Danny Collins

Siker, pénz, csillogás, ez sokak álma, persze napjaink 15 perces sztárocskái ritkán érnek el erre a szintre, bármit is állítson róluk a bulvármédia. Ma már nincsenek olyan előadóművészek, akikre több évtizedes töretlen karrier várna, igaz, a hírnévhez valódi teljesítményre sincs már szükség.

Azért persze akad még néhány dinoszaurusz, akik nem ritkán fél évszázaddal ezelőtt kezdték a pályájukat, ám az ő eltűnésükkel valami mindenképp véget fog érni, hiszen trónörökösöket nem nagyon látni a nyomukban, legfeljebb -követelőket és/vagy -bitorlókat.

Vajon mikor kell abbahagyni, ha egyáltalán abba kell? Tényleg elég a boldogsághoz egy tömött stadion, a nagy pénz és a sikítozó rajongók? Megadják ezek mindazt, amire egy embernek szüksége van, vagy annyira hozzászokik a könnyű élethez, hogy mire észreveszi az elrohanó éveket, már túl késő? Van még lehetőség újrakezdésre ennyi idő után? Al Pacino legújabb filmje ezekre a kérdésekre is keresi a választ.

A történet:

Danny Collins, a kiöregedett rocksztár neve továbbra is jól cseng, ugyanúgy turnézik, mint karrierje csúcspontján, igaz, közönsége jellemzően a hatvanas korosztályból kerül ki, ráadásul állandóan egy bizonyos dalt kérnek tőle, legnagyobb slágerét, a Baby Dollt. Dannynek egyre inkább elege van mindebből, ám profiként legjobb tudása szerint nyomja, egészen addig, míg menedzsere és barátja egy különleges ajándékkal nem lepi meg a születésnapján.
1971-ben készült vele egy interjú, amit anno John Lennon is olvasott, ennek hatására pedig írt Dannynek egy levelet, de azt ő sosem kapta meg. Most, közel 40 év után végre kézbe veheti az ominózus írást, ez pedig arra készteti, hogy számot vessen életével, végiggondolja az elszalasztott lehetőségeket. Ennek keretében beveszi magát egy New Jersey-i hotelbe, hosszú idő után új dalt kezd írni, flörtöl a szálloda igazgatónőjével, és felveszi a kapcsolatot soha nem látott fiával, egy réges-régi backstage-kaland gyümölcsével, aki viszont hallani sem akar apjáról.

Bírom még a gyűrődést!

A történetet valódi események ihlették, John Lennon ugyanis tényleg írt a 70-es évek elején egy levelet az angol énekesnek, Steve Tilstonnak, amiről viszont ő 34 évig nem tudott.

Ez a finoman mondva sem hétköznapi dolog annyira megragadta az addig csak íróként és producerként tevékenykedő Dan Fogelman képzeletét, hogy debütáló filmjének központi motívumává tette.

Nyilván egy ilyen történet üvölt a csobogó nyál után, ám Fogelmannek sikerült ezt a csapdát elkerülnie, és úgy épített ki erős érzelmi azonosulást a szereplőkkel, hogy ehhez nem kell ötpercenként zsebkendő után kapkodni.

Belemagyarázás nélkül is sok van ebben a filmben és a főszereplőben, és bár a sztori nem találja fel újra a kereket, meg hát sokszor is láttuk már ugyanezt, de azért többé-kevésbé hitelesen, hihetően mesél a próbálkozó apáról, az elutasító fiúról, a művész felelősségéről, a showbiznisz árnyoldaláról, az újrakezdés esélyéről, megbocsátásról, barátságról stb.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Az első, hogy a rendező remekül ért a színészvezetéshez, így fordulhatott elő, hogy - hadd gonoszkodjak - sikerült Jennifer Garnerből is kihoznia a színészt.

A külsőségek - fényképezés, tempó és a többi - az amerikai produkcióktól megszokott színvonalúak, érdekesség viszont, hogy zene gyanánt John Lennon-dalokat hallani, de Al Pacino is énekel két számot.

A film legfőbb erőssége az erős karaktereken rejlik, élükön persze a főszereplővel. Azt nem állítom, hogy Pacino Oscart érdemelne ezért a szerepéért (bár miért ne?), de legalább egy jelölést mindenképp, ugyanis végig nagyon erős a jelenléte, és akkora színészi tudásról tesz tanúbizonyságot, melyhez hasonlóval manapság már elég ritkán találkozni.

Nagybetűs Színjátszás az, amit a veterán aktor előad, minden apró rezdüléssel, pillantással és mozdulattal egyetemben. Úgy is mondhatnám: tanítani való, ráadásul Pacino tényleg játszik, nem csak rutinból adja neki. Még azt is megkockáztatom, hogy élvezte, hogy Danny bőrébe bújhat, mert saját magára emlékezteti a figura.

Emiatt is jó látni, hogy a főbb mellékszereplők - Jennifer Garner és Bobby Cannavale - nem ijedt meg a legendás kolléga hírnevétől és óriási tapasztalatától, így aztán kiválóan teljesítenek...

...ami főleg abban nyilvánul meg, hogy amennyire Cannavale nem volt semmilyen A Hangyában, most megmutatja, mire képes, és az bizony nem kevés. (Hasonlósága Pacinoval pedig plusz pont.)

Annette Benning 60 felé közeledve is rendkívül csinos nő, Christopher Plummer monológja a palackozott vízről a film egyik legmeghatóbb momentuma, Giselle Eisenberg pedig végre egy olyan gyerekkarakter, akit nem dobnánk szó nélkül egy ipari húsdarálóba. Az ő közös jelenetei Pacinoval külön figyelemre méltóak.


Kiváló rendezői bemutatkozás a Danny Collins, parádés színészi alakításokkal, kellemes dalokkal, itt-ott torokszorító, de szerencsére nem zokogós pillanatokkal, még néhány kedves poénnak is jut hely, na és persze van mondanivaló, amin el lehet gondolkodni. Pacino meg ugye Pacino, szóval ha másért nem, hát miatta mindenképp: