Tangerine

Sean Baker filmje leginkább arról híresült el, hogy iPhone 5s-ekkel forgatták. Noha a végeredményt számítógéppel átszínezték, beállították a kontrasztot és a szinteket (vagyis fényelték), az a tény, hogy egy filmhez egyáltalán nem szükséges már méregdrága kamerákat bérelni, hanem elég néhány mobiltelefon is, olyan lehetőséget ad a rendezők kezébe, amiről néhány évvel ezelőtt még csak álmodni sem mertek.

A hasonló készülékeket alapvetően nem ilyesmire tervezik, és a technikai, ill. méretbeli korlátok miatt a felvételek minősége sem fog tudni átlépni egy bizonyos határt, ám a maroktelefonok mára bebizonyították, hogy kameráik nem csak szelfizésre jók.

Más kérdés persze, hogy a technikai újszerűségen kívül a Tangerine a sztori terén is előrukkol-e valami szokatlannal, korábban nem látottal. Végül is, igen.

A történet:

A transznemű prostituált, Sin-Dee frissen szabadult a börtönből. Karácsony van, énekesi babérokra törő legjobb barátjának pedig fellépése lesz egy szórakozóhelyen. Minden remekül is megy, egészen addig, míg Alexandra véletlenül el nem kotyogja, hogy amíg rács mögött volt, Sin-Dee pasija megcsalta őt egy másik nővel. A dühtől fújtató fúria elindul, hogy felkutassa riválisát, odacipelje a fiújához, hogy aztán alaposan beolvasson neki, ám Chestert megtalálni nehezebb, mint gondolná.
Eközben egy Razmik nevű örmény taxisofőr rója Los Angeles útjait, a fuvar viszont kevés (két suhanc még a kocsiját is telehányja), ráadásul anyósa is a városban van, ezért aztán egyéb örömöket próbál keresni.

Narancssárga flamingók

iPhone-ok ide, alig 100 ezer dolláros költségvetés oda, a Tangerine tipikusan független fesztiválokra való alkotás, (pláza)moziban viszont kb. eladhatatlan. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy a film rossz lenne, mert nem az, viszont az átlagnézőtől meglehetősen távol áll a drogos transznemű kurvák világa, ezért aztán jó eséllyel a figurákkal sem igen tud azonosulni.
Ugyanakkor, ha mindezen túllép az ember, akkor egy olyan élethelyzetnek lehet a tanúja - szerelemféltés -, amit gyaníthatóan igen sokan átéltek már, szóval lehet, hogy mégsem annyira nehéz a beleélés Sin-Dee bőrébe, sem pedig az, hogy megértsük és elfogadjuk a motivációit, igaz, ezt némiképp megnehezíti, hogy szlengben beszél (mit beszél? fejhangon hadar!), és minden második szava a fuck (ill. ennek variációi), minden harmadik pedig a bitch.
Ezektől eltekintve viszont az alapszituáció semmiben nem különbözik attól, amikor az egyik barátnő próbálja csitítani a másikat, amiért az - tegyük hozzá: jogosan - dühös a link pasijára.

A furcsa külsőségek lehámozása után egy nagyon életszagú, természetes és hiteles történetet láthatunk, bár az is igaz, hogy ez az életérzés nem való bárkinek, sokakat kiakaszthat e szubkultúra, mert annyira más, mint a "rendes" embereké.
Felmerülhet a kérdés, hogy egy ilyen közeg mennyire kitalált vagy öncélú, Baker azonban szemmel láthatóan otthonosan mozog ebben a világban, ismeri a benne élő figurákat, a viselkedésüket, szokásaikat és gondolkodásmódjukat, így aztán nyugodtan tipizálhatja, sőt akár karikírozhatja is őket, a stílus nem mozdul el a dokumentarista, "félfikciós" alapról.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Ha telefonnal fényképezünk, onnantól csak egy lépés valamilyen vágóprogram letöltése az internetről, szóval ma már tényleg bárki készíthet filmet, igaz, ettől még nem lesz rendező.
Sean Baker szerencsére szakmabeli (és éppenséggel Final Cut Proval vágott), ami meg is látszik az egész koncepción, a beállításain, a színészvezetésen, stb., de azt is megmutatja, hogy gyakorlatilag fillérekből megvalósítható szinte bármilyen ötlet, technikai akadálya nincs a dolognak.

Az átfényelt iPhone-os felvételek korrektek, egy körömnyi objektíven viszont nem érdemes szűk mélységélességet keresni, ami kissé videós hatást kölcsönöz a képeknek, a kompozíciók viszont szépek, a film címét is adó los angelesi napsütés pedig kellemes színvilágot biztosít.

A tempó és ritmus is rendben van, az arányok viszont nem az igaziak, mert ugyan párhuzamosan jelenik meg Sin-Dee és Razmik cselekményszála, de mivel csak hosszú idő múlva találkoznak, eleinte nem nagyon érteni, mi köze van a kettőnek egymáshoz.

A szereplők alakítása igen természetes, ami egyrészt annak köszönhető, hogy zömük nem profi színész, hanem kvázi önmagát játssza, pl. Kitana Kiki Rodriguez és Mya Taylor, míg a többiek - Karren Karagulian, Mickey O'Hagan és főleg James Ransone - "szabadjára vannak engedve", vagyis gyakran improvizálnak, és sokszor nem ők alkalmazkodnak a kamerához, hanem fordítva.

Érdekes produkció a Tangerine, amit kis túlzással Tarantino-epigonnak is lehetne titulálni, ami ez esetben dicséretnek számít, nem pedig a nyúlás finomabb megfogalmazásának.

Az alapötlet és a kivitelezés módja kissé behatárolja ugyan a leendő nézőközönség számát, viszont jó példát mutathat egy új filmes generációnak, amit már kevésbé fog kötni a technika. Egy film lényege viszont ettől még mindig a forgatókönyv marad, és ez az a pont, ahol még elkelt volna némi csiszolgatás, és persze a vágás, hogy Razmik cselekményszála jobban illeszkedjék a történetbe.