Suite Française

A film alapjául szolgáló regénysorozat a második világháború alatt, Franciaországban íródott a német megszállás idején, de szerzője, Irène Némirovsky, nem tudta befejezni a tervezett öt részt, mert zsidó származása miatt 1942-ben letartóztatták és Auschwitzba hurcolták, ahonnan nem tért vissza.

Az elkészült két epizód kézirata közel 60 évig hányódott egy bőröndben, mielőtt megtalálták volna. 2004-ben adták ki, ami Denise Epstein-Dauple, az írónő lánya szerint "annak a jele, hogy a náciknak nem sikerült [az anyját] ténylegesen megölniük. Az, hogy a mű megjelent, nem bosszú, hanem győzelem."

A történet:

Franciaországot eltiporta a német hadigépezet, egyik települést foglalják el a másik után. Lucille Angellier férje valahol a fronton harcol, eközben a nő és anyósa igyekszik mindent megtenni azért, hogy a lehetőségekhez képest normális életet éljenek odahaza.

Amikor az ő városukat is eléri a megszállás, az érkező tiszteket a település házaiban helyezik el. Angellier-ékhez egy Bruno von Falk nevű hadnagy kerül, akinek jelenlétéről Lucille eleinte igyekszik nem tudomást venni, ám egy idő után vonzalom támad kettejük között.

Szerelemben, háborúban

Ez tipikusan olyan film, amivel kínozni lehetne a John Wicktől, A védelmezőtől meg a Jurassic Worldtől elaléló mozilátogatókat, akik szerint A galaxis őrzői "tananyag, tanítani kéne", a Kingsman "kifejezetten jó film", a Csillagok közöttről meg úgy vélekednek, hogy "ilyen mérvű alkotás nincs még egy".

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Suite Française maga lenne a filmművészet csúcsa, mert közel sem, ám véleményem szerint egy ilyen alkotás mégis sokkal alkalmasabb arra, hogy bemutasson emberek közötti viszonyokat és konfliktusokat, ezzel pedig különféle társadalmi témákra reflektáljon, mint ugyanezt valami CGI-orgiába vagy akciózagyvaságba belemagyarázni.

Elsősorban korrajzot látunk, amellett egy jellegzetes időszak ábrázolását az egyénre és annak szűkebb-tágabb környezetre való hatásán keresztül, na és persze romantikus drámát is, hiszen akit nem érdekel a történelmi tabló, azt is be kell valamivel csalogatni a moziba.
Mondjuk, a romantika nincs túlságosan bő lére eresztve (és ha már itt tartunk, akkor a dráma sem), ami azért valahol jó, mert az ilyen történetek magas arányban képesek belemerülni a mindent elborító nyálba, annak meg sokszor ideges fotelkarfa-kaparás szokott lenni a végeredménye, nem pedig őszinte meghatódás.
A Suite Française visszafogottabb, de korrekt módon adagolja az összes műfaji hozzávalót.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Akár Giuseppe Tornatore vagy Szabó István is ülhetett volna a rendezői székben, annyira európai stílusú filmről van szó (és mindketten készítettek már hasonló mozit, pl. Maléna, A napfény íze).
A fényképezés (kompozíciók és színvilág) nagyon szép, a zene kellemes, autentikusak a jelmezek és a díszletek, a tempó és ritmus folyamatos, de a "megszokotthoz" képest talán kissé lassú, ennek ellenére az unalom nem üti fel a fejét.

A színészek kivétel nélkül jók; Michelle Williams megint azt a típusú (boldogságra vágyó fiatal nő/feleség) karaktert hozza, amit már több alkalommal is eljátszott a filmjeiben, Matthias Schoenaerts német tisztje is teljesen rendben van, elhihető róla, hogy nem az a náci vadállat, mint mondjuk egy Amon Göth á la Schindler listája, Margot Robbie gyakorlatilag felismerhetetlen barnára festett hajjal (és persze az alakítására sem lehet panasz), mind közül a legjobb szereplő azonban Kristin Scott Thomas, akinek ugyan kevés vászonideje van, de annak minden pillanatában maradandót nyújt a merev, ellentmondást nem tűrő, a nehéz időkben is erős francia úriasszony szerepében. Minimum egy Oscar-jelölést megérdemelne.


Átlagos háborús szerelmi-történelmi dráma a Suite Française, amihez számtalan hasonló készült már az elmúlt évtizedekben. Saul Dibb filmje gond nélkül képes beállni ezen produkciók sorába, viszont nem különösebben emelkedik ki azok közül. Hozza ugyan a kötelezőt, de újdonsággal nem szolgál.