Sicario - A bérgyilkos

Sicario, azaz hitman, azaz bérgyilkos. Noha a filmben nem szerepel "klasszikus" értelemben vett bérgyilkos (tehát olyan valaki, aki pénzért öl embereket), inkább rendőrök és kormányügynökök igyekeznek ugyancsak megkérdőjelezhető módszerekkel megnehezíteni a mexikói drogkartellek dolgát, kétség nem férhet hozzá, hogy amíg a népesség egy jelentős része mindenféle mocskot óhajt felszippantani, belőni és/vagy lenyelni, addig a hatóságok szélmalomharcot folytatnak.

Denis Villenuve főleg arról ismert, hogy képes volt kihozni a színészt Hugh Jackmanből a Fogságban című filmben, ugyanakkor kiváló atmoszféra-teremtő képességgel is rendelkezik, ami egy ehhez hasonló produkcióban alapvető fontossággal bír.

A történet:

Kate Macer az FBI kommandósa. Egy sikeres rajtaütés után a helyszínelők véletlenül beindítanak egy rejtett bombát, ami óriási pusztítást végez.
Az akció kiértékelésekor Kate-et megkörnyékezi egy különös alak, aki elvileg drog- és maffiaellenes tanácsadó a kormánynál, de lehet, hogy inkább CIA-ügynök, viszont lehetővé teszi a nő számára, hogy megtalálja azt, aki felelős a kollégái haláláért. A nyomok egy mexikói határvárosba vezetnek, ahol a drogkartellek uralkodnak. A csapásmérő osztaghoz csatlakozik egy bizonytalan hátterű férfi, akinek személyes elszámolnivalója is van az egyik legkeresettebb maffiavezérrel.

A drog rossz, értem?

A mexikói drogháború 2006 óta folyik abban a formájában, ahogy ma ismerni.
A főleg Kolumbiából származó árut mexikói kartellek igyekeznek az Egyesült Államokba juttatni, eközben egymással és a kormányerőkkel is véres harcokat folytatnak, melynek elsősorban az érintett felek rokonai és barátai esnek áldozatául, de rengeteg civil is életét veszíti.
A bandák módszerei horrorfilmbe illőek; sok híradó számol be megkínzott, lefejezett, felakasztott holttestekről. A halottak száma mára elérte a 20 ezret is, és mindez azért van, hogy elég anyag jusson az amerikai utcákra, és néhány ember annyi pénzt harácsoljon össze, amit kétszáz év alatt sem tudna elkölteni.

A dél- és közép-amerikai drogkereskedelem nem újkeletű téma, rengeteg filmben feldolgozták már, bár az alkotók általában nem távolodnak el a "zsaruk csatáznak a bűnözőkkel"-vonulattól, amibe nem egyszer beleszövik azt a szálat is, amikor egy zöldfülű karakter szembesül a nagy büdös valósággal, és ez milyen hatással van rá.

A Sicario e téren nem nagyon különbözik a hasonló produkcióktól, megmarad a műfaj keretein belül, miközben felsorol egy rakás idevágó közhelyet, a főszereplő pedig kénytelen rádöbbenni, hogy a szabályokba és a törvényekbe vetett hite annyit ér, mint golyó ellen az integetés.
"Ez itt a farkasok világa, de maga nem farkas. Menjen inkább egy kisvárosba, ahol még vannak törvények."

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Denis Villeneuve parádésan tud hangulatot teremteni, és színészvezetésben is elég jó, ám az arányokkal továbbra is gondban van, bár ez nyilván az ő személyes stílusának a része, ám ettől még nem feltétlenül üdvözítő, ha a végeredmény rovására megy.

Ahogy első amerikai filmje, a Fogságban, úgy a Sicario is hosszú, bár utóbbi esetében ez relatív, hiszen csak két órás, viszont simán háromnak érezni. Ennek legfőbb oka, hogy a történet visszafogott tempóban halad, sok a cselekményhez szorosan nem kapcsolódó jelenet, melyek funkciója az atmoszféra létrehozása és erősítése, a történet pedig alapvetően elég egyszerű, nincsenek benne érdekes, újszerű megoldások, sem fordulatok, de hát ugye, ki kellett tölteni valamivel egy mozifilm hosszúságát.

A fényképezésről szerintem elég annyit mondani, hogy Roger Deakins. A tizenegyszeres (!!!) Oscar-jelölt operatőr képei ezúttal is gyönyörűek, a mézbarna színvilág a jellemző.

A zenéről Jóhann Jóhannsson gondoskodott, ennek köszönhető a rengeteg torzított, elektronikus, nyomasztó aláfestés.

Ami a főszereplőt illeti, Emily Blunt közel sem akkora név, és (egyelőre) nem is olyan jó színész, hogy egymaga elvigyen a hátán egy produkciót, viszont nem igazán kiemelkedő alakítása inkább a karaktere egyszerűségének köszönhető, nem a tehetségtelenségnek.
Blunt ügyesen tud asszisztálni a kollégáinak, megfelelően együttműködik velük, és valamennyire eyecandynek is alkalmas, de messze nem annyira, mint például egy Zoë Saldana.

Josh Brolin kisujjából rázza ki az ütnivalóan irritáló kormányügynököt, számára ez rutinmunka, ugyanakkor dramaturgiai értelemben teljesen fölösleges a figurájának keménykedése és titkolózása, amikor a lényeg nem egészen egy perc alatt elmondható lett volna a történet elején, igaz, ekkor nem lehetett volna egy két órás filmet felépíteni a főszereplő tépelődésére.

A szűkszavú és minden bizonnyal komoly belső démonokkal küzdő mexikói (vagy kolumbiai?) ügynök is olyan egyszerű karakter, mint egy parafadugó, Benicio Del Toro viszont van annyira zseniális, hogy gyakorlatilag bármit el tud játszani, elég csak néhány háttér-információ a figurájáról, a többi pedig ott van az arcán és a dörmögésében.
Nyilván nem ez volt a cél, de Alejandro messze a legjobb karakter az összes közül, és gond nélkül lehetne róla egy előzményfilmet forgatni, de szigorúan Del Toroval a főszerepben.


Denis Villeneuve-nek fontosabb a stílus és a hangulat, mint a történet, ezért minden el van nyújtva, de szerencsére vannak dolgok, pl. a fényképezés, melyek ellensúlyozzák ezeket.
Az időérzék nyilván szubjektív benyomás kérdése is, szóval készséggel elfogadom, hogy a vontatott tempó másokat talán nem zavar úgy, mint engem, ugyanakkor a történet eléggé sablonos, a főszereplő személyiségfejlődése pedig szintén a nagy könyv szerint történik, ergo nincs abban sem újdonság.
A külsőségek miatt azért az átlagosnál némileg jobb film a Sicario, így hát