Szerelem

Gaspar Noé legújabb filmje a 2015-ös Cannes-i filmfesztiválon debütált, ahol egyből ki is jelentették róla, hogy pornó, és sosem készülhetett volna el az Egyesült Államokban. Ez valahol indokolt, ugyanakkor viszont, amíg egy amerikai filmben (Kick-Ass) senki számára nem okoz problémát, hogy egy 11 éves kislány tucatnyi emberrel végez különféle szúró- és lőfegyverekkel, de felháborodnak azon, hogy csúnyán beszél, addig ez a megállapítás felettébb vicces, de legalábbis álszent.

Az aggályok persze érhetőek, hiszen a Szerelemben tényleg elég sok kendőzetlen szexjelenetet látni, ám ezek nem olyan öncélúak, mint egy valódi pornófilmben, amely kizárólag az azonnali nemi izgalmat és kielégülést akarja elérni, de köze nincs a valósághoz.

Ez alapján kijelenthető, hogy egy pornófilm és Gaspar Noé alkotása között annyi a különbség, mint a baszás és a szeretkezés között.

A történet:

Murphy kisgyerekes apuka, ám csak a fiát szereti, annak anyjából már régóta elege van. Ez valahol érthető; a fiatalember nem tervezett családot, egy kiszakadó óvszer azonban a jelenlegi irányba terelte az életét.
Egy nap Murphy felidézni magában, hogyan találkozott évekkel korábban Electrával, akivel szenvedélyes szerelem fűzte össze, az emlékezés pedig önmarcangoláshoz és kilátástalan szenvedéshez vezet.

Murphy törvénye

Ha "művészi szexfilmről" van szó, sokaknak talán Larry Clark munkássága ugrik be elsőnek, bár a vélemények erősen megoszlanak arról, hogy amit a rendező művel, az öncélú pornográfia és pedofília, vagy van valami más is a filmjeiben.
Személy szerint azt gondolom, hogy Clark szereplői is szerelemre vágynak, de mivel a jelenlegi, elfajzott világunkban nem találják, a(z olykor eltorzult) szexen keresztül próbálják azt megvalósítani - ám ettől ez még ugyanolyan boldogságkeresés, mint egy cukormázas hollywoodi romkom esetén; vagy mint a való életben.

Talán Michael Fassbender A szégyentelenje is ebbe a kategóriába sorolható, hiszen Brandon ugyanúgy meg akar találni valamit, amiről maga se tudja, micsoda (legfeljebb érzi), mégis el akarja érni - és ehhez a szexet használja, mert azt hiszi, hogy ez a boldogság felé vezető út.

A szerelem tehát egy alapvető emberi igény, és nem csupán arról van szó, hogy ki kell elégíteni a nemi vágyainkat, és engedelmeskednünk kell a szaporodás ősi ösztönének.
Csoportos lények vagyunk, és mindenki társra vágyik, akkor is, ha nem ismeri be, ám sokan félnek a szerelemtől, mert kiszolgáltatottá, sérülékennyé teszi az embert, gyakori a "se veled, se nélküled"-felállás, a szenvedélyt nem ritkán követi és/vagy váltogatja a gyötrődés és a fájdalom - ugyanakkor ha sikerül megtalálni a megfelelő társat, olyasmit nyerhetünk, ami akármekkora áldozatot megér.
De ha nem... akkor beköszönt a földi pokol. Noé filmje is pontosan erről szól.

Megvalósítás, színészek, és konklúzió:

Lassú, de nem unalmas tempó a jellemző, nagyon kevés a kameramozgás, a beállítások statikusak, szinte már geometrikus pontosságúak (pl. szabályos háromszög), érvényesül színdramaturgia is, a rendező sokszor mutatja szereplőit felülről (jellemzően az ágyban), a legérdekesebb eszköze viszont a "pislogásszerű" vágás, amikor akár egyetlen jeleneten belül is az átmenetek nem gépmozgással vannak megoldva, hanem "feketébe le, feketéből ki"-vágással.
Ez erősíti az emlékmorzsák szétaprózódottságának illúzióját, vizuálisan képes érzékeltetni, hogyan állnak össze Murphy jelenének és múltjának darabkái.

Ami a pornográf elemeket illeti, tény, hogy látható például erekcióban lévő pénisz, sőt felláció és ejakuláció is, ám nincsen behatolás, és általában véve a szeretkezések 99%-át nem is mutatják orvosi plánból, a nemi szervekre fókuszálva.

A szereplők eléggé természetesen játszanak, szinte már eszköztelenül, ami erősíti a valósághűséget.
Nyilván sem Karl Glusman, sem Aomi Muyock, sem Klara Kristin számára nem ez a film jelenti majd a színészi csúcsot, de maradjunk annyiban, hogy egy portfólióban azért nem néz ki rosszul egy Gaspar Noé-produkció.


Furcsa ellentmondás, hogy az európai (és ezzel közvetve az amerikai) kultúrkört és erkölcsöt ezer éven át meghatározó keresztény örökség mennyire igyekszik tabuvá tenni, legjobb esetben is csak megtűrni a szexet, miközben már egy gumikalapácsot is pucér nőkkel reklámoznak, de ettől még "botrányról" harsognak, ha egy rendező az egyik legalapvetőbb emberi tevékenységet óhajtja a filmjében bemutatni a maga természetes valójában.
Szerencsére azért Gaspar Noé ennél többet akart elérni, és szerintem ez sikerült is neki.
Aki viszont két órányi játszadozás miatt ülne le a Szerelem elé, az csalódni fog, mivel a szexjelenetek sokban különböznek egy akármilyen pornó-oldal tartalmától - terjedelemben és minőségben is -, így hát fölösleges bekészíteni a papírzsebkendőt és a síkosítót.
Némi fenntartással, de