Hálózat

Gyakori szófordulatom, hogy "ma már nem készülnek ilyen filmek", és e megállapítás fokozottan érvényes a Hálózatra is.
Sidney Lumet nagyon alaposan odamondogatott nem csak a szenzációhajhász televízióknak, de úgy általában az embereknek, akik élvezettel lubickolnak mások tragédiájában, ez pedig igencsak szembemegy napjaink (amerikai) filmkészítési szokásaival, ahol a minél magasabb nézőszám elérése és a profitszerzés a kizárólagos cél, míg az intelligensebb mozik általában megbuknak, mert a közönség nem gondolkodni, hanem szórakozni akar a pénzéért, nagy ívben tesz az értelmes történetre és mondanivalóra, nekik mutáns dinoszauruszok és verekedő óriásrobotok kellenek.

Tekintve, hogy a mozgókép ereje mi mindenre (volna) képes, amennyiben lenne még az értelemre fogékony közönség, eléggé elszomorító a filmnézési szokások és igények ilyetén megváltozása.

A történet:

Az amerikai UBS televízió lemaradóban van versenytársaihoz képest, műsorainak nézettségi mutatói egyre csökkennek, így a vezetőség több program megszüntetését tervezi, ami Howard Beale-t is érinti. A veterán tévés ennek hatására bejelenti, hogy egy hét múlva élő adásban öngyilkos lesz.
Beale-t azonnal letiltják a képernyőről, de sikerül meggyőznie főnökeit, hogy engedjék elbúcsúzni a nézőktől, ám ehelyett újabb kirohanást rendez, ami viszont megugrasztja a nézettségi adatokat.
A UBS kitalálja neki a "Korunk dühös prófétája"-figurát, a műsor pedig megdönt minden addigi tévés rekordot, ám Beale kendőzetlen stílusa egyre inkább szálkává kezd válni a legfőbb döntéshozók szemében, ezért elhatározzák, hogy félreállítják az útból.

Iszonyúan dühös vagyok!

A televízió nagyhatalom, sokan ma is innen veszik az ismereteiket, amivel a tulajdonosok és a kormányok is igyekeznek visszaélni.

Amíg milliók bámulják a különböző celebhulladékok (mesterségesen gerjesztett) "botrányait", nem kezdenek el gondolkodni, de a tévék milliárdos reklámbevételeket vágnak zsebre, eközben pedig szétrohasztják a nézőik agyát a napi 24 órában rájuk zúdított mocsokkal.

Amíg a közönség felülről vezérelt "hírszolgáltatást" kap, ami elhallgat, elferdít vagy konkrétan meghamisít tényeket, a társadalom nem jut valódi, hiteles információkhoz, így viszont könnyebben lehet őket befolyásolni és uralni, nem fognak kérdéseket feltenni, nem fognak felelősséget firtatni.

Ma a tévé gondolkodik és érez helyettük, megmondja, miről hogyan vélekedjünk, formálja a véleményüket és ízlésüket, ez pedig néhány évtized alatt oda vezetett, hogy az emberek butákká, sivárrá, közönyössé és felszínessé váltak, valódi érzelmekre már alig képesek, azt hiszik, hogy az az élet, amit a tévében látnak, a különféle élethelyzetekben úgy kell reagálni, ahogy a képernyőről tanulták.

Amit Max Schumacher mond Diana Christensennek, nagyjából ma minden tévébámuló emberre, a globális társadalomra igaz:

"A megtestesült televízió vagy, Diana. Közönyös a szenvedéssel szemben, az öröm iránt érzéketlen. Az egész életedet leegyszerűsíted szimpla közhelyekké. Háború, gyilkosság, halál... annyit számít, mint egy pohár sör. És a mindennapos élet neked korrupt komédia. Neked még az élet legmegrázóbb és legigazibb jelenetei is filmkockák, amik visszajátszhatók. Téboly vagy, Diana. Fertőző téboly. Amikhez hozzáérsz, meghal; mindent elpusztítasz."

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

A képi világ, díszletek, jelmezek, a világítás és a beállítások a '70-es évekre jellemzőek (hasonló pl. a Bosszúvágyhoz), de azért látszik, hogy ez nagyon is filmvászonra termett alkotás, nincsen tehát tévéfilmes jelleg.

Ez is egy "dumálós" film, és noha nagyon súlyos mondatok hangoznak el, alapvetően nem pörgős a cselekmény, szóval ennek tudatában kell leülni a megnézéshez. A tempó azért folyamatos, egységes, sehol nem lassul le, unalomtól nem kell félni.

A színészek kivétel nélkül parádésak, nem csoda, hogy Peter Finch és Faye Dunaway Oscar-díjat kapott (plusz a forgatókönyv), de Beatrice Straight alakítását is elismerték egy aranyszobrocskával, továbbá jelölést kapott William Holden és Ned Beatty is (utóbbinak egyetlen jelenete van, alig 5 perc vászonidővel), valamint a rendező, az operatőr, a vágó, és maga a film is.

Szintén emlékezetest nyújt Robert Duvall, a szemfülesek pedig felfedezhetik a Két pasi - meg egy kicsi Bertáját, azaz Conchata Ferrellt is.

Mindenképp említést érdemel a kiváló magyar szinkron, melyben olyan színészek működtek közre, mint Bács Ferenc, Pathó István, Földi Teri, Benkő Gyula, Csurka László és Szatmári István.


Ahogy a Vérző olaj nem a kőolajról, a Közösségi háló nem a Facebookról, úgy a Hálózat sem a tévézésről szól. Sidney Lumet filmje kíméletlen kritika egy gondolkodásmódról, amelynek semmi és senki nem szent, a pénzt isteníti, elveti az emberséget és az emberi értékeket.
Egy segélykiáltás, egy figyelmeztetés, ami fel akarja hívni a figyelmet arra, mivé vált az emberiség. És az egészben az a legszomorúbb, hogy mindez 40 évvel ezelőtt volt, azóta pedig az égvilágon semmi nem változott, sőt rosszabbá vált. És még csak meg sem érkeztünk a gödör aljára.
Ha Sidney Lumet látná, hogy ma mi van, elborzadna.