Bosszúvágy II.

A Bosszúvágy első része létrehozta a városi bosszúállók (mozis) archetípusát. Paul Kersey a mindenkori emberi igazságérzetet testesíti meg, aki úgy küzd a bűnözés ellen, hogy közben átlépi a törvényesség határát, ám amiatt nem ítéljük el, hiszen morális szempontból igazolható, amit tesz, másrészt adott esetben talán mi is hasonlóan cselekednénk. A bosszúvágy amúgy is az alapvető emberi érzések közé tartozik, bármennyire is próbáljuk tagadni, hiszen a számla kiegyenlítésének igénye hasonló ahhoz, mint amikor a természet erői egyensúlyra törekednek.

Kersey egy gőzkieresztő szelep; ő az, aki megteszi azt, amit mi is szeretnénk, amennyiben képesek volnánk leküzdeni a belénk nevelt szabálykövető magatartást, viszont az, hogy neki ez nem okoz problémát, afféle megnyugvást is hoz számunkra, hogy bár a rendőrség sokszor tehetetlen, és gyakran a jognak sincs köze az igazsághoz, mégis van mód arra, hogy a rossz elnyerje a büntetését, a jó győzedelmeskedjék, a világ rendje pedig helyreálljon, még ha csak ideiglenesen és gondolatban is.

A történet:

Felesége halála után Paul Kersey Los Angelesbe költözik, ahol csinos barátnője van, jó munkája, és még a lánya is a gyógyulás jeleit mutatja.
Egy nap huligánok ellopják Kersey pénztárcáját, melyben benne van az igazolványa is a címével. A tolvajok nem sokkal később betörnek a lakásába, megölik a házvezetőnőt, a hazaérkező Pault leütik, lányát pedig magukkal hurcolják. Carolt ismét megerőszakolják, amit a lány passzívan tűr, ám amikor menekülni próbál, kizuhan egy ablakon, és életét veszti.
Kersey, aki addig azt hitte, hogy végre maga mögött tudhatja a new yorki élményeit, ismét fegyvert ragad, hogy egyenként levadássza az elkövetőket.

Ne szórakozz Kersey-vel!

Michael Winner szinte egy az egyben önmagát másolta le a Bosszúvágy II-vel, hiszen a dramaturgia, az alapkonfliktus és a cselekmény is sokban hasonlít 1974-es filmjére. Ilyen formán lényegében csak a helyszín változott, de a főszereplő motivációja és módszerei semmit, szóval akár egyenlőségjelet is lehetne rakni a két produkció közé.

Ahogy a folytatásoktól megszokhattuk, az újak mellett feltűnnek régi szereplők is. Carol Kersey halála indítja el a cselekményt, az első részben megismert rendőr, Frank Ochoa viszont nem sokat tesz a történethez, hacsak annyit nem, hogy kvázi ő is elismeri, hogy Kirsey tettei jogosak.

Hasonló véleményt fogalmaz meg a rendező a film végén a kórházi ápoló figuráján keresztül, aki három perc előnyt ad az utolsó erőszaktevővel is végző Paulnak, mielőtt riasztaná az őrséget.

Elég egyértelműen kiteszi tehát Winner az indexet, persze egyáltalán nem akarja felmenteni Kersey-t, hiszen neki kell együtt élnie a tetteivel és azok következményeivel; a családjának vége, szerelme is elhagyja, egyedül kell tovább bolyongania a világban, miközben a múlt démonai kísértik, ám emiatt sokkal inkább sajnálni lehet, semmint bedugni egy börtöncellába.
Amikor pedig baj van, és elfogynak a törvényes lehetőségek, ki más jöhetne számításba, mint egy olyan valaki, akinek már nincsen semmi veszítenivalója?

Cseppet sem túlzás tehát Paul Kersey-t archetípusnak (vagyis ősi szimbólumnak) nevezni, ill. egy napon említeni olyan figurákkal, mint pl. Mad Max, vagy Oh Dae-su az Oldboy-ból, de az irodalomban is szép számmal akadnak ilyen karakterek, pl. Edmond Dantés a Monte Cristo grófjából, és persze ott vannak a különféle mítoszokban előforduló hasonló szereplők.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Sok újdonsággal nem szolgál a kivitelezés, hacsak annyiban nem, hogy most már a '80-as évek stílusa jellemző a képi világra, pl. több a gépmozgás, szebbek a kompozíciók, viszont továbbra is realista a világítás.

A tempó egységes, folyamatosan peregnek az események, Bronson több mint tucatnyi rosszfiút csinál ki, mindezt pedig egyszerűen, lényegre törően teszi, mindenféle ugrabugra és látványos csicsa nélkül. És persze, Paul Kersey nem Superman, tehát olykor megsérül, ezzel együtt Megtorlóként folytatja egyszemélyes hadjáratát a bűn ellen.

A zenéről a Led Zeppelines Jimmy Page gondoskodik, így tehát sok gitármuzsikát hallani a tipikusan krimis, baljós dallamok mellett.

A színészi játék átlagos, vagyis Charles Bronson alakítása továbbra sem ostromolja a fellegeket, de hát neki nem is ez a feladata, szóval átengedi inkább a terepet Jill Irelandnek.
A második Mrs. Bronson funkciója főleg az, hogy eyecandy legyen, ugyanakkor semmi baja nem esik, mivel férje ragaszkodott ahhoz, hogy nem bántalmazhatják a filmben, amibe a producerek bele is egyeztek.

Robin Sherwood ezúttal is vetkőzik, ill. rajta kívül is láthatók pucér nők; két erőszakos jelenetben, melyek erős érzelmi töltéssel látják el a produkciót.
Annak idején az RTL Klub pont ezen jelenetek zömét kurtította meg jelentősen, ezzel viszont ki is gyomlálták a drámát a történetből - nem mintha érdekelte volna őket.

Ahogy az első részben Jeff Goldblum, úgy ebben az epizódban is feltűnik egy ma már világhírű, de akkoriban még szárnypróbálgató színész: Laurence Fishburne az egyik támadót játssza nagy beleéléssel.

Az első résszel szemben a folytatás már nem szolgál sok érdekességgel, lényegében megismétli az ott látottakat, ám ettől még korrekt munka, képes feszültséget is teremteni pl. azzal, hogy a rendőrök elkapják-e Kersey-t, mert az, hogy ő végez mindenkivel, nem kérdés.
Nem biztos, hogy szükség volt a folytatásra, mert amit a témában el lehetett mondani, azt a Bosszúvágy megtette 8 évvel korábban, de azért Bronsont mindig jó akcióban látni.