Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

A 50/50 kapcsán már írtam, hogy szerintem hatásosabb a rákbetegségről tragikomédia formájában értekezni, mert "sokkal nehezebb, de egyben hálásabb feladat is indirekt módon beszélni egy ilyen kemény témáról".

Persze mindig kéznél van a zokogós megoldás (pl. Csillagainkban a hiba), amit az amerikai filmek az esetek zömében használnak, és bár mindkettőnek van létjogosultsága, egyiket is, másikat is el lehet készíteni jól vagy rosszul, ez már szakmai hozzáértés kérdése, meg persze egy nem mindig szerencsés produceri döntésé.

Az Én, Earl és a csaj... esetében a zsebkendő-gyűrögetős dramaturgia szinte teljesen háttérbe szorult, ahhoz képest viszont meglepően sok benne a humor, de szerencsére nem sethrogeni értelemben - és érdekes módon a film ettől nem válik vígjátékká.

A történet:

Amikor Greg anyja megtudja, hogy egyik iskolatársának leukémiája van, némi érzelmi zsarolással ráveszi ódzkodó fiát, hogy menjen át a lányhoz és beszélgessen vele.
Greg és Rachel hamarosan összebarátkozik, ismeretségük azonban nem mondható éppen hétköznapinak. A lány romló állapota az első nagy lecke a fiú számára az életről és az emberi kapcsolatokról.

Sírva röhögős

Na, jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen ennek a filmnek éppen az az egyik lényege, hogy nem a megszokott dramaturgiai eszközökkel operál, így tehát a sírás-rívás szinte teljes egészében ki lett lapátolva a rendezői eszköztárból, ehelyett kissé szatirikus formában mutat be egy nem túl kellemes állapotot, viszont azt nem harsány nevetésre késztetően teszi, ilyen formán tehát az átlagos "rákos" moziktól sok minden megkülönbözteti Alfonso Gomez-Rejon produkcióját.

Mivel egy független filmről van szó, a rendező megtehette, hogy szakít a stúdiórendszer szigorú korlátaival, ez pedig szinte mindenen képkockán észrevehető. A cselekmény, a figurák, a külsőségek egyaránt azt tükrözik, hogy itt nem volt mindenbe belekotnyeleskedő stúdiós tökfej, akinek dollárjelek és/vagy Oscar-szobrok csillognak a szemei helyén.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Folyamatos, egységes tempójú a film, nincsenek leállások, nem fullad unalomba.

A függetlenség tetten érhető az operatőri munkában is, ami a megszokott, átlagos amerikai filmekhez képest kissé... más. Ez alatt főleg azt kell érteni, hogy a fényképezés túllépett a puszta funkcionalitáson, és nem csak annyi volt a célja, hogy a szereplőket és a helyszíneket láttassa.

A karakterek között akadnak tipikusak és karikírozottak is (élükön Greg meglehetősen különc apjával), a konvenciókkal való szakítást pedig azzal is próbálja a rendező hangsúlyozni, hogy Greg és Earl gyerekkoruk óta furcsa hobbit űz: híres filmek - köztük sok európai művészfilm - házivideós remake-jeit készítik el - ez pedig egy idő után alapvető cselekményformáló tényezővé lép elő, de az epilógusban is fontos szerep jut neki.

A rákbetegség amúgy nem kerül annyira előtérbe, mint más, hasonló filmeknél, megmarad egyfajta mellékkörülménynek, ami ugyan előmozdítója a történetnek, de fontosabb az emberi viszonyok alakulása és azon belül Greg személyiségének változása.
Ami azt illeti, Greg jelenléte erősebb Rachelénél, és a nézői azonosulás is teljesebb a fiúval, míg a lány inkább mellékszereplő. Ennek egyik oka Greg narrációja lehet, ami naplószerűen kommentálja a látottakat, de a bábanimációs inzertek is őhozzá kapcsolhatóak.

A két főszereplő, Thomas Mann és Olivia Cooke alakítása rendben van, bár nem ér fel pl. egy Ansel Elgort-Shailene Woodley-párossal, igaz, nem is ez volt a cél.
Mann-nak valóban olyan rágcsálófeje van, ahogy önmagáról állítja, Cooke-nak pedig kedves a mosolya, ezzel együtt viszont számukra ez a film mégis inkább csak ugródeszka, amolyan "mutassuk meg magunkat valami komolyabban"-jellegű munka lehetett. Mivel mindketten fiatalok (24 és 21 évesek), bőven van még mit tanulniuk, viszont idejük is van rá.


Elsőre kicsit furcsa lehet megnézni az Én, Earl és a csajt, mert nem egészen azt és úgy nyújtja, amit és ahogy az ember várna, a végeredmény azonban komolyan vehető, személyes hangvételű, többször is mosolygásra ösztönöz, és nem, nem egy nyáltenger tini-lovestory, inkább amolyan drámai coming of age- és feel-good-mozi.