Könyörtelenek

Albert Einstein szerint a világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi butaság. Tegyünk hozzá egy harmadikat is: gonoszság. Főleg akkor, ha ok nélkül nyilvánul meg, csak azért, mert valaki megteheti. Ennyi is elég, nem kell hozzá holmi ideológia, anyagi, vagy akármilyen egyéb előny, persze ezek alkalmas indikátorok lehetnek a gonoszság igazolására, ám a lényeg ettől még nem változik.

A gonoszság esetében alapvető tényező az öncélúság, de persze egyebek is közrejátszhatnak, és ha mindez feneketlen butasággal társul, akkor tényleg nincs határ.

Szerencsére a gonoszság szükségszerűen maga után vonja az ellenállást, magyarán szólva, mindig lesz legalább egy valaki, aki nem adja meg magát a gonoszságnak, ez pedig éppen elég ahhoz, hogy hogy az egész rendszer inogni kezdjen és végül összeomoljon.

A történet:

Svédország, az 1950-es években. Erik Ponti anyjával és kegyetlen nevelőapjával él. Utóbbi szinte minden nap megveri, legyen szó akármilyen apróságról; olykor elég csak egy rossz válasz vagy nem megfelelő pillantás, hogy előkerüljön a nadrágszíj.
Az erőszak erőszakot szül: a fiatalembert egy verekedés miatt kicsapják az iskolájából, így egyetlen lehetősége marad, hogy leérettségizzen: egy vidéki bentlakásos kollégiumba megy, előtte azonban megígéri anyjának, hogy távol tartja magát a bajtól. Hamarosan megismeri az intézmény hierarchiáját, melynek csúcsán felsős diákok állnak, akik - a tanári kar hallgatólagos beleegyezésével - szinte korlátlan teljhatalmat gyakorolnak "alattvalóikon".
Amikor megpróbálják uralmuk alá hajtani, Erik eleinte hajlandó behódolni, ám egy idő után elege lesz a megalázó bánásmódból, ezért elhatározza, hogy nem hagyja magát, ellenállása azonban csak olajat jelent a tűzre.

Félholtra vert költők társasága

William Golding A Legyek Ura című regénye, esetleg François Truffaut Négyszáz csapása, de James Dean Haragban a világgal című mozija is eszébe juthat az embernek a Könyörtelenek nézése közben, alapvetően mégis a jól ismert Robin Williams-film az, amire leginkább hasonlít, igaz, mindez jórészt a külsőségekre vonatkozik, hiszen Mikael Håfström alkotása egészen másról szól.

Egyfelől korrajz, ezen kívül pedig éles társadalomkritika (pl. a képmutatás csúcsa, hogy a legkegyetlenebb diákok imádkoznak étkezés előtt, de az elit és az egyszerű polgárok ellentéte is ide sorolható), másrészt parabolikus értekezés a többségi társadalom és az egyén szembenállásáról. Van azonban más is.

Az ún. bullying, amibe sok minden belefér az ebédpénz-elszedéstől kezdve a konkrét fizikai atrocitásig, sok évtizedes jelenség, és számos közösségben előfordul, igen gyakran iskolákban.
A célpontok leginkább védekezni nem tudó, gyengébb személyek, akiket az "erősek" terrorizálnak szóban vagy tettleg, célja pedig a hatalomgyakorlás és az agresszió kiélése.
A megfélemlített áldozatok gyakran esnek depresszióba, érzelmi világuk összeomlik, legrosszabb esetben viszont képtelenek elviselni a rájuk osztott pofozózsák szerepét, és önmaguk ellen fordulnak - ám arra is van példa, hogy a zaklatók elszámítják magukat és olyannal kezdenek ki, aki nem azért nem védi meg magát, mert nem tudja.

Mindez egy könnyen átlátható, ok-okozati összefüggésekkel tarkított pszichológiai rendszer, amit a rendező tipizáltan, de aprólékosan mutat be, tanúbizonyságát adva annak, hogy pontosan tudja, miről van szó, talán azért, mert maga is szenvedő alanya volt hasonlónak, vagy kellően érzékeny és empatikus ahhoz, hogy beleélje magát egy ilyen szituációba.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Nem túl gyors, de folyamatos tempóval peregnek az események, átlagosan szép, európai stílusú fényképezéssel, kevés zenével.

Nyilván nem véletlen, hogy a történet éppen az '50-es években játszódik, viszont ennélfogva a jelmezek és a díszletek is jók.

A svédektől nem áll távol a realista erőszak-ábrázolás, így akad néhány véresebb és gusztustalanabb jelenet, ám ezek bőven a tűréshatáron belül vannak, nem esnek túlzásba.

Van feszültség is, ami abból táplálkozik, hogy vajon Erik meddig tűri a packázást, és mikor döngöli bele a talajba Silverhielmet. Szerencsére a megoldás ennél ötletesebb, és a végén persze megvan a nem csak erkölcsi győzelem is.

A színészek eléggé visszafogottan játszanak, vagyis nincs heves gesztikuláció, sem a szükségesnél több ordítozás vagy grimaszolás, ám ez hitelessé is teszi a játékukat.
A karakterek amúgy eléggé tipikusak (basáskodó főgenya és annak hasonlóan görény jobbkeze, szemüveges "Röfi", emberséges lány, támogató tanár stb.), számos filmben láttunk már hasonló felállást, de emiatt is könnyebb azonosulni a látottakkal.

A szereplők közül Gustaf Skarsgårdot emelném ki (aki amúgy Stellan Skarsgård első házasságából született fia), mivel annyira jól hozza a tenyérbemászó, kifinomult úri ficsúrt, hogy az ember legszívesebben golfütővel esne neki a jólfésült fejének, ám ez is csak azt bizonyítja, hogy jó színész, ill. megfelelően instruálták (meg persze az átlagembernek tele van a hócipője a rangjuk, pozíciójuk és pénzük mögé bújó mindenkori szemétládákkal).


A Könyörtelenek gond nélkül hozza a svéd filmekre jellemző hangulatot és általános minőséget, plusz van értelmes története és mondanivalója, ezek pedig olyan alkotóelemek, melyek egy jó filmhez kellenek.