Egy tökéletes nap

Háborús filmet sokféleképp lehet készíteni; hős-katonás-pátoszos, lásd pl. Amerikai mesterlövész vagyis arccal a Pentagon felé.

Aztán ott vannak a különféle titkos hadműveletekről szóló történetek, amikor egy - jellemzően - rebellisekből álló csapat kap egy utolsó esélyt (pl. A piszkos tizenkettő), és talán ide sorolhatók a háborús kémfilmek is, melyek főhőse egy magányos ügynök, aki az ellenség vonalai mögött próbálja teljesíteni a lehetetlen(nek tűnő) küldetését (pl. Tű a szénakazalban).
Újabban feltűntek a hiperrealista alkotások, melyekben marcona profik méla beletörődéssel próbálják túlélni a sokadik turnusukat, miközben elnéző mosollyal konstatálják a (még) lelkes zöldfülű tettrekészségét, jól tudván, hogy nemsokára ugyanolyanná válik, mint ők (pl. A bombák földjén).
És végül van a szatíra, amely viccet csinál a pusztításból, mialatt a szereplők gyakran valami magánakcióra használják a kincstári felszerelést, netán magasról tesznek az egész háborúra, és csak igyekeznek jól érezni magukat a lehetőségeikhez képest. M.A.S.H., Az arany bűvöletében, Kelly hősei, Sivatagi cápák... A spanyol Fernando León de Aranoa filmje szintén ebbe a sorba tartozik.

A történet:

A Balkán-félsziget, a '90-es évek közepén. A háború a végéhez közeledik, küszöbön a béke, ám a térség romokban hever, az emberek pedig nélkülöznek.
Egy nemzetközi segélyszervezet munkatársainak legújabb feladata egy holttest kiemelése egy kútból, amivel sietni kell, hiszen ez a környék egyetlen vízforrása, és ha a tetem túl sokáig ázik odalent, megfertőzheti a vizet. Szorít tehát az idő, csakhogy a csapat vezetője, Mambrú nem várt problémával szembesül: az első kiemelési kísérlet során elszakadt a kötele, annak pótlása viszont bonyolultabb, mint gondolná.

A tehéntől jobbra vagy balra?

Érdekes ötlet, hogy éppen napjainkban, éppen a spanyolok, és éppen a balkáni háborúról készítenek filmet. Ennyi erővel választhatták volna akár Afganisztánt vagy éppen Szíriát is (Irak talán már sablonnak mondható...), igaz, nekünk, európaiaknak "közelebb áll a szívünkhöz" a Balkán, hiszen - különösen a magyaroknak - ismerős a térség, itt van a szomszédban, vagyis nem csak egy kimondhatatlan nevű ország a tévében.

Az, hogy ki és miért kezdett harcolni, talán már az érintett felek sem tudják, és persze a film sem óhajt ilyen kérdésekre válaszokat találni, de nem is ez a dolga.
Az olykor meglehetősen groteszk és morbid helyzetek (pl. Kövesd az öregasszonyt!) arra szolgálnak, hogy görbe tükröt tartsanak az esztelen öldöklés és rombolás elé, indirekt módon bemutassák mindazt, ami jelenleg is sok helyen zajlik a világban, ezzel pedig gondolkodásra késztessék a nézőt, hiszen mi itt a kényelmes foteljeinkben elképzelni sem tudjuk, milyen az, amikor egyáltalán nincsenek közszolgáltatások, nincs se áram, se víz, se gáz, sem semmi, mert a településeket a földdel tették egyenlővé.

Persze, azért mindezek ellenére az emberek képesek együttműködni, akárhonnan is jöttek, megvan a közös hang; legyen az egy szál cigaretta, vagy egy labda. Szóval akad némi remény, csak a párbeszédre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, vagy legalább elkezdeni, és nem feladni az első bökkenőnél.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A rendező a jól bevált módszert választotta, amikor egy látszólag szimpla helyzetből kiindulva ábrázolta a háború kevésbé "látványos", ám mégis lényegesebb oldalát.
A kötél megszerzése végett Mambrú, B, Sophie, Damir és Katya bejárja a konfliktus által sújtott térséget, szembesülnek az ott élők mindennapjaival, és a kisfiú, Nikola, személyén keresztül még az egyéni tragédiát is megtapasztalják - mindeközben pedig még arra is jut lehetőség, hogy a néző megismerje őket magukat is, a motivációikat, és az egymáshoz fűződő viszonyaikat.

Három húzónév is akad: Benicio Del Toro, Tim Robbins és Olga Kurylenko, de a nemzetközi színészgárdához tartozik a francia Mélanie Thierry és a bosnyák Fedja Stukan is.
Valamennyien jól játszanak (meglepő módon még Kurylenko is több sima eyecandy-nél), Robbins szinte még lubickol is a szerepében, remek az összhang a különböző jellemek és stílusok között, "jól működik köztük a kémia".


Az Egy tökéletes nap nem hoz ugyan elemi erejű újdonságot a háborús szatírák világába, és nyilván olyan maradandó klasszikus sem válik belőle, mint a bevezetőben felsorolt művek, de azért korrekt módon teljesíti az önmaga elé kitűzött célt, nem rágja az ember szájába a mondanivalót, többször is fel lehet nevetni a különféle poénokon, ez pedig se több, se kevesebb, amit a filmtől el lehet várni.