Senki többet - Piszkos melók

Senki többet

Új értelmet nyer a mondás, miszerint valaki a "falnak beszél".

Giuseppe Tornatore vitán felül a legismertebb kortárs olasz filmrendező, akire feltétlenül oda kell figyelni. Legújabb műve a Senki többet címet viseli, főszereplője egy Virgil Oldman nevű műkereskedő, aki a legjobb a szakmájában, emberi kapcsolatai azonban minimálisak, a világnak csupán egy parányi darabjában él, amúgy elzárkózik szinte minden és mindenki elől. Egy nap telefonhívást kap egy titokzatos nőtől, aki arra kéri, hogy bonyolítsa le a szülei hagyatékának felbecsülését és eladását. A nő pánikbeteg, képtelen elhagyni a házat, ám idővel megnyílik Virgil előtt, és a két ember korábban nem tapasztalt érzelmeket kezd táplálni egymás iránt.

Tornatore bámulatosan érzékeny módon képes adagolni és felépíteni a film történetét, amely egy megtépázott és egy elhanyagolt ember lelkét tárja fel fokozatosan a néző előtt. Virgilnek és Clairenek szüksége van egymásra, ehhez nem férhet kétség. A cselekmény előrehaladtával láthatjuk, hogyan fejlődik a férfi és a nő személyisége, hasonlóképp ahhoz a mechanikus bábhoz, melyet Virgil alkatrészenként szedeget össze. Ugyanígy potyognak le a saját maguk elé emelet falak darabkái is.

A Tornatore-filmekre jellemző a kiváló fényképezés, csakúgy, mint Ennio Morricone szép filmzenéje, és persze az elmaradhatatlan, remek színészi alakítások. Ezek közül természetesen Geoffrey Rusht kell kiemelni, aki megint zseniális (és épp ezért nézhetőek el neki a Kalózos filmek, amiket nyilván csak a pénzért vállal), Sylvia Hoeks az egyik legszebb hangú színésznő, akit valaha hallottam, (ez fontos, hiszen sokáig nem látni Clairet, csak a hangját hallani), Donald Sutherland pedig élő legenda, akit még egy nyúlfarknyi szerepben is jó látni.

Öröm, hogy napjaink felszínessé és érzelmileg sekélyessé vált világában készülnek még ehhez hasonló témájú filmek, melyben a szerelmet nyál nélkül ábrázolják, hiszen igen nagy szükség van arra, hogy az emberek ne csak a rombolással és egyéb negatívumokkal szembesüljenek. A való élet azonban sajnos nem így működik, ezért Tornatore alighanem a Puszta formalitás óta a legnagyobb fordulatot illesztette a történet végébe, ami közel annyira sokkoló, mint pl. a Közönséges bűnözők vagy a Felperzselt föld lezárása.

A szerelem olyan, mint egy műalkotás: lehet eredeti, de ugyanennyi esély van arra is, hogy hamisítvány.

Piszkos melók

Angol kamaradráma, minimalista gengszterkomédia (ill. annak szánták), amiben egy hülye kölyök összetöri a nevelőapja autóját, aki ezt nem veszi túl jó néven, ezért - hogy kicsit felelősségre szoktassa és megleckéztesse a fiút - sofőrmelót szerez neki egy szűkszavú bérgyilkos mellett, aki elviszi a srácot a legújabb megbízására. A dolgok azonban némileg összekavarodnak, amikor kiderül, milyen munkáról is van szó, ráadásul felbukkan egy orosz lány is, aki a húgát keresi.

Ez tipikusan az a film, amit szinte kizárólag a remek színészek visznek el a hátukon, mivel a forgatókönyv eléggé egyszerű és kidolgozatlan, legalábbis abban az értelemben mindenképp, hogy nem sokat magyaráz meg a karakterekről, sem azok hátteréről, hanem egyenesen a cselekmény középpontjába viszi a nézőt, ez a cselekmény viszont meglehetősen lassan csordogál. Nincsenek nagy bunyók, se komoly lövöldözések, és ne keressünk sokkoló katarzist, netán meghökkentő fordulatokat sem, szóval aki valamiféle A halál záloga-szintű sztorira számít, az bizony csalódni fog. Hasonló kicsit az Erőszakikhoz (brrrr.... ez a cím...), bár az lényegesen jobban meg van írva, és a karakterei is árnyaltabbak.

A Piszkos melóknak van egyfajta kellemes hangulata (főleg a kiváló fényképezés miatt), ám az az érzésem, mintha a rendező nem nagyon tudta volna eldönteni, milyen stílusban is akar dolgozni. Tipikusan "angol", és még némi abszurd humort is sikerült belevinnie a cselekménybe (hogyan kezdjünk feldarabolni egy hullát?), ám ez nincs végigvonultatva a filmen, és a tempó is sok helyen leül. A végeredmény: stíluselemek jönnek mennek, melyek nem igazán állnak össze egységgé, ugyanakkor néhány helyen némi Guy Ritchie-s és Tarantino-s hasonlóságot véltem felfedezni (pl. a csomagtartós beállítás).

Tim Roth visszafogott játéka jól illik ehhez a lassú tempóhoz, Jack O'Connell akcentusával vallatni lehetne, Peter Mullan pedig hozza a kötelező gengszter-sztereotípiát.

Egyszer nézős darab, de azért korrekt munka.