Mélyütés

Őszintén szólva, sosem tartottam Antoine Fuquát jó rendezőnek, maximum biztos kezű iparosnak, aki jól hozza azt a szintet, amire a tudása alapján alkalmas. Így volt ez szinte az összes filmjében, és ne tévesszen meg senkit, hogy Denzel Washington Oscart nyert a Kiképzésért, mert az nem a színészvezetői képességeken múlott.

Fuqua munkássága sokkal inkább az olyan produkciókon mérhető le, mint a Gyilkosok gyilkosa, A Nap könnyei vagy A védelmező. Nevezettek mind nézhető, de könnyen feledhető akciószösszenetek, viszont ezek alapján elmondható, hogy a rendező a tragikus sorsú, magányos férfihősök, harcosok szakértője, így nem meglepő, hogy őt kérték fel egy hasonló karakterű bokszoló történetének elmesélésére.

A végeredmény nagyjából ugyanaz, mint korábban, ám szerencsére a középszerű kliséhalmazt ezúttal is a remek színészek teszik fogyaszthatóvá.

A történet:

Billy Hope árvaházban nevelkedett, ott kezdett el öklözni, felnőve pedig félnehézsúlyú bajnok lett. Az egyszerű bunyós srác számára a családja a legfontosabb, ám megszokott világa tragikus hirtelenséggel összeomlik, amikor egy este véletlenül lelövik a feleségét. A férfi képtelen túltenni magát a veszteségen, ami elemészti vagyonát, de őt magát is, rajongásig szeretett kislányát ezért elválasztják tőle és nevelőotthonban helyezik el.
Billy jobb híján egy ócska lakásban húzza meg magát, és takarítói állást vállal egy edzőteremben. Ott ismerkedik meg Tick Willsszel, akinek irányítása alatt megpróbálja összeszedni magát, hogy visszakapja lányát, és felkészüljön egy sorsdöntő mérkőzésre.

A millió dolláros dühöngő Rocky

Ezt a filmet már rengetegszer láttuk, aj, de milyen sokszor. Nem is értem, milyen forgatókönyvíró gondolhatta úgy, hogy ezt a történetet veti papírra, és hogy a producer Weinstein-fivérek milyen ötlettől vezérelve láttak benne fantáziát.
Jó, az igaz, hogy a küzdősportok, és azon belül a boksz, kiváló lehetőséget biztosítanak arra, hogy bemutassák az ember személyes harcát, ilyen formán pedig szimbólumként is felfoghatóak a padlóról a csúcsra-elv fényében (lásd a lépcsősor aljáról felnéző Billyt).

Hozzáteszem, a lecsúszott, de visszamászó bunyós sztorija mindig hálás téma, és nem csak azért, mert sokszor komoly díjra váltható (lásd pl. Robert DeNiro, Sylvester Stallone, Hilary Swank...), de a method acting jegyében meg is mutathatja az adott színész, hogy mire képes a szerep kedvéért.

Persze, ez még mindig csak a felszín marad, amennyiben a szálkásra gyúrás és a bokszleckék mellett nem villant valami mást is, hiszen - nem kevés túlzással - arra "bárki" képes, hogy izmosra eddze magát és (mozis szinten) megtanuljon öklözni.
Arról nem is beszélve, hogy a bunyó nem is mindig a lényeg, sokkal fontosabb a mögötte lévő küzdőszellem, a rengeteg lemondás és áldozat a nagy cél érdekében, és hogy mindez milyen hatással van az emberre és környezetére.
Lehet ezt úgy prezentálni, ahogy Martin Scorsese tette, és lehet úgy, ahogy Antoine Fuqua.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A több mint két órás játékidő talán kicsit sok, ám egyáltalán nem válik unalmassá a film, állandó sebességen pörög a tempó, folyamatosan történnek az események, csak hát ez a sztori olyan 100-110 percben is gond nélkül kidolgozható lett volna. Mindegy, személy szerint én szeretem a hosszú filmeket.

Noha Fuqua a valaha létezett szinte összes sablont elsüti, a Mélyütés mégis stílusos marad, és a közhelyek sem annyira durván zavaróak, hiszen kivétel nélkül működnek; a néző meghatódik, ahol kell, izgul, ahol kell, örül, ahol kell, és Hollywoodban ez tesz egy rendezőt jó szakemberré, nem pedig az, hogy megpróbál egyedi lenni.

Az operatőri munka szép, van némi kézikamerázás is, a spanyolviaszt viszont szintén nem találja fel, de persze erre szükség sincs.

A zene szintén hozza az átlagos sportfilmes hangulatot; James Horner utolsó munkája mellett hip-hop számokat is hallani, például Eminemtől.

Megint a színészek azok, akik képesek feledtetni az állandó déjàvu-érzést, persze itt egyáltalán nem Curtis "50 Cent" Jacksonra gondolok, aki a Felültetve óta sem tanult meg játszani.

Jake Gyllenhaal egyszer még Oscart fog kapni, persze nem ezért a szerepéért (mondjuk, egy jelölés talán belefér), de azért magas szinten teljesít, ami megint csak túlmutat azon, amit Fuqua ki tud hozni a színészeiből. Jól áll neki ez a figura, jól is játszik, arról meg nem ő tehet, hogy Billy Hope kétdimenziós alak. 
Forest Whitaker játékára sem lehet panasz, ő is sokkal többet tesz Tick Willsbe, mint amire a forgatókönyv alapján számítani lehetett volna.
Ez történik akkor, amikor két rendkívül tehetséges színészt összeeresztenek, a rendező pedig csak asszisztál mindehhez.

Rachel McAdams továbbra is nagyon csinos, viszont amilyen rövid vászonideje van, ennyi erővel tulajdonképpen bármilyen színésznőt felkérhettek volna szerepére.

A Leila Hope-ot alakító Oona Laurence játéka legalább olyan nívós, mint felnőtt kollégáié (50 Centet meg simán tízesekre váltja...), nem csupán egy újabb átlagos gyerekszínészt láthatunk. Remélhetőleg a most 12 éves kislánnyal később is találkozhatunk a mozivásznon; a tehetsége alapján erre mindenképp érdemes számítani.


A Mélyütésnél vannak jobb bokszolós filmek, ehhez kétség nem férhet, ám azért ennek is bőven megvannak az előnyei, még ha sokszor látott sablonokból épülnek is fel.
A megszokott, átlagos, kiszámítható fejlődéstörténetet ismét a remek színészek teszik élvezhetővé, a kivitelezés pedig olyan, amilyennek napjainkban egy sportfilmnek lennie kell.