Keresztút

Vallásos témában filmet készíteni mindig kockázatos, hiszen valakit egészen biztosan meg fog bántani a produkció, teljesen mindegy, melyik felekezetről van szó. Míg az ateisták azon hőbörögnek, hogy az egész eredendően baromság, addig a turbó-vallásosak azért, hogy az nem is úgy van, ahogy a filmben látni, ezért a rendezőket előszeretettel kiáltják ki vallásgyalázónak és eretneknek, a produkciók pedig gyakran kapják meg a "botrányfilm" jelzőt. Szerencsére Dietrich Brüggemannt ez nem érdekelte.

A történet:

A kamasz Maria erősen vallásos, mindennapi gondolkodását és cselekedeteit alapjaiban meghatározza a hite; anyja ellentmondást nem tűrően meg is tilt számára mindent, ami szerinte "bűnös" (modern zene, divatos ruhák, fiúk, stb.).
A fiatal lány egy nap elhatározza, hogy beteg kisöccse gyógyulásának érdekében meghozza a legnagyobb áldozatot, ehhez pedig éppen úgy tizennégy életszakasz vezet, ahogy Jézus keresztútja.

Az Úr akarja így...

A keresztút egy 14 stációból álló szertartás, melynek során a keresztény hívek végigjárják Jézus utolsó útját. Hogy ez mennyire valós, tényszerű gyökerekből származik és mennyire hagyomány, arra a film nem tér ki, persze nem is ezt akarja boncolgatni, hanem a vallási fundamentalizmust - viszont nem csak a keresztényt, hanem akármelyiket, hiszen mindegy, minek hívjuk azt, aminek a nevében mások kárára, vagy a sajátunkra extremitásokra vetemedünk.

A rendező bemutatja a vallásos és nem vallásos emberek ellentétét is, ami főleg annak fényében szembeötlő, hogy sok vallásban szerepel a másokkal szembeni tolerancia, ennek ellenére nagyon könnyen szélsőségekbe képes tolódni valakinek a meggyőződése, pláne akkor, ha kisebbségben van a többségi társadalommal szemben.

Ábrázolásra kerül az a téves felsőbbrendűség-érzés is, amikor az egyén nem veszi észre, hogy benne van a baj, nem pedig az őt körülvevő világban, amit ezért utálni kell, sőt egyenesen tenni ellene, mert "ez az Úr akarata".

Nagyon könnyű tehát az istent lerángatni a mennyekből, hogy igazoljuk vele a saját korlátoltságunkat, gyávaságunkat és butaságunkat, meg persze a "nevében" másokat megbélyegezni, elítélni, ezzel önmagunkat igazolva.

Fontos mindehhez hozzátenni, hogy a kereszténység a film esetben egy eszköz, mert az európai néző ezt meg tudja érteni, akár hívő, akár nem, ennek ellenére NEM a keresztény hit gyalázása a cél, hanem az ésszerűtlen túlzások okozta, akár pusztító következmények bemutatása, forduljanak elő azok bármelyik vallásban.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A film 14 elkülönülő szakaszból áll, melyek mindegyikét egy-egy fekete tábla választ el, melyen az éppen aktuális keresztút-állomás olvasható - reflektálva arra, hogy Maria éppen hol tart az áldozathozatalban.
Formai kölönlegesség, hogy a rendező gyakorlatilag ugyanennyi vágást eszközölt az egész történetben, vagyis mindegyik stáció egyetlen snittből áll, gyakran ugyanabban a fix képkivágásban. Kameramozgásból talán 5-6 akad a film körülbelül 110 perces időtartama alatt, viszont ezekre éppen úgy nincs is szükség, mint ahogy zenére sem, ami ezért aztán sehol nem is csendül fel.

Mindez mégsem vezet elidegenítő hatáshoz, hiszen a beállítások nagyon is filmszerűek, jól követhetőek az események, csak éppen nincsenek megvágva, ezért aztán erősíti realizmust.

A szereplők kivétel nélkül jók, főleg persze Lea van Acken és a Maria anyját alakító Franziska Weisz. Játékuk visszafogott, kevésbé látványos, ám ettől válik hitelessé.


Abszolút nem plázamoziba illő anyag a Keresztút, de azért nyilván így is képes volt megtalálni a maga közönségét, melynek tagjai túl tudtak lépni azon, hogy tulajdonképpen nem sok minden történik, mégis komoly témákat feszeget a történet, amely egy rakás további, olykor eléggé aggasztó kérdést vet föl.
Nyilván kell bizonyos fokú nyitottság az ilyesmire, és nem csak vallásos szempontból.