Ha Isten úgy akarja

Léteznek bizonyos - nem túl kedves, de azért valahol igaz - sztereotípiák a különféle országokkal és népekkel kapcsolatban, pl. buta amerikaiak, piás oroszok, ronda angolok, zsugori skótok, bunkó kelet-európaiak, stb. Az olaszok kapcsán sokaknak a vallásosság jut eszébe, aminek van is némi alapja, hiszen az ország lakóinak jelentős része katolikus, és nem csak "műkedvelés" szintjén. Ennek nyilván ahhoz is van köze, hogy Róma közepén székel a Vatikán, meg úgy általában az intézményesített kereszténység is e térségből indult ki még az ókori időkben.

A társadalmi jellemzők mindenkori alakulása természetesen a vallásosságot is érinti, folyamatosan ide-oda tolódik a magukat hívőnek mondó emberek száma, ám ettől még ugyanúgy a mindennapok részét képezi ez a sok száz éve meggyökeresedett hagyományrendszer - még ha idővel valószínűleg ki fog kopni, de minimum jelentősen meg fog változni.

A történet:

Tommaso sikeres szívsebész Rómában. A kissé zsémbes orvosprofesszor fia fontos bejelentésre készül, amihez összehívja az egész családot. Az apa bizonyos jelek alapján arra gondol, hogy Andrea comingoutolni akar, azaz bevallani, hogy meleg, ám legnagyobb meglepetésére a fiú arról tájékoztatja szüleit, húgát és sógorát, hogy papnak akar állni.
A meggyőződéses ateista Tommaso biztosra veszi, hogy valaki telebeszélte a fia fejét mindenféle sületlenséggel, ezért elhatározza, hogy utánajár a dolgoknak, így jut el egy kis gyülekezetbe, melynek élén Pietro atya áll, akiről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos pap lenne.

Legyél jó, ha tudsz

Amennyiben nem a neorealizmusról van szó, akkor az olasz filmek kapcsán általában életörömről, vidámságról, egy jellegzetesen pozitív életérzésről lehet beszélni. Ez a Ha Isten úgy akarja esetében sincs másképp.

Kedvesen csipkelődő blődli, ami mókás hangvétellel, sok helyzetkomikummal igyekszik elmesélni, hogyan is vélekedik napjaink Olaszországa (vagy legalábbis a rendező) a vallásról; persze eléggé kiszámítható végkövetkeztetéssel, ám cseppet sem szájbarágós módon (ergo valószínűleg nem a Vatikán megrendelésére készült a film).

Mondjuk, kicsit sokat akar markolni a történet, és ahhoz képest nem sikerül mindent meg is fognia, de azért átjön az üzenet, és sokszor, sok helyen őszintén fel lehet nevetni a különféle gegeken és verbális poénokon, még ha némelyik kissé alpárinak is tűnhet, persze egyáltalán nem kell holmi adam sandleri mélységekre gondolni, egyszerűen csak ilyen az olasz humor.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Átlagos európai stílusú fényképezés, szép római látképek és tehetséges színészek jellemzik a produkciót, bár a történet íve egy régen kitaposott ösvényt jár be, ezért aztán nincsenek újdonságok, sem váratlan fordulatok.

Marco Giallini és Alessandro Gassman között "jól működik a kémia", igaz, előbbi figurájának személyiségfejlődése sok filmből lehet már ismerős: a laza pap hatására a morcos doki fokozatosan felenged, ez által pedig toleránsabbá, kedvesebbé, vagyis jobb emberré válik.


Egy olasznak nyilván egészen más jellegű mondanivalót és élményt nyújt Edoardo Maria Falcone filmje, mint mondjuk, nekünk, magyaroknak, ám ha eltekintünk a vallásos vonulattól, akkor is jól szórakozhatunk rajta, és persze egyáltalán nem kell turbó-kereszténnyé válni ahhoz, hogy megértsük a sztori lényegét.