leendő filmjeihez. Mivel a tiltás ilyesmire nem tér ki, rejtett kamerákkal veszi önmagát és az utasait, akikkel néha el is beszélget. Néhányan felismerik, de sokan nem.
Egy alkalommal két idősebb hölgy utazik a taxijában, ám később Panahi és az iskolából érkező unokahúga észreveszi, hogy egyikük a kocsiban felejtette a pénztárcáját, az illem pedig úgy kívánja, hogy az elveszett tárgyat visszajuttassák a tulajdonosának.

Hozzám beszélsz?!

Mi lett volna, ha, mondjuk, az Édes Emma, drága Böbe után Szabó Istvánt eltiltják a filmezéstől, ezért a rendező elment volna utcaseprőnek, és közben bekamerázza a kukáját és seprűjét, hogy cenzúrázatlanul felvegye a vele kapcsolatba kerülő embereket és a körülötte történő eseményeket?

Ha igaz az a mondás, miszerint "a nép hangja, Isten hangja", akkor a rendező hangja a népé, legalábbis abban az esetben, amikor egy film nem a felszínes szórakoztatást célozza, hanem fontos társadalmi és egyéb problémákkal igyekszik foglalkozni.

A filmekben jóval több van üres pixel-orgiáknál - erre már hosszú évtizedekkel ezelőtt rájöttek nem csak az alkotók, de a politikai vezetők is. Például a sztálini Szovjetunióban a pártvezetés tisztában volt azzal, hogy a mozgókép erejével micsoda néptömegek nevelhetők a bolsevizmus nevében, ennek pedig rengeteg klasszikus orosz film létrejötte köszönhető.

Ugyanakkor épp emiatt félnek is a filmtől azok, akiknek takargatnivalójuk van, hiszen ha egy - nem az aktuális politikai holdudvarhoz tartozó, hanem "ellenzéki" - alkotás eljut a nemzetközi forgalmazásig, a világ közvéleménye hamar megtudja, mennyi igazság van egy hurráoptimista országimázsban, és mennyire csúsztatás vagy inkább hazugság, amit egy kormány kommunikál.

Egyes országokban oknyomozó újságírókat ölnek meg, máshol pedig filmeket és rendezőket tiltanak be, mert ők kimondják azt, amit nem szabadna, ami kellemetlen a hatalomban lévők számára, vagy sérti az érdekeiket; nyilván Panahit is ezért próbálják meg ellehetetleníteni, bár a döntéshozók ezzel éppen önmagukról árulják el, hogy van valami a fülük mögött.

Megvalósítás, szereplők és konklúzió:

Panahi legújabb alkotását leginkább dokumentum-játékfilmnek lehetne nevezni, melyben - előre megírt szkript hiányában - száz százalékban érvényesül "az élet a legjobb forgatókönyvíró" elve. Ez amolyan improvizálós stílust eredményez, még úgy is, hogy legalább néhány szereplő - de egy (Nasrin Sotoudeh, emberi jogi aktivista) egészen biztosan - tisztában van azzal, hogy kamerák figyelik minden mozdulatát és szavát.

Mindez azt eredményezi, hogy miképp Panahi fel és alá autózik a városban, teljesen véletlenszerűen találkozik emberekkel és az ő problémáikkal, melyek így átfogó és érdekes betekintést nyújtanak a teheráni mindennapokba és az átlagember gondolkodásába, pl. a férfiak és nők közötti viszonyba, az iszlám törvénykezésbe (a saríába), az általános közállapotokba, az oktatásba, stb. 

Formanyelvileg és dramaturgiailag nem igazán alkalmazhatók a hagyományos filmes szabályok, hiszen például operatőri munkáról nem is beszélhetünk, tekintve, hogy fedélzeti kamerák, egy mobiltelefon és egy fényképezőgép által rögzített felvételek vannak összevágva, ugyanakkor egyáltalán nem véletlenszerűen egymás után rakott snittek sorozatáról van szó, hiszen ha nem is a megszokott módon, de mégis csak van egy összefüggő, folyamatos cselekmény és persze mondanivaló is.

Kemény kritikák kerülnek megfogalmazásra, igaz, nem közvetlenül, nyíltan kimondva, de azért így is eléggé érthetően, lásd pl. azt a "jelenetet", amikor a balesetet szenvedett férfi videóra mondja végrendeletét, hogy a feleségét ne lehessen kiforgatni a vagyonából, vagy amikor tolvajok (netán a kormány ügynökei?) törik fel Panahi leparkolt taxiját, de az is jellemző, ahogy egy férfi tiltott amerikai filmekkel házal a táskájából.


Bár nem kérdőjelezem meg a hollywoodi meg úgy általában a szórakoztatóipari termékként gyártott filmek létjogosultságát, azért a lényeg továbbra is az ehhez hasonló alkotásokban van.
Szokatlan és kétségkívül bátor kísérlet Panahi ezen filmje, amit bár a kényszerűség szült, ettől még simán követendő példává és stílussá válhat a rendezők számára.

A Taxi Teherán a 2015-ös Berlini Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Medvét, de mivel a rendező nem hagyhatja el Iránt, ezért az unokahúga, a filmben is szereplő Hana Saeidi ment el a német fővárosba és vette át sírva az elismerést.