Victoria

Egy lány, egy város, egy éjszaka, egy esély. Ez a különleges német film látszólag csak néhány fiatal haverkodásáról és egy félresikerült bankrablásról szól, ám ennél jóval több van benne - belemagyarázás nélkül is.

Az élet minden pillanata egy lehetőség, és rajtunk áll, mit hozunk ki belőle, egy dolog azonban biztos: a következményeket mindenképp viselnünk kell.

A történet:

A spanyol Victoria néhány hónapja Berlinben él. Egyik éjjel megismerkedik négy fiúval egy szórakozóhelyen. Barátkozásuk a diszkón kívül is folytatódik; beszélgetnek, hülyéskednek, iszogatnak, majd három srác távozik, csak Sonne marad, akit a lány meghív egy kakaóra abban a bárban, ahol dolgozik.
Nem sokkal később Boxer, Fuss és Blinker visszatér, hogy magukkal vigyék Sonnét egy munkára, ám Fuss teljesen elázott, így Victoria vállalja, hogy segít új barátainak. Boxert annak idején egy gengszter védelmébe vette a börtönben, és most jött el az ideje, hogy visszaadja a szívességet. Egy bankot kell kirabolniuk, a lánynak pedig a menekülő autót kell vezetnie Fuss helyett.

A lé meg a Victoria

Ez a film egyetlen, több mint két órás snittből áll. Igen, az elsőtől az utolsó jelenetig, megszakítás nélkül, közel 140 percen át forog a kamera. Filmnyersanyagra ez gyakorlatilag megvalósíthatatlan lenne, hiszen nincs az kazetta, amibe bele lehetne préselni közel négy kilométernyi filmet (24 kocka/mp-es rögzítés mellett 1 perc kb. 27 méter), videóval viszont nincs ilyen gond, és ez lényegesen nagyobb szabadságot ad a rendezőknek, hogy megvalósítsák elképzeléseiket.

Az egysnittes filmek persze nem mai találmányok, az egyik leghíresebb talán Alfred Hitchcock A kötél című remekműve, ám a technikai korlátok miatt ezt sem lehetett egyben felvenni, viszont Hitch volt olyan zseniális, hogy ügyesen elrejtette a vágásokat - csakúgy, mint Alejandro Gonzáles Iñárritu a Birdmanben.

Sebastian Schipper ellenben az ún. belső vágás módszerét alkalmazta, amikor az operatőr és a színészek együttesen hozzák létre a jelenet- és plánváltásokat, az átmenetek pedig benne maradnak a filmben.

Ez a megoldás szükségképpen maga után vonja a dramaturgia és a forgatás módjának átalakulását, hiszen az, hogy mindent egyben vesznek föl, óriási szervezést igényel, hogy a kellékektől kezdve a statisztákon át a világításig minden a megfelelő helyen legyen, mire a kamera "odaér", másrészt az egyetlen snitt az ittbe és mostba helyezi a nézőt, vagyis nincsen manipulált filmtér és filmidő, minden pontosan akkor és úgy történik, ahogy a vetítővásznon látni.

Nem is csoda, hogy minden ilyen produkciót aprólékos próbák előznek meg, iszonyúan figyelni kell az időzítésekre, és bár általában két-háromszor is felveszik az egész filmet, folyamatosan ott lebeg az alkotók feje fölött Damoklész kardja, hogy ha a mondjuk a 134. percben elrontanak valamit, akkor hiába sikerült ragyogóan a korábbi két óra, az egészet kezdhetik előröl.

Persze azért az valahol könnyebbség, hogy nem hónapokig tart a forgatás, mint egy "rendes" filmnél, hanem maximum néhány napig, igaz, ebben nincsen benne az előkészítés és a rengeteg próba.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Több mint két órás tehát a film, és mivel vágás nincs benne, helyben kellett megoldani a tempó és ritmus kérdését. Ebből a szempontból is ötösre vizsgázott a stáb, a színészek tökéletesen ismerik a pozícióikat, mindenki jelbe érkezik, amikor kell, folyamatosan peregnek az események.

Bravúros kézikamerázással oldották meg a felvételt, és bár nem lehetett egyszerű a dán Sturla Brandth Grøvlennek folyamatosan a színészek nyomában maradnia, legyen szó egy szűk autóbelsőről, lépcsőzésről, vagy akár liftkabinról, a kalapemelést a focuspuller (élességállító - már ha volt, és nem maga Grøvlen húzta a fókuszt, mert akkor szobrot neki!) is erősen megérdemli, hiszen neki köszönhető, hogy akár nagytotált, akár arcközelit látunk, akár nyugodt párbeszédről van szó, akár menekülésről a rendőrök elől, az élesség mindig a helyén van (túl azon, hogy a mélységélesség tudatos operatőri és rendezői koncepció is, nem szimpla technikai szükséglet).

A színészek játéka igen egyszerű, viszont rendkívül természetes és hiteles, ami főleg annak fényében érdekes, hogy az egyetlen snitt miatt nem számíthattak a menet közbeni leállásra és rendezői instrukciókra (max. azok, akik éppen nem szerepeltek az adott jelenetben), szóval a szereplők részéről is óriási teljesítmény, hogy senki nem bakizott, órákon át képes volt karakterben maradni, és persze odafigyelni az alakításra - mindezt úgy, hogy egy stáb állandóan körülöttük rohangál.

Laia Costa, Frederick Lau, Franz Rogowski, Burak Yigit és Max Mauff rengeteget improvizált a jelenetek során, ami jól jött az olyan váratlan pillanatokban is, amikor pl. Costa véletlenül rossz irányba fordult a banktól az autóval, ami miatt kisebbfajta pánik tört ki (ez benne van a filmben), ám végül sikerült megoldani a dolgot, és hála az operatőrnek, semmi nem látszik a tévedésből, ellenben drámaibb lett a végeredmény.

A relatíve egyszerű történetet magasra emeli a szokatlan megvalósítás, de persze ennél többről szól a Victoria. Talán nem véletlen a párhuzam A lé meg a Lolával, ugyanakkor szó sincs holmi koppintásról, és meggyőződésem, hogy az alkotók nem akarták lemásolni Tom Tykwer moziját. Egyszerűen csak így sikerült; ha tetszik, akkor egy izgalmas krimi, de ha úgy gondoljuk, akkor egy elgondolkodtató kamaradráma.