Aljas nyolcas

Noha sokak így tudják, Quentin Tarantino nem a Kutyaszorítóban című filmjével debütált, hiszen korábban is írt és rendezett már, a világ filmes élvonalába viszont a Ponyvaregénnyel robbant be, akkor viszont egy szupernóva erejével.

A banánállú extékás néhány évente menetrend szerint elkészíti legújabb szösszenetét, és bár a színvonal hullámzó, azért megbízhatóan hozza a tőle elvártakat, és persze megmarad a jól bevált "tarantínós" stílusnál is.

Nyolcadik mozijában ezúttal is összejöttek a haverok marhulni egy sort, hogy aztán szép sorban ki is csinálják egymást - a néző legnagyobb gyönyörűségére.

A történet:

Nem sokkal az amerikai polgárháború után járunk. Egy fagyos wyomingi napon John Ruth, a fejvadász éppen legújabb zsákmányával, egy Daisy Domergue nevű nővel tart Red Rockba, amikor összetalálkozik a hasonló szakmában tevékenykedő Marquis Warren őrnaggyal. A kezdeti ellenszenvet legyőzve együtt folytatják útjukat, eközben útjukba akad Red Rock leendő seriffje, ám az egyre kegyetlenebb időjárás egy fogadóba kényszeríti őket, ahol már van négy vendég: egy elegáns brit úriember, nem mellesleg utazó hóhér, egy idős katona, aki a háborúban Warren ellen harcolt, egy hallgatag cowboy, aki az élete történetét írja, és a mexikói Bob, a fogadó átmeneti gondnoka.
Mivel a hóvihar miatt talán napokat kell együtt tölteniük, a társaság tagjai igyekeznek elviselni egymást, ahogy tudják, ám ez az idő előrehaladtával egyre nehezebbé válik.

Abraham Lincoln levelét megírta...

Bűnözők és egyéb szófosó karakterek, groteszkbe hajló véres leszámolások, időfelbontás. Ezek Tarantino védjegyei, és persze egykor jobb napokat látott színészek, akik a rendezőnek hála, ismét felkerülnek a hollywoodi térképre. Meg Samuel L. Jackson, Tim Roth és Michael Madsen, akik nélkül nincs Tarantino-mozi.

Ahogy az AC/DC is már évtizedek óta ugyanazt az egy zenét játssza, QT is gyakorlatilag ugyanazt a filmet készíti el 1992 óta, csak a szereplőket váltogatja, és apróbb változtatásokat eszközöl a történetben, de a lényeg minden esetben az egymást átverő alvilági figurák és a bosszú.

Egy idő után persze mindez óhatatlanul rutinba fordul át, ami azt eredményezi, hogy egy új filmben olyasmik is helyet kapnak, amik inkább illenének egy Blu-ray extrái közé (lásd pl. a Django elszabadul fehér csuklyás jelenetét), de azért Tarantino és a producer Weinstein-tesók még mindig tudják, mi kell a rajongóknak, szóval mindenki megnyugodhat, ezúttal is azt kapják, amit várnak.

Az Aljas nyolcas ugyan nem volt nehezebb szülés, mint más QT-opuszok, ám olyasmi történt vele, ami ez előtt 20 évvel elképzelhetetlen volt: még az előkészítés fázisában kikerült az internetre a forgatókönyv, emiatt a rendező le is akarta fújni a forgatást, aztán amikor a film végül mégis elkészült, a mozipremier előtt egy jó minőségű megtekintő-kópia szivárgott ki, ami ugyan nem pótolja a különleges, 70 mm-es vetítőkre optimalizált moziélményt, de azért Tarantino okkal lehet mérges.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Egyetlen fő helyszín és Agatha Christie híres Tíz kicsi indián című krimijére hajazó cselekmény jellemzi az Aljas nyolcast, vagyis a szereplőknek mind van valami takargatnivalójuk, senki nem teljesen az, akinek mondja magát, ez pedig egyre növekvő feszültséget generál közöttük, hiszen megjósolhatatlan, hogy legközelebb kiről mi fog kiderülni, ami esetleg indokolttá tehet egy kiadós lövöldözést.

A fényképezés szép, az operatőr ügyesen kihasználja a rendelkezésre álló helyet, a beállítások nem ismétlik egymást, láthatjuk a jellegzetes "csomagtartó-plánt" is, vagyis amikor kissé alulról mutatnak egy szereplőt.

Habár Tarantino nem nagyon szokott zenét íratni a filmjeihez, inkább korábbi művekből válogatja össze az aláfestéseket, ezúttal nem kisebb nevet kért fel néhány tétel megkomponálásra, mint Ennio Morriconét.

A rendező ezúttal sem okoz csalódást filmje hosszúságával; majdnem három órás (a moziverzió, mert van egy 187 perces változat is), ugyanakkor a történet mintegy 4/5-ében szinte alig történik valami, bár közel sem pejoratív értelemben, hiszen ez idő alatt megismerjük a szereplőket, a hátterüket és motivációikat, no meg az egymáshoz fűződő viszonyaikat, ez pedig egész érdekes, valódi "akció" viszont csak az utolsó bő fél órában történik, de akkor elég intenzív módon. Röviden: vér minden mennyiségben.

A színészek kivétel nélkül remekelnek, ami nem csoda, hiszen pl. Samuel L. Jackson, Tim Roth és Michael Madsen régóta dolgozik együtt Tarantinoval, így már szinte fél szavakból is megértik egymást.
Amennyire nem volt szinte semmilyen a Bone Tomahawkban, Kurt Russel most annyira jól játszik, de érdemes kiemelni Walton Gogginst és Jennifer Jason Leigh-t is, akik ráadásul olyan durva déli tájszólásban beszélnek, amit semmilyen szinkron nem lesz képes visszaadni.
Érdekesség, bár sokaknak talán csalódás, hogy ezúttal nincsen QT-cameo, hacsak a narrációja nem számít annak az egyik jelenet alatt.


Az egyes "felvonásokat" elválasztó címek, a visszatérő színészek, a pisztolyokkal lerendezett nézeteltérések, a trágárkodások, a leszámolós központi motívum, és a nem-lineáris történetvezetés mind Tarantino eszköztárához tartozik, így legfeljebb csak a műfaj változott, de az Aljas nyolcas sokban hasonlít a rendező korábbi filmjeihez. Direkt önismétlésbe ugyan még nem csap át, ennél azért QT jobb forgatókönyvíró és rendező, de a felsoroltak már közel sem jelentenek akkora újdonságot, mint 20-25 éve.
Mondjuk, Tarantino még mindig sokkal inkább csináljon egy újabb Ponyvaregény-koppintást, semmint Hollywood őt is megvegye kilóra, hogy aztán közepesen átlagos iparossá változtassa.