Aranyhaj és a nagy gubanc

A Disney Művek 2010-es alkotása egyben az egércég ötvenedik egész estés animációs filmje, melynek alapja ezúttal is a Grimm-testvérek gyűjteményéből való, igaz, pl. a Piroska és a farkashoz vagy a Hófehérkéhez képest e XIX. századi német mese (melynek eredetije a XVII. sz. végén született) talán kevéssé ismert, de persze ez nem jelentett problémát a stúdiónak.

A recept lényegében ugyanaz volt, mint számtalan, korábbi produkcióban: kell egy csinos lány, egy jóképű férfi, egy gonosz figura, humoros mellékszereplők, dalbetétek, egy kis szerelem, plusz ármány, és mivel a technika régóta lehetővé teszi, lélegzetellállító CGI, ezek után pedig a siker garantált.

A védelmező

Az egyszemélyes hadseregek reneszánszát éljük, mióta Liam Neeson egymaga szállt szembe (eddig háromszor) a szervezett alvilággal, miután azok olyan dőreségre vetemedtek, hogy elrabolták a lányát.

A visszavonult szuperügynök vs. maffia az egyik legjobban lerágott csont Hollywoodban, persze ez csak egy variáció az olyan alapvető akciófilmekre, mint például a Bosszúvágy, viszont a műfaj gyökerei annál jóval régebbre, konkrétan a westernekig nyúlnak vissza, bár ha úgy tetszik, akkor Robin Hood legendája, a középkori japán roninok (gazdátlan, kóborló szamurájok), sőt a görög mítoszok magányos hősei voltak a legelsők, akiket nem érdekelt az ellenfél létszáma.

Ahogy a filmbéli Robert McCall könyvében, Az öreg halász és a tengerben is áll: az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni - főleg, ha erkölcsileg igazolhatóak a tettei. Antoine Fuqua nem bonyolítja túl a dolgot, egyszerűen csak összeereszti Denzel Washingtont az orosz maffiózókkal, a döccenőket pedig szakmai rutinnal simítja el.

Az interjú

Néhány hete hangos a média attól, hogy Észak-Korea megfenyegette a Sony Studiót, miszerint ne merje bemutatni Az interjú című filmet, különben nagy baj lesz. Véleményem szerint ez az egész csak a produkció körüli hype része volt, beleértve az állítólagos hekkertámadást is, amikor belső levelezések, már elkészült filmek, és egyéb információk kerültek napvilágra - vagy ha nem, akkor a Sonynál dolgoznak a világ legjobb PR-osai, hogy ilyen gyorsan ráfűztek az állítólagos kiberkalózok akciójára.

Bárhogy is, a világ csont nélkül beszopta a sztorit, hiszen újságcikkek, híradók, tévés elemzőműsorok, és mémek ezrei reagáltak azonnal; sokan féltették a szólásszabadságot, aztán persze jött az infó, hogy a Sony mégis műsorra tűzi a filmet pl. Kanadában, majd amerikai független mozikban, végül pedig, amikor már mindenki szinte eszét vesztette a fene nagy műfelháborodásban, Az interjú szépen kikerült az internetre, így tényleg már csak az nem nézte meg, aki nem akarta.

Nyilvánvaló, hogy egy óriási átverésnek voltunk tanúi, Seth Rogen és James Franco komédiája viszont ezzel együtt (ennek ellenére) kifejezetten pozitív csalódás.

Ben X

Vannak emberek, akik egy kicsit különböznek másoktól. Csendesebbek, visszahúzódóbbak, nem "vadulósak", esetleg kényelmetlenül érzik magukat nagy társaságban. Az ilyen "csodabogarak" egyáltalán nem "hülyék", csak jobban elvannak a saját kis világukban, mint a valódiban. Egyesek olvasnak, mások zenét hallgatnak, vagy barkácsolnak, és nagyon sokan valamilyen számítógépes vagy videojátékban merülnek el; a lényeg, hogy hosszabb-rövidebb időre elvonulhassanak a világ elől, hogy ezzel jobban elviseljék a valóságot.
Az ilyen "kivonulásoknak" vannak nyilván orvosi esetei is, de általában csak annyiról van szó, hogy az illető úgy akar élni, hogy végre önmaga lehessen. A "massza" persze sokszor és hamar kipécézi magának az ilyen embereket, éppen csak azzal nem számol, hogy előbb-utóbb a legfélénkebb, legbéketűrőbb "remete" is besokall.

Grumpy Cat's Worst Christmas Ever

Grumpy Cat, vagy magyarosan Morci Cica (brrr...), az elmúlt évek legismertebb netes mémje, és Garfield után valószínűleg a világ leghíresebb macskája.

Az online társadalom sokáig nem tudta, hogy Grumpy nőstény, mint ahogy azt sem, hogy jellegzetes külsejét törpenövésének köszönheti, és bár emiatt állandóan "utalákozó" fejet vág, a valóságban rendkívül kedves és barátságos kis állat. A mindig mindent lesajnáló pofák, na meg a fényképekre írt gúnyos, szarkasztikus megjegyzések miatt Grumpy amolyan igazság szócsövévé vált, hiszen rajta keresztül ki lehet mondani a tutit, rá lehet világítani a dolgok fonákságaira.

A híres nyávogó ma már bögréken, kulcstartókon, pólókon, és millió egyéb merchandising-terméken látható, egy nagy macsakakajagyártó hivatalos "arca", tévéműsorok és egyéb showk vendége, így tényleg már csak a játékfilmes debütálás volt hátra ahhoz, hogy a cicus gazdájának soha többé ne kelljen dolgoznia.

The Flash - Constantine - Gotham - Star Wars: Lázadók

Az elmúlt hónapok talán leginkább várt tévésorozatai között volt A Villám, a Constantine, a Gotham, és a Star Wars: Lázadók. Lássuk, hogyan teljesítettek az első "fél"-szezonok.

A sivatag virága

A szomáliai születésű Waris Dirie a világ legismertebb szupermedellejeinek egyike, önéletrajzi ihletésű könyvének megjelenése előtt azonban senki még csak nem is sejtette (honnan is tudhatta volna...), milyen megpróbáltatásokon ment keresztül gyerekként.

Waris volt Bond-lány, a Chanel, a L'Oréal, és a Revlon arca, szerepelt a Vogue, az Elle, és a Glamour oldalain, napjainkban emberi jogi aktivista, 1997 óta pedig az ENSZ nagykövete. És ő volt az első nő, aki a világ figyelmét felhívta a női körülmetélésre, amin ő maga öt évesen esett át.

Holtodiglan

Hogy mi a jó házasság (párkapcsolat) titka, az alighanem egy olyan kérdés, amivel könyvtárnyi irodalom foglalkozik, de így sem kapunk rá kielégítő választ. Nem csupán az összeillő személyiségekről van szó, de az egymás mellett eltöltött időről, a körülményekről, anyagi háttérről, a másikért hozott áldozatokról, a kényszerű/önkéntes kompromisszumokról... és még biztosan hosszan lehetne sorolni a különféle szempontokat.

Annyi biztosnak tűnik, hogy a jó házassághoz kell az a bizonyos "plusz" is, amitől az egész működőképes tud maradni az időnként felmerülő problémák ellenére is.

A házasság titkát ezúttal David Fincher próbálja megfejteni, ám az ő olvasatában a csillogás és boldogság csupán a felszín, ami alatt aggasztóan sötét dolgok húzódnak meg.

Justice League

A DC Comics és a Warner Bros. Animation eleddig legnagyobb dobása a Justice League című széria volt 2001 és 2006 között, amely stílusában megegyezik az olyan, nagy sikerű, korábbi produkciókkal, mint a Batman - A rajzfilmsorozat, a Superman - A rajzfilmsorozat, és a Batman Beyond.

Miss Meadows

A maga módján mindenki szeretné, ha tökéletes világban élnénk. Ahol nincs bűnözés, ahol mindenki kedves egymással, ahol nem kell félteni a gyerekeinket, és persze nekük magunknak sem kell félnünk - mert biztonság van, jólét, és a mindennapi nehézségek ellenére is öröm é bódottá.

Mivel azonban a világ nem ilyen, előfordulhat, hogy valaki saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, és megbünteti azokat, akikkel a törvény és a jog nem képes vagy nem akar úgy elbánni, ahogy megérdemelnék.

Még az is megeshet, hogy ez a valaki egy csinos, kislányos mosolyú, őzike szemű, fiatal nő lesz, aki szakasztott úgy néz ki, mint Katie Holmes.

Hasadás

A hazai forgalmazók útjai kiszámíthatatlanok; olykor egészen bődületes ostobaságokat is képesek behozni a magyar mozikba (pl. Asylum-produkciót), olyan filmek fölött pedig simán szemet hunynak, melyeknek érdekes a történetük, van stílusuk, és persze itthon is jól ismert színészek szerepelnek bennük (pl. Snowpiercer).

Hogy ennek mi az oka, talán sosem fog kiderülni, ám bizonyos filmek esetében mégis érthető, ha a legtöbb forgalmazó nem kér belőle; mert nem merik moziba küldeni, és DVD-n/BR-en sem mindig éri meg kiadni. Itt persze megint jön a logikus kérdés, hogy de ha pl. egy Fűrész-sorozat mozis behozatalában látnak üzleti fantáziát, akkor egy Hasadásban miért nem. Ez is véres meg az is, ez is elborult meg az is... igaz, van egy apró különbség: a Hasadás olyan dolgokat mond és mutat az emberi viselkedésről, amikkel nem szívesen nézünk szembe, mégis érdemes rajtuk elgondolkodni.

Star Wars - Árnyjáték

A Szukits Kiadó idei utolsó előtti Star Wars-regénye ismét a legismertebb és talán legkedveltebb érába, vagyis a Csillagok háborúja idejébe kalauzolja el olvasóit, azon belül is nem sokkal az Egy új remény eseményei előttre. (A nagyon SW-kockák számára mondom, hogy BBY 0-ban, tehát a Yavini csata évében járunk.)

Ismét egy új főszereplővel, Dash Rendarral, ismerkedhetünk meg, aki fellépését és szövegét tekintve akár Han Solo klónja is lehetne, de rajta kívül még egy sor érdekes figurával találkozhatunk - köztük Solóval is. És persze van sok űrcsata, egy megmenteni való, csinos nő, veszély, kaland, bűnözők és fejvadászok, vagyis a szokásos elemek egy szórakoztató Star Wars-könyvhöz.

Időhurok

Nemrég kezdtek újra divatba jönni az időutazós filmek, de persze az esetek zömében a téridőben való ide-oda ugrálás inkább csak háttérként szolgál, míg a cselekmény jobbára az akcióra koncentrál - pl. Looper, Men In Black 3. -, de azért akadnak olyan produkciók is, melyekben az időutazás fontos dramaturgiai eszköz, nem csak egy látványos külsőség - pl. Forráskód, Pillangó-hatás -, és persze stabilan ott ragyognak az amerikai filmgyártás egén a mindenki által ismert és tisztelt állócsillagok is: a Terminátor (szigorúan csak az első két rész) és a Vissza a jövőbe-trilógia.

Hasonló témában napjainkban többek között a Csillagok között járja a diadalútját, és ez nem kicsit homályosít(hat)ja el a Spierig-tesók filmjét, ami nálunk moziforgalmazásra ugyan nem került, de DVD-n és Blu-rayen azért szerencsére megjelent.

The Salvation

Mads Mikkelsen volt már görög harcos, igazságtalanul megvádolt pedofil, kannibál, szóval itt volt az ideje, hogy cowboy is legyen. Egészen pontosan dán cowboy, mert így meg lehet magyarázni az akcentusát, minden más azonban pontosan olyan, mint egy akármilyen westernben, vagyis lovaglás, pisztolypárbajok, gonosz bandita, rettegésben tartott kisváros...

Ami azt illeti, nem is biztos, hogy a történet feltétlenül indokolná a vadnyugati környezetet, ártani mindenesetre nem árt, a mondanivaló szempontjából meg nincs is akkora jelentősége.

MR 73

A legsötétebb európai zsarukrimik kétségkívül Franciaországban készülnek - immár évtizedek óta. Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Gérard Depardieu, hogy csak a legnagyobbakat említsem, akik az ilyen filmekben kíméletlenül rendet vágtak a bűnözők között, sok esetben a saját életüket sem kímélve.

Napjainkban Jean Renoval lehet olykor hasonlókat látni (pl. Bíbor folyók), de Olivier Marchal 2008-as mozija is egész jól sorolja fel a műfaj jellegzetességeit, pluszban még a francia Robert De Nirót, vagyis Daniel Auteuil-t is sikerült megnyernie főszereplőnek. A végeredmény egy kicsit hosszú, és újdonságokkal sem igen szolgál, mégis tisztességesen elkészített munka.

The Babadook

Több jó ausztrál filmről volt már szó a blogon, pl. The Rover, Animal Kingdom, Az orvvadász, vagy a Sleeping Beauty. Ezek szerint az aussie-k remek szakemberek, és nem csak másolni tudják Hollywoodot, de olykor még jobb produkciókat is képesek letenni az asztalra, ami főleg annak fényében méltó elismerésre, hogy jóval kevesebb pénzből gazdálkodhatnak amerikai kollégáiknál. Idén egy horror, vagy inkább pszicho-thriller a soros, ami nagyon minimál, nagyon kamaradráma, mégis könnyedén hozza a frászt a nézőre - és még mögöttes tartalma is akad.

Igaz szívvel

A homoszexualitásról és az AIDS-ről nem könnyű filmet készíteni. Még napjainkban is eléggé kényes a téma, bár nyilván sokat javult a helyzet a néhány évtizeddel korábbi viszonyokhoz képest (már ahol). Ha e két dolog találkozik, Hollywood előszeretettel nyúl a zokogós-zsebkendős stílushoz, ami bár járhat nagy profittal és díjesővel (pl. Philadelphia), ám az ilyenfajta "direkt hatáskeltés" nem biztos, hogy túlságosan maradandó élményt nyújt. Jó, persze, mindenki emlékszik Tom Hanks Oscart érdemlő játékára, de vajon a filmre is?

Larry Kramer azonos című színdarabjából Ryan Murphy rendezett elképesztően erős színészi alakításokkal tarkított tévéfilmet az HBO számára, ám ez semmit nem von le a mű értékeiből, noha a történet és a dráma itt is átlagosnak nevezhető.

A galaxis őrzői

Az idei mozis szezon egyik legjobban várt és legnagyobbat durranó produkciója volt a Marvel Studios újabb képregényadaptációja, melyben egy szedett-vedett csapat menti meg a világot, köztük egy fegyverbolond mosómedvével, egy sétáló fával, és egy zöld Zoe Saldanával.

Iszonyú látványos, sok a poén (szegény Kevin Bacon...), vagyis tökéletes szórakozás, ám ami a film legnagyobb előnye, az egyben a gyengesége is; igaz, nem hinném, hogy túl sokan osztanák ezt a véleményemet - viszont tagadhatatlan, hogy ha lehámozzuk a 3D-t, a CGI-t és a dübörgő hangorkánt, akkor nem sok minden marad.

A búcsúkoncert

Szeretem olyan filmeket, melyek nem kizárólag szórakoztatni akarnak, hanem annál többet tűznek ki célul maguk elé. Nyilván megvan a létjogosultsága a CGI-orgiának és a 20 millió dolláros sztároknak is, ám szerintem ez a könnyebbik út, miközben a "valódi" film nem ez, hanem a hiteles emberi drámák és konfliktusok bemutatása, melynek végén a néző nem pillant elégedetten az órájára, hogy aztán egy "Irány haza!"-felkiáltással elinduljon a moziból. A "valódi" film - készüljön akárhol, akármilyen nyelven - a megnézése után is "fogva tartja" az embert, és gondolkodásra készteti. A búcsúkoncert is ilyen.

A majmok bolygója - Forradalom

A majmok bolygója - Lázadás sikerét sokan meglepőnek tartották 2011-ben, hiszen Tim Burton korábbi próbálkozása nem sült el túl jól, ahhoz képest viszont a franchise újraindítása nem csupán üzletileg bizonyult kiváló döntésnek, de szerencsére az alkotók sem elégedtek meg csupán azzal, hogy lefújják a port egy moziklasszikusról, és lélek nélküli, üres remake-et készítsenek belőle, ehelyett derekasan odatették magukat a történet terén is - hogy az elképesztő digitális trükköket már ne is említsem. A folytatás egy kicsivel elmarad ugyan elődjétől, ám sok okunk így sincs a panaszra.

The Trek Life

Aki a Star Treket szereti, rossz ember nem lehet. Ami a két, J. J. Abrams-féle filmet illeti (az Into Darknessről itt olvashatsz), sok gond nincs velük, ám ezek már egy új generációhoz (höhö...) szólnak, azoknak, akik kizárólag plázamozikba járnak, és elvárják a filmektől a grandiozitást, a lenyűgöző speciális effektusokat, no meg a nagy sztárokat.

David Reddick, grafikus, karikaturista 2005-ben kezdte készíteni a The Trek Life című képregénysorozatot, amely három, fiatal Star Trek-rajongó életét meséli el humoros formában. Az online megjelenés 160 részen át tartott, utána átköltözött a Star Trek Magazine című újságba.

Sráckor

A 2000-es évek elején kivételes filmes vállalkozásba fogott a Mielőtt-trilógia író-rendezője, Richard Linklater; 12 éven át, ugyanazokkal a színészekkel, hosszabb-rövidebb szünetekkel megszakítva forgatta le Mason és családjának történetét. Ez idő alatt a kisfiúból fiatal férfi lett, szülei pedig középkorúakká váltak, az évtizeden átívelő tabló lényege azonban változatlan maradt: az elmúlt évek (amerikai) életérzése és hétköznapi örömeinek és drámáinak hiteles bemutatása - avagy a legjobb forgatókönyvíró továbbra is az élet.

WolfCop

Néhány hónapja láttam ennek a filmnek a trailerét, és fel is keltette az érdeklődésemet, mert vicces horrorblődlinek ígérkezett, abból meg nem sok jó készült az utóbbi időkben, ahhoz képest viszont a megnézése után az első gondolatom az volt, hogy "ezt most így minek kellett?", a második meg az, hogy ehhez a fajta - jó értelemben vett - baromsághoz minimum egy Robert Rodriguez (Alkonyattól pirkadatig), esetleg egy Edgar Wright (Haláli hullák hajnala) szükséges, mert nekik megvan az ilyesmihez szükséges humoruk, vizualitásuk és tehetségük; és persze filmesnek is jók - vagyis minden, ami Lowell Deanből hiányzik.

Egy furcsa és megmagyarázhatatlan interjú

Ideadnád a tejet?

Beszélgetés Ferenczik Áronnal és Reisz Gáborral,

a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

című film főszereplőjével és rendezőjével

"Egy nap Eszter kivette a hajszálait a lefolyóból és elhagyott. Azt mondta, hogy életképtelen vagyok. Nem tudom, milyen az életképes. Az anyám annyira szeretné, hogy felnőjek, hogy inkább megírja az önéletrajzomat helyettem, csak történjen már valami."

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Budapestben, ami semmiképpen sem az, amit az útikönyvek festenek a városról. Az itteni életet súlyos ellentmondások színezik. Minden, ami szép és jó, elidegenít, az otthonosság érzetét pedig a bizarr és gyakran rémisztő elemek adják. Budapesten kétpercenként változik a hangulat és a közeg, egyszerre ezer szál köti az itt élőket mindenhová, de még sincs mibe kapaszkodni. A metropolita élet menősége csak látszólagos.

Itt tart most a 29 éves Áron. Átlagos, furcsa srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el, amíg munkát és alkalmanként motivációkat keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linearitását.

A köd

Ez A köd nem az A köd. Azért mondom ezt, mert John Carpenter már rendezett egy filmet ilyen címmel 1980-ban (The Fog), melynek története némileg hasonlít is Stephen King regényére, csak abban bosszúálló szellemek rejtőzködtek a gomolygó fehérségben.

A horrorkirálynak tartott King könyve szintén 1980-ban látott először napvilágot, de hogy ki lopott merített ihletet kitől, netán csak megint azok a fránya nagy szellemek találkoztak, valószínűleg sosem derül ki.

Habár King sztorijait viszonylag régóta (1976 óta) adaptálják filmvászonra és/vagy tévéképernyőre - akár rövid idővel a megjelenés után -, A ködre egészen 2007-ig kellett várni.

Automata

Ilyen film is ritkán készül: spanyol-bolgár koprodukció, ráadásul robotos sci-fi, melynek ötletét már Hollywood is nem egyszer elsütötte, aztán hol jobban, hol kevésbé sikerült a dolog. Az Antonio Banderasszal készült mozi amolyan Szárnyas fejvadász-, Ghost in the Shell- és Én, a robot-keverék, és bár sokan fanyalognak miatta, egyáltalán nem annyira rossz film, igaz, nem is kiemelkedő, de azért teljesen vállalható, korrekt munka, pláne Európából.

Speak

Gyakori "poénforrás" az interneten, hogy Kristen Stewart nem tudja becsukni a száját, ill. hogy minden érzelmét ugyanazzal az arccal képes csak kifejezni. Nyilván az Alkonyat-sorozat miatt áll a fiatal színésznő az élcelődések középpontjában, ám ne feledjük, hogy Stewart a Twilightok előtt és után is szerepelt filmekben, ezért aztán nem csupán azok alapján kellene megítélni a munkásságát. (Lásd még Robert Pattinson és a The Rover esetét.)

Negyedik játékfilmje (amelyben színészként fel is van tüntetve) 2004-ben készült, és ez már teljes értékű fő-, nem pedig mellékszerep (mint pl. a Pánikszobában). Bár az alkotás messze nem tökéletes, Stewart gond nélkül képes megfelelni az elvárásoknak.

Két nap, egy éjszaka

Őszintén szólva, sokkal jobban szeretem az egyszerűbb, életszagú filmeket, mint a nagy, hollywoodi szuperprodukciókat. Számomra a lehengerlő látvány nem sokat jelent; az sosem lehet fontosabb a történetnél és a szereplőknél. A szájtátásra késztető CGI és a mindent elsöprő akció csupán hatáskeltő eszköz, de nem helyettesítheti az értelmet és a hiteles drámát.

Egy jó sztorit megírni és megrendezni... az az igazi kihívás, ott derül ki igazán, ki a jó szakember és művész, az ilyesmi elől viszont a legtöbb filmes úgy menekül, mint ördög a szenteltvíztől, és persze az Álomgyár sem preferálja túlzottan, ami valahol érthető és logikus; milliárdos profitot általában nem lehetséges elgondolkodtató, "megmondós" produkciókkal termelni; a közönség szórakozni akar a pénzéért, nem pedig az agyát dolgoztatni.

Tisztelet a kevés amerikai kivételnek, de "normális" filmet jobbára a nagy pocsolya innenső oldalán érdemes keresni; például a belga Dardenne-fivérek legújabb alkotását.

Star Wars - Tomboló Erő II.

Az olyan apróságok, mint Darth Vader vagy a halál, nem állhatnak Starkiller útjába, főleg akkor, ha éppen egy lépésre van attól, hogy élete beteljesedjen, de nem az által, hogy segít egykori mesterének legyőzni a Császárt és átvenni annak helyét, hanem egy hajdani birodalmi pilótanő szívének elnyerésével.

A nagy sikerű videojáték alapján készült regényadaptáció folytatásában visszatér Galen Marek és Juno Eclipse, hogy a korábbiaknál sokkal nagyobb veszélyek és kalandok során győzzék le ellenfeleiket és harcoljanak egymásért.

Az idő fölött járó lány

Bár kedvelem az animékat, nem ezekkel kelek és fekszem. A "kötelező" Miyazakikon túl szeretem a Ghost in the Shell-sorozatot, és a Death Note élőszereplős trilógiáját (igen, az L - Change the Worldöt is), de fanatikus rajongónak egyáltalán nem vagyok nevezhető, ugyanakkor nem zárkózom el semmilyen széria elől (pl. Elfen Lied).

Egy imdb-s rutinböngészés során akadt meg a szemem Az idő fölött járó lány rövid összefoglalóján, így nem sokkal később meg is néztem. Nem egészen olyan volt, amire számítottam, ám ez semmit nem von le az értékeiből.

Iron Man and Captain America: Heroes United

Folytatódik a Marvel különleges animációs sorozata, melyben a jól ismert képregényhősök fognak össze egy-egy kaland erejéig. Elsőnek a Hulk és a Vasember zúzta le közösen a gaz ellent, és aki végigvárta annak a filmnek a stáblistáját, láthatta, ahogy a Vörös Koponya Amerika kapitányt fenyegeti. Nos, a második részben többet is megtudhatunk arról, hogy a Hydra vezetője miként óhajtja ellátni a csillagos pajzsos szuperhős baját.

Lucy

Lehet vitatkozni e kijelentéssel, de szerintem a kortárs francia filmipar egyik legismertebb neve, Luc Besson 1997, vagyis Az ötödik elem óta nem készített igazán jó filmet. Az Arthur-trilógia még így-úgy elmegy, de hol van már a Leon, a profi, A nagy kékség, a Nikita, vagy a Metró? Íróként-producerként sem jobb a mérleg; a Taxi- és A szállító-sorozat finoman szólva sem ostromolja a színvonal csúcsát, és az Elrabolva-trilógia sem épp a forgatókönyvírás csimborasszója; átlagos iparosmunkánál egyik sem több/jobb, és akkor még nem esett szó a kevésbé ismert produkciókról.

Monsieur Besson egyre apróbb és apróbb pénzre váltja a tehetségét, megélhetési filmes vált belőle, és bár rendre próbálkozik visszatérni, nem igazán sikerül neki. A Lucy is csak egy újabb közepes produkció az elmúlt közel 20 év (!) sótlan futószalag-termékei közül.

Star Wars - Tomboló Erő

A Star Wars - The Force Unleashed című videojáték 2008-ban jelent meg, ezzel szinte párhuzamosan napvilágott látott a könyv-verzió, ami hűségesen követte végig a játék cselekményét. Szerzője, Sean Williams, gyakorlott a messzi-messzi galaxis krónikáinak írásában; a rajongók által sokszor TFU-nak nevezett adaptáció az ötödik SW-regénye.

Sin City - Ölni tudnál érte

Általános meglepetésre (?) a Sin City második része megbukott; ezen sorok írásakor a 65 milliós költségvetés alig felét hozta csak vissza - és már jó másfél hónapja moziban van. Vajon mi lehet az oka a sikertelenségnek? Elvileg minden ugyanolyan, mint az első filmben; Frank Miller, képregényszerű beállítások, sötét hangulat, szép nők - élükön Jessica Albával -, Mickey Rourke, sok bunyó, belső monológok... de valami mégis hiányzik, és úgy tűnik, ez éppen elég ahhoz, hogy a közönség elpártoljon a produkciótól. Sajnos, nem ok nélkül.

Sin City

2005-ben igen nagyot durrant Robert Rodriguez és Frank Miller közös rendezése, amely utóbbi kultikus képregényét adaptálta filmvászonra. Az alig 40 millióból forgatott mozi közel 160 milliós profittal zárt, mindezt úgy, hogy összefüggő, folyamatos történet nincs is, inkább amolyan szkeccsfilmnek lehetne nevezni a négy, rövidebb-hosszabb epizódból álló produkciót.

Mementó

Figyelem, spoilerek!

A memória furcsa jószág. Emlékezni vagy nem emlékezni valamire egyformán lehet jó vagy rossz dolog. Olykor segíthetnek az emlékek, máskor viszont jobb inkább mindent elfelejteni. Aztán ott vannak a különleges képi és/vagy formavilágú filmek, amikkel igazán ritkán lehet csak moziban találkozni; 12 évig forgatják (pl. Boyhood), szöveg nélküli, mozgóképes költemény (pl. Koyaanisqatsi) stb.

Ha a kettő találkozik, ott egészen biztosan valamilyen rendhagyó filmélményről van szó, ami akár tetszik az embernek, akár nem, lehetetlen szó nélkül elmenni mellette. Christopher Nolan azóta is rendszeresen előáll valamilyen meghökkentő vagy éppen lenyűgöző alkotással, ez pedig a kortárs amerikai filmgyártás egyik legeredetibb és legjobb rendezőjévé teszi - egyszerűen azért, mert senki más nem csinál olyat, mint ő.

DC-filmcsokor

Számos animált képregény-adaptációról lehetett már olvasni a blogon - elsősorban a DC Comics figuráival a főszerepben (nem feltétlenül azért, mert jobban kedvelném ezt a képregénykiadót, mint a Marvelt; egyszerűen csak több rajzfilmje van, mint a riválisának). Az elmúlt néhány hónap során sokat foglalkoztam az ún. DC animated universe (DCAU) több sorozatával is, pontosabban: azokkal a szériákkal, melyekkel minden kezdődött: Batman - A rajzfilmsorozat, Superman - A rajzfilmsorozat, Batman Beyond. Ezekből a sorozatokból több egész estés film is kinőtte magát; jelen bejegyzésben kettőről lesz szó, plusz egy harmadikról, ami szintén a DCAU része, de a jelen sorok írásakor még nem érintett Justice League-hez kapcsolódik. (A teljes DCA-univerzumról részletesen itt olvashatsz.)

Batman Beyond

A DC Comics és a Warner Bros. Animation egyik legérdekesebb közös vállalkozása 1999-ben indult útjára, és az olyan, korábbi animált szériák örökségét vitte tovább, mint a Batman - A rajzfilmsorozat és a Superman - A rajzfilmsorozat -, ill. előkészítette a Justice League-et.

Fel!

Őszintén szólva, nem különösebben kedvelem a Pixar filmjeit, igaz, nem láttam az összeset, de amit igen (Toy Story, Wall-E, A hihetetlen család, Szörny Rt., Némó nyomában, Egy bogár élete), azokról többnyire hasonló a véleményem: számomra túl giccsesek és szájbarágósak. Hiába a döbbenetes látvány és az animáció, a vicces gegek és a jópofa figurák, azért mégis csak sablonokból építkeznek ezek a produkciók, és a cselekmény, a dramaturgia, ill. minden fordulat kiszámítható, csakúgy, mint a kötelező hepiend és a nagy, amerikai tanulság. Nincs ezzel persze semmi baj, hiszen minek kellene egy évtizedek óta bevált recepten változtatni, ha a közönségnek - és pláne a gyerekeknek - tetszik, ám szubjektíven nézve továbbra is úgy vélem: ha az ember látott egy Pixar-filmet, akkor látta az összeset. Nincs ez másképp a Fel!-lel sem, de persze hozzá kell tenni, hogy ez távolról sem jelenti azt, hogy a film rossz lenne. Sőt.

Így neveld a sárkányodat 2.

A kiváló első rész után szokatlanul hosszú idő telt el az Így neveld a sárkányodat folytatásáig. Négy évnél általában kevesebbet szoktak várni a stúdiók egy-egy jól sikerült produkciójuk második részének elkészítésével, főleg abban az esetben, ha ezt a sikert dollármilliókban mérik. Az első sárkányos kaland közel félmilliárdot hozott a konyhára, szóval várható volt az új film, és bár egy komputeranimációs produkció sokkal hosszabb ideig készül, mint egy élőszereplős, a négy évnyi várakozás így is hosszabbnak számít az átlagosnál (pl. az első két Shrek között csak 3 év volt, de a két Szörny Rt. között 12...). A lényeg az, hogy Hablaty és Fogatlan visszatért, és ennek csak örülni lehet.

XXY

Az XXY az ún. Klinefelter-szindrómára szolgáló jelzés, amit a közvélemény (már aki hallott róla) sokszor - tévesen - hermafroditizmusnak tart. Ebben a fejlődési rendellenességben (ne nevezzük betegségnek, inkább állapotnak, az jobban fedi a valóságot) a férfi nemi kromoszóma (XY) kiegészül egy vagy több női kromoszómával (XXY, XXXY, XXXXY stb.), ami fejlődési zavarokat idéz elő a herékben, és ez a férfi nemi jellegek rendellenes fejlődéséhez vezet. A tünetek közé tartozik a másodlagos női nemi jegyek fejlettsége (pl. nőies mell), ezen kívül a herék kicsik maradnak, a hím nemi hormonok csökkentett mértékben termelődnek, ezért egy Klinefelteres férfi általában nemzőképtelen.

Bár viszonylag gyakori rendellenességről van szó, az átlagember jó eséllyel soha nem hallott még róla (kivéve nyilván, ha ő is érintett valamilyen módon). Hiánypótló alkotásról van tehát szó, amikor Lucía Puenzo filmjéről beszélünk.

Állati színészek

Sokan mondják, hogy minél több embert ismernek meg, annál jobban szeretik az állatokat. Az is közismert vélekedés, hogy egy (amerikai) filmben gyerekek és/vagy állatok szerepeltetése (általában) egyenlő az aranybányával, mert bár verekedő óriásrobotokkal is lehet 1 milliárd dollárt keresni, az ilyesmi azonban mégsem bizonyul annyira tartós filmélménynek, mint például egy hűséges kutya, ami megannyi viszontagság leküzdése után visszatér a kis gazdájához.

Amióta az ember maga mellé vette az állatokat (vagy ők tűrnek meg minket - nézőpont kérdése), az életünk gyakorlatilag szimbiózissá vált, a történelem alakulásában pedig számtalan alkalommal bukkant fel valamilyen derék két- vagy négylábú, nem csoda hát, hogy a mozi világa is hamar felfedezte magának, és megszámlálhatatlan alkotás tette meg őket - akár antropomorfizáltan, akár saját "állatságuk" meghagyásával - főszereplőnek. Lássunk hát - a teljesség igénye nélkül - néhány híres filmes állatot.

The Rover

A Mad Max-trilógián (ill. lassan tetralógián) és Krokodil Dundee-filmeken túl is van mozis élet Ausztráliában, ráadásul nem is rossz, noha a nemzetközi premiert viszonylag kevés alkotás éri meg (hiszen Hollywood látja el a világot, és sok "külföldi" film forgalmazási joga is amerikai cégnél landol), nálunk pedig még annál is kevesebb - igaz, az utóbbi években ez a tendencia megváltozni látszik, ennek köszönhető többek között az Animal Kingdom, a Sleeping Beauty vagy Az orvvadász.

Legelőbbit David Michôd rendezte (nem is rosszul), bebizonyítva, hogy a történetmeséléshez, színészvezetéshez és atmoszféra-teremtéshez egyaránt ért, ergo jó szakember. Második egész estés filmje a nem túl távoli jövőbe kalauzolja el a nézőket, ahol egy összedőlt világban egy férfi harcba száll az autójáért - ám ennél sokkal többről van szó.

Náci zombik 2

Több, nagyobb, drágább, hangosabb... általában ezek szoktak jellemezni egy folytatást. A nézők valahol jogosan várják el, hogy amit szerettek egy filmben, az a következő felvonásban is meglegyen, de meg is übereljék azt a készítők, akik ezen igényeket általában ki is elégítik több-kevesebb sikerrel.

A nem túl izmos első rész után a Náci zombik is folytatódott, és bizonyára sokak fognak örülni azon kijelentésemnek, miszerint a második rész jobb lett, mint az első - gyorsan hozzá kell tenni azonban, hogy nem sokkal, ennek ellenére azért mégis határozott fejlődés figyelhető meg a színvonalban, ami viszont elsősorban a megemelkedett költségvetésnek, és nem a rendező tehetségének köszönhető. Mindezekből kifolyólag a Red vs. Dead alcímű rész sem jó, de most már legalább sz@r, és azért ez is valami.

Náci zombik

Egy ideje reneszánszukat élik a zombifilmek, persze nem olyan formában, mint a műfaj klasszikusának számító, George A. Romero által jegyzett Az élőhalottak éjszakája vagy a Holtak hajnala, ahol a sírból kikelt hullák, a cselekmény helyszíne (utóbbinál egy bevásárlóközpont), meg úgy általában minden szimbólumként szolgál, és az egész film pontosan kidolgozott mondanivalóval rendelkezik. Napjaink zombifilmjei inkább a minél véresebb hentelésre és a látványra mennek rá, a történetek többnyire másodlagosak, ezért aztán igazán jó alkotás nem is nagyon születik, legfeljebb közepes (pl. Z világháború).

Norvégia sem akart lemaradni a sorban, így néhány évvel ezelőtt elkészült a Náci zombik című blődli, ami - ahogy a magyar cím is mutatja - a zombifilmekbe próbált egy sajátos csavart belevinni; nevezetesen, hogy nem hétköznapi halottak térnek vissza az élőkből lakmározni, hanem második világháborús német katonák. Az ötlet viszonylag jó, a végeredmény viszont közel sem az.

Alien - A nyolcadik utas: a halál

Harmincöt éve, 1979. május 25-én (nálunk 1981. január 15-én) mutatták be Ridley Scott kultikus filmjét, amely sok tekintetben megelőzte a korát, létrehozta a korábban (ebben a formában) ismeretlen sci-fi-horror műfaját, megalapozott egy hullámzó színvonalú és sikerű mozifilmsorozatot, és messze nem utolsósorban bemutatta az egyetemes filmtörténet egyik "legikonikusabb" moziszörnyét.
Az egy dolog, hogy a jubileum alkalmából külföldön újra mozikba küldik az Alient, de hála egy új, hazai forgalmazónak, a magyar rajongók sem maradnak ki az élményből, és ők is láthatják a digitálisan felújított, rendezői változatot.

Októberi égbolt

"Vannak dogok, miket örökre felednék,

és vannak dolgok, miket újra kezdenék."

...énekelte annak idején az Első Emelet. Homer Hickam számára a nyugat-virginiai szénbányák voltak azok, amiket örökre elfeledett, és a rakétatudomány, amit újra kezdett volna, mindez azonban nem valósult volna meg, ha az oroszok 1957. októberében nem lövik fel a világtörténelem első műholdját, a Szputnyikot. Habár az alig 80 kilós, 60 cm átmérőjű fémgömbre ma már sokan a Hidegháború egyik mérföldköveként tekintenek, mellyel megkezdődött az USA és a Szovjetunió versengése az űrért (is), maga a tény, hogy az emberiség képes volt egy tárgyat földkörüli pályára állítani, annyira lenyűgözte Hickamet, hogy eldöntötte: ő is rakétatudós lesz. A siker felé vezető út azonban igencsak rögös, mint tudjuk.

Batman - Assault on Arkham

Gyakran találkozom azzal a kijelentéssel fórumokon, hogy a rajzfilm az mese, noha a kettőnek semmi köze egymáshoz, hiszen az animáció egy filmtechnika, míg a mese egy irodalmi műfaj. Aki eddig összemosta a két fogalmat (alighanem a Disney-filmek miatt), annak különösen figyelmébe ajánlom ezt a cikket.

A DC-Warner egyik főmuftija nemrég olyan okosságot talált mondani, hogy a cég mozifilmjeiben ezentúl mellőzni fogják a poénokat. Emberünk ezzel alighanem egy újabb szöget vert bele a társaság koporsójába, mert egyrészt a Marvel-Disney már így is fényévekre elhúzott riválisától, másrészt emiatt újabb jelentős bevételkiesés várható, hiszen a közönség nem fapofával akar ülni a vetítés 2-3 órája alatt, hanem szórakozni kíván a pénzéért, amibe esetenként a nevetés is beletartozik.

Bár ha meggondoljuk, akkor talán mégis igaza van az illetőnek, hiszen az olyan borzalmak, mint pl. a Zöld Lámpás vagy A Macskanő finoman szólva sem lettek túl jók, és ebben nem kevés része volt (különösen a Lámpás esetében) a béna humorizálásnak.

Noha nem muszáj egy képregény-adaptációt feltétlenül a poénokra építeni (lásd pl. az üstökösként ragyogó Sötét lovag-filmeket), mégis el kellene gondolkodnia azon a DC-nek, hogy a Marvel miért annyira sikeres, és ha még ez után sem jönne rá a válaszra, akkor nézze meg a Vasember-trilógiát és a Bosszúállókat.

Furcsa módon (szerencsére) az animációs alkotásaikban a DC simán megenged magának olyasmiket, melyek láttán eme okos embernek alighanem minden haja szála az égnek meredne: vér, erőszak, mély dekoltázsok stb. Szerintem ez a helyes irány, hiszen lassan 2015-öt írunk, a régi képregényolvasó generáció rég felnőtt; Mission: Impossible-ön és Jason Bourne-ön nevelkedett, ezért joggal vár el hasonlót rajzolt formában is. Nem állítom, hogy ez lenne az egyetlen üdvözítő út az animáció terén, de mégis sokkal inkább ilyeneket készítsen a DC, semmint egy újabb idegesítő fércművet.