Rubber

Spielberg E.T.-jében miért volt barna színű a földönkívüli? Nincs értelme. A Love Storyban a két karakter miért lesz őrülten szerelmes a másikba? Nincs értelme. Oliver Stone JFK-jében az elnököt miért gyilkolja meg egy vadidegen? Nincs értelme. És Tobe Hooper kiváló Texasi láncfűrészes mészárlásában miért nem látjuk, ahogy a karakterek kimennek a fürdőszobába kezet mosni, vagy olyat, amit az átlagos emberek szoktak csinálni? Egyáltalán nincs értelme. Sőt, Polanski A zongoristájában az a pali hogy nézhet ki úgy, mint egy csöves, amikor olyan jól tud zongorázni? A válasz megint: nincs értelme.

Akár még órákig lehetne sorolni a példákat. A lista végtelen. Minden nagy film kivétel nélkül tartalmaz egy nagyon fontos összetevőt: az értelemnélküliséget. Hogy miért? Mert maga az élet is tele van értelemnélküliségekkel.

A történet:

Egy poros sivatagban egy félig eltemetett gumiabroncs "életre kel". Elindul, út közben pedig felfedezi a pusztítás és a gyilkolás ízét. Ha erősen koncentrál, képes bármilyen tárgyat vagy élőlényt darabokra robbantani. Egyetlen cél vezérli: végezni mindenkivel, akivel csak találkozik. Az országúton meglát egy csinos lányt, akit követ egy motelbe, hogy elkaphassa, de előtte még megöli a takarítónőt, akinek hulláját viszont felfedezik, ezért kijön a rendőrség, de még csak nem is sejtik, mivel állnak szemben.
Az eseményeket eközben egy csoport figyeli a távolból, akik távcsöveiken át követik a "szereplők" minden lépését.

Tisztelgés az értelemnélküliség előtt

Ennek a filmnek látszólag tényleg nincs semmi értelme; az egész olyan, mint valami l'art pour l'art abszurd thrillerparódia, ám ha kicsit belegondolunk, akkor felfedezhetjük, hogy Rubber tulajdonképpen egy komplex karakter, "akivel" meglepő módon lehet azonosulni, és a történetnek is van valamiféle parabolisztikus mondanivalója - bár hogy micsoda, azt legfeljebb csak találgatni lehet, hiszen ha valóban az értelemnélküliség volt az alkotók szándéka, akkor nem biztos, hogy meg kell próbálni értelmezni.

A lényeg, hogy az ember képes felruházni a gyilkos gumiabroncsot személyiségjegyekkel, gondolatokkal és célokkal, bár ez nem olyan nehéz, köszönhetően a rendezésnek és a fényképezésnek, melyek eléggé célirányosak, és követik a hagyományos formanyelvi megoldásokat, de persze kell a néző is a végső hatás létrehozásához, ez által válik Rubber többé, mint egy átlagos autógumi.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A képi világ elég következetes, sok a közeli Ruberről, általában véve jó a fényképezés (egy kis költségvetésű indie filmhez képest mindenképp), és a tempóval, ritmussal sincs gond. A fő cselekmény időnként megszakításra kerül, amikor a távcsöves nézők reakcióit láthatjuk-hallhatjuk, persze ettől még nem tudjuk meg jobban, hogy ennek az egésznek tényleg mi volt a célja és az értelme, hacsak az nem, hogy kifigurázzon műfaji kliséket és egyúttal némi görbe tükröt is tartson... valami elé.

Zene is akad, bár nem túl emlékezetes, viszont ha valakinek feltűnne a stáblistában Mr. Oizo neve, akkor ne csodálkozzon, lévén, hogy ez az író-rendező-operatőr Quentin Dupieux művészneve, szóval a Rubber ebből a szempontból is az ő "gyermeke".

A színészek is jók, bár mifelénk nem valószínű, hogy bármelyikük neve túl sokat mondana, mindenesetre játékuk teljesen rendben van.

Abszolút nézhető film a Rubber, csak éppen nehéz bárhová elhelyezni meg persze kitalálni, hogy miért is született meg a produkció, mit akar kifejezni, elmondani.
Sanszos, hogy az égvilágon semmit, egyszerűen csak - ahogy a bevezetőben is elhangzik - egy főhajtás az értelemnélküliség előtt, és valóban fölösleges ennél többet belemagyarázni. Mindenesetre értelmetlenebbül is el lehetne tölteni 85 percet, szóval ennyi erővel akár meg is lehet nézni Dupieux fura agymenését.