A Hullám

A második világháborúnak 70 éve vége, de sokan azóta is előszeretettel verik bele Németország orrát a trágyakupacba, amit a történelem szőnyegén hagyott, bár a németek azóta belátták, hogy jól nevelt állam nem tesz ilyet, sőt hajlandóak szembenézni a náci érával és levonni a megfelelő tanulságokat. Ennek lehet része az is, hogy elkészítették ezt a filmet, amit ha valaki megnéz, zsigeri szintű betekintést nyerhet a "masírozó" csoportosulások mélyére, avagy politikai-közéleti gyorstalpaló 107 percben - megtörtént események alapján.

A történet:

Rainer Wenger tanár egy középiskolában. Egy tematikus projekthét keretében az autokratikus rendszerekről tart előadássorozatot az osztályának. A minél plasztikusabb szemléltetés érdekében a diákjaival létrehoz egy Hullám nevű szerveződést, ami eleinte érdekes kísérletnek, jó mókának tűnik, ám az irányítás lassan kicsúszik Wenger kezéből, és a Hullámot végül már nem lehet feltartóztatni.

Ha nem velünk vagy...

Alapvetően tök mindegy, hogy egy autokratikus jeleket mutató csoportosulást, pártot, mozgalmat minek hívnak; MSZ(M)P-nek, Fidesznek, Jobbiknak, Arany Hajnalnak, NSDAP-nek, Nemzeti Frontnak, ilyen seregnek, olyan gárdának, a cél minden esetben ugyanaz: a hatalom megszerzése és megtartása bármi áron, bár a külvilág felé - legalábbis eleinte - legtöbbjük demokratikusnak igyekszik beállítani önmagát.
Kezdetben talán valóban a többségi (választói) akarat érvényesül, ám idővel egy szűk csoport kezében összpontosulnak a szálak, majd lassan elhallgattatják az ellenzéket, közjogi eszközökkel bebetonozzák a saját pozíciójukat, végül fokozatosan felszámolják a demokratikus rendszer pilléreit.

A végeredmény a legrosszabb esetben háború, máskor "csak" egy élhetetlen, diktatórikus államberendezkedés, ám minden esetben közös, hogy a legtöbbet az egyszerű kisember szenved, mert neki kell eltartania az elnyomóit és őrá van szükség ágyútöltelékként is.
Alapvetően a (működő) demokráciát nagyon vékony vonal választja el az autokráciától, előbbi viszont könnyen átcsúszhat utóbbiba, de vissza kb. soha nem változik.

Aki átlátja az egész képet, kritizálni meri a fonákságokat, nem hajlandó csatlakozni a többséghez, az lesz a gyanús kívülálló, az áruló, és az elpusztítandó ellenség. Mert ha nem velünk vagy, akkor ellenünk.

Az ilyen rendszerek létrejöttéhez - ahogy a filmben is elhangzik - szükségesek bizonyos társadalmi jelenségek, például munkanélküliség, kilátástalanság, elkeseredettség, ez pedig kiváló táptalajt jelent azon tömegek számára, akik megoldást várnak egy karizmatikus vezetőtől, aki kiutat ígér nekik a gazdasági-szociális stb. válságból.
Az ilyen felemelkedő vezérek reményt adnak az embereknek, akik így végre fontosnak érezhetik magukat, célt találnak maguknak, egy közösséghez tartozhatnak, értelmet nyer az életük, és hihetnek valamiben, legfőképp a Kedves Vezetőben és az ő Szent Programjában.

Az ilyen szerveződések azonban kivétel nélkül bukásra vannak ítélve; nem csak azért, mert egy Vezér sem él örökké, de hosszú távon lehetetlen fenntartani a rendszert, és egy idő után a belső szerkezet is spontán bomlásnak indul (vagy kívülről döntik meg). Mindegy, hogy ilyen Birodalomnak, olyan Köztársaságnak vagy amolyan Uniónak hívják, előbb-utóbb mindenképp átalakul, széthullik, megszűnik. Akkor is, ha a vezetők ezt képtelenek vagy nem akarják elfogadni. Minden csak idő kérdése.

A film az egyénekre kivetítve mutatja be a fent taglaltakat igencsak realista formában.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Teljesen korrekt, dinamikus stílusú a rendezés, a tempó és ritmus egységes, üresjárat sehol sincs.

Az egyre fokozódó feszültséget az táplálja, hogyan kezd egyre inkább önálló életre kelni a Hullám, és ez milyen következményekkel jár a benne résztvevőkre és a belőle kimaradókra. Van katartikus csúcspont is, ami hagyományos értelemben nem kiszámítható, de mégis várható, mert szükségszerű és elkerülhetetlen.

Modern, európai stílusú a fényképezés, bár kicsit tévéfilmes jellegű (hasonlít a nálunk is ismert német sorozatok képi világára, pl. A Bohóc, Cobra 11), de ezzel együtt jól néz ki a széles, Cinemascope-os képarány, szépen ki is használja az operatőr a kompozíciós lehetőségeket.

A színvilág kissé fakó, ami jól illik a film témájához, ráadásul így jobban érvényesül a színdramaturgia is, lásd pl. Karo vörös felsője.

A zene jobbára diszkó-, és rockszámokból áll; van persze külön filmzene is, de az nem annyira szembe (ill. fülbe-)ötlő.

A jellegzetes (pl. kelet-német, török) figurákat alakító színészek egytől egyig jók, de természetesen Jürgen Vogelt lehet kiemelni mind közül, hiszen amellett, hogy játéka kifogástalan, remek "szélsőjobbos" feje van, a sztereotípiák szerint meg úgyis mindenkiben vigyázzba áll még a sz@r is, amikor egy német ordítani kezd (pláne egyenruhában, kézjellel köszönve...).

Lehetne találni izgalmasabb, többek által befogadhatóbb filmet a globális, de akár a német repertoárban is, mert külsőségeit tekintve A Hullám átlagosnak mondható, ám időtlen témája, betonkemény mondanivalója, a bemutatott hatalom-mechanizmus felépülésének és működésének aprólékos kidolgozottsága, és persze az emberi természet feltárása miatt mindenképpen a "kötelező olvasmányok" között van a helye.

A történet háttere