Starship Troopers

A Szakasz az űrben

Emlékszem, amikor 1997-ben bemutatták a Starship Troopers - Csillagközi invázió című sci-fi-akciófilmet, a VOX-ban az olvasók között ádáz vita dúlt arról, hogy ez akkor most jó film-e vagy sem. A fanyalgók szinte mind azzal jöttek, hogy mekkora ostobaság a cselekmény, miszerint egy rakás katona ordítva bogarakat gyilkol, és hogy ez azt eredményezi, hogy a barmabb nézők ennek hatására majd Rambo-késsel fognak tücskökre vadászni a kertben.

Bár moziban nem láttam, csak évekkel később az HBO-n, mégis megtetszett a film, mert azonnal észrevettem a hentelés mögött meghúzódó mondanivalót, ez pedig nem más, mint a csapatszellem, a bajtársiasság, és az összetartozás, amit soha nem fog megérteni olyan valaki, aki még nem volt tagja egy akármilyen bandának. Nem kell feltétlenül katonai szakaszra gondolnunk, egy filmes stáb is bőven megteszi, de ugyanilyen egy összetartó baráti társaság is. A végeredmény az a közösségi erő, amit a csapat tagjaként mindenki megtapasztal, az, hogy mindenki közösen részesül a jó és rossz élményekben (ugyanazt az igát húzzák), ezt pedig nem lehet máshonnan megszerezni.

Csapatba tartozni semmi mással össze nem hasonlítható érzés, és Paul Verhoeven elsősorban ezt hangsúlyozza ki a filmjében, amely amúgy az azonos című regényen alapul (író: Robert A. Heinlein) - amit saját bevallása szerint nem olvasott végig, mivel annyira unalmasnak találta... Ezért hát fogta az alapcselekményt, és a saját ízlésének megfelelően átalakította.
A harmadik évezredben az Egyesült Földi Szövetség állampolgárságot nyújt a bátraknak. Johnny Rico a középiskola befejezése után büszkén lép be a hadseregbe, de csak azért, hogy imponáljon barátnőjének, Carmennek. A kiképzőtáborban a teljesítménye kiváló, de egy tragikus baleset miatt ki akar lépni. A Klendathu bolygóról származó félelmetes rovarok azonban megtámadják a Földet, ezért Johnny marad a seregben, és harcol az emberiség létéért folytatott küzdelemben.

Alapvetően egy igen egyszerű történettel van dolgunk, azonban nem ebben áll a film erőssége, hanem a kiváló rendező stílusban, amely nem méri szűken a naturalizmust, és a nézőket a brutális csaták közepébe viszi, ahol fröcsög a vér és szakadnak a végtagok - és nem csak a bogarak részéről. Verhoeventől abszolút nem áll távol az ilyesmi, hiszen gyerekként megtapasztalta második világháború borzalmait, később pedig a holland haditengerészetnél szolgált, így filmjei többségében kendőzetlen módon mutatja be a különböző harcok és küzdelmek sokkoló részleteit, de ugyanakkor ez remek eszköz is arra, hogy lenyűgözze a nézőket a különféle vizuális effektusokkal. Verhoeven ezzel együtt egy olyan régi iskola képviselője, ami még az embereket helyezte a filmek középpontjába, így a szereplők nem csupán asszisztálnak a látványhoz, hanem a történetek és a cselekmény fontos elemei.

Egy másik jellemző rendezői védjegy a különféle utópisztikus világok teremtése, melyeket aprólékosan alakít ki (pl. a Robotzsaru lepusztult Detroit-ja), élesen kiemelve a média manipulatív hatásait (leggyakrabban fiktív híradó-bejátszásokkal és/vagy riporterekkel), melyek az elmúlt 25 év során a valóságban is egyre inkább tapasztalhatók. (Bár ennek a témának még mindig A menekülő ember a csúcsa, a Starship Troopersben is közvetítenek élőben pl. kivégzést.)

A mellékszereplők legalább olyan lényeges helyet foglalnak el a filmben, mint a fő karakterek; mindegyikük képvisel valamit és/vagy funkciója van, a rendező pedig sok esetben ragaszkodik is kedvenc színészeihez, akik több filmjében feltűnnek, és ez nincs másképp a Starship Troopersszel sem (pl. Michael Ironside, Marshall Bell).

A karakterek bejárnak egy személyiségfejlődést, ami nyilván jelentősen le van egyszerűsítve a könnyebb érthetőség és a pergő cselekmény kedvéért, mégsem tolják a különböző magasztos eszméket a nézők arcába (vagy ha mégis, az szatirikus többletjelentést kap), ezáltal pl. a nyálfaktor is gyakorlatilag a nullára csökken, a hihetőség viszont emelkedik. Az ember elhiszi, hogy Johnny, Carmen, Carl, Ace,  Dizzy, de még a bájgúnár Zander is a világáért és az emberiségért teszi, amit tesz.

Színészileg mindenki hozza az átlagot; Casper Van Dien és Denise Richards számára azonban gyakorlatilag ez a film jelentette az utolsó nagy sikert, mert azóta semmi említésre méltó vagy komoly produkciót nem sikerült megcsípniük. Jake Busey (Gary fia), Patrick Muldoon vagy Dina Meyer is többnyire kisebb filmes vagy tévés szerepekkel domborít, Neil Patrick Harris pedig 2005 óta az Így jártam anyátokkalból él.

A trükkök alapvetően még ma is megállják a helyüket, bár azért néhol látni, hogy nem napjainkban készült filmet látunk, ugyanakkor fontos momentum, hogy az effektek cseppet sem tolakodóak, nem csordulnak túl az elviselhetőség határán, és nem akarják mindenáron lenyűgözni a nézőket.

Összességében tehát egy jó filmmel van dolgunk, amely még napjainkban, a készítése után majdnem 20 évvel is élvezetes, és kellemes kikapcsolódás.